Krikett, sör, álszentség – Malonyai Péter publicisztikája

Még mindig meg tud lepni a NOB-elnök, Thomas Bach, miközben a régi iskola, a hagyományok híveként illúzióim már nincsenek vele kapcsolatban. Nemrégiben egy interjúban elmondta, hogy nem tervezik az e-sportok programba iktatását a játékokon, az indoklás szerint „különböző szervezési és költségvetési okokból”. Az érvelés azért is különleges, mert a nekik kedvesnek tetsző sportágak beemelése eddig meglehetősen könnyen ment, a hatalmi szó arrafelé mindennél erősebb.

Ha valakit, engem aztán tényleg hidegen hagy az e-sport, esetünkben is csak arra használom, mennyire mellébeszél a NOB. A program kialakításánál rendre a népszerűségre és a fiatalok érdeklődésére hivatkozik, és tessék, most nem kell az e-sport. Olvasom, hogy egyre többen űzik, egyre nagyobb üzlet, a nézettsége meglepő, még a doppingvád sem ritka a soraiban. Hát akkor?

Sejtéseim persze vannak, hiszen az e-sport mögött jelentős (értsd: tehetős, tőkeerős, hozzáértő) világcégek, szervezetek állnak, és ugyebár minek beengedni a farkast az akolba.

De nem erről akarok írni, már csak a hozzáértés hiánya miatt sem. Maradjunk annyiban, hogy a NOB-elnök leleplezte saját és társasága képmutatását a témában. És ha ez nem lenne elég, Herr Bach elárulta még, hogy hiába fogta meg már-már a rajongásig a párizsi játékokon is látható breaktánc a 2018-as ifjúsági olimpián, nem lelkesedhetett a nézőtéren. „Meg kellett tanulnom, hogy a közönség között ülve nem tapsolhatok, (…) más módon kell kifejeznem az elismerésemet” – mondta. Hát, ha egyszer tetszett, miért ne tapsolhatna? – kérdezem én, a kívülálló.

Elfogadnék minden ellentmondást, ha a NOB törődne a hagyományokkal. Ha létezik szervezet a világon, amelyik megtehetné, pontosabban, megtehette volna, még pontosabban, meg kellenetennie, az éppen a NOB. A fordulópont 1996, amikor a sportvilág közfelkiáltással Athénnak adta volna a játékokat az újkori olimpia centenáriuma (1896) miatt, ám Atlanta lett a befutó. A szavazatok arány 51:36 volt a döntő, ötödik körben, tekintélyes különbség, ahogy a NOB-ot évtizedek óta támogató nagy cégek lobbiereje is, a neveket hagyom, ez itt nem a reklám helye.

A népszerűség volt a kiindulópontom, maradok is annál. Mert ezer és egy szempont alapján mérhető, és persze tárható a világ elé. A legtöbben a televíziós nézettséget teszik az első helyre, van benne valami, hiszen ha a hatvanas években a korai magyar televíziózás nem karolja fel a műkorcsolyát, aligha lett volna híve a magyar nép, de hasonló volt a helyzet az újévi másnaposság ködén át látható síugrással is. Ha képernyőre kerülsz, király lehetsz – a tétel mostanság is érvényes, nem véletlenül törekszik valamennyi sportág arra, hogy közvetítsék a versenyeit. Még ma is, amikor már ugyebár a világháló mindenhova bepillantást enged. Megjegyzem, a kütyük nyomkodása életkorfüggő, a hétköznapok minőségétől is függ, az idősebb generációk még mindig a tévé, szűkebben a távkapcsoló vonzáskörében élnek.

Azzal aligha mondok újat, hogy a listákat magasan a futball vezeti. Ugyanis alapvetően a világ legegyszerűbb játéka, mindenki ugyanúgy rúg a labdába, más kérdés, hogy a nagyoktól a legnagyobbakig jellemző a testtartás, a súlypont, hol és hogyan találják el a labdát. Ez a titok, miközben az alapmozdulat állandó. Az sem közömbös, hogy a szabályok (a játéké, és nem a gépesített körítésé) szinte változatlanok az első nagy korszakos újítás, a lesszabály megváltoztatása óta (1925). Azóta a legutóbbi lényeges változtatás az volt (1992), hogy a kapus nem foghatja meg kézzel a labdát hazaadáskor.
Persze ahány ház, annyi szokás. Egy felmérés például a futball mögött rögtön a krikettet említi. Ami engem illet, Ausztráliában járva tapasztaltam az őrületet, egy helyi hozzáértő szerint az átlagos ausztrál elégedett a sorsával, ha megvan a napi söre és nézheti a krikettet. Akkor szívélyes és vidám. Így igaz, de hiába guvadt ki a szemem, nem tudtam rájönni a krikett titkára, mindenesetre megnyugtató, amit Feleki László írt 1939-ben a Nemzeti Sportban angliai tanulmányútja során: „Isten látja lelkemet, mindent megteszek, szeretem a puddingot, a skót dudát, a gárdista süvegét, a bankszolga cilinderét, satöbbi, de ezzel a krikettel a legnagyobb zavarban vagyok. Ennek az ízét nem érzem.”

Nem is nekünk kell, azt pedig elegendő tudni, hogy a korábbi brit befolyási övezetben (India, ázsiai területek) élők nyomják előre a sportágat, a felmérés hárommilliárd érdeklődőről beszél.
Egy olyan társaságban, ahol milliárdos a nagyságrend mindez népességszám kérdése is. Ha egy játék népszerű Kínában (1.412 milliárd lakos), akkor már számolni kell vele a listán. Ilyen például a kosárlabda, s ezért szajkózhatták a FIBA tekintélyei visszatérően, hogy övék a legnépszerűbb sportág a világon.

Lelkük rajta, de a listákon megelőzi a hoki. Több mint 80 országban hihetetlenül népszerű – az viszont változó, hogy a nálunk is tömegeket megmozgató jégkorong vagy a mifelénk méltatlanul háttérbe szoruló gyeplabda. Mert az utóbbi is remek sport, persze nem olyan gyors, mint jégen űzött testvére, de én például szívesen néz(t)em. Jellemző, hogy a magyar televíziónéző egyszer találkozhatott vele, az 1980-as moszkvai olimpián, amikor Zimbabwe nyerte meg a női tornát. A pártközpontból utasítás jött, hogy az 1979-ben a Smith-rezsim alól „felszabadult” (és hamarosan a Mugabe-diktatúrát elszenvedő) egykori Rhodesia első olimpiai aranyáról tájékoztatni kell. Így született egy összefoglaló. Hogy a játékosok valamennyien brit telepesek leszármazottjai voltak, senkit sem érdekelt, az sem, hogy egyetlen színes bőrű hölgy sem képviselte az immár független afrikai országot.

Hogy haza (is) beszéljek, amikor az elmúlt század elején a sport, a versenyzés kezdett beépülni a köztudatba, a Nemzeti Sport is kivette a részét belőle. A vízilabda például általunk és a Sporthírlap jóvoltából lett a harmincas évekre a köztudat része. Méltó része, hiszen Komjádi Béla sportágteremtő zsenijét ismerték fel és követték. De nem véletlenül találtak rá, hiszen a Nemzeti Sport első számának (1903) beköszöntőjében ez állt:

„A Nemzeti Sport fel fogja ölelni a testedző sport minden ágát. Behatóan fog foglalkozni a vívással, mert ez a legmagyarabb, legelterjedtebb sport, és ez érzi legjobban a szaksajtó hiányát. A Nemzeti Sport a szabadtéri testgyakorlási irány híve lesz, és így az álláspontjához képest nagy súlyt fog helyezni az atlétikai rovatára, de emellett nem fogja elhanyagolni a tornát sem, melynek oly számos lelkes híve van hazánkban. Legnépszerűbb sport napjainkban a footballjáték, a Nemzeti Sport rajta lesz, hogy kielégítse e sportág híveit és közönségét egyaránt. Külön rovata lesz a Nemzeti Sportnak a lawntennis, az evezés, úszás, kerékpár, korcsolyázás, birkózás, ökölvívás, lovaglás, s ezeken kívül minden oly sport, mely a nagyközönség érdeklődésére tarthat igényt. Nagy fontosságot tulajdonít a Nemzeti Sport a gyermekek testi nevelése kérdésének, mert abban látja az egész sportfejlődés, sőt a modern egészségügy jövőjét, hogy a gyermeknevelés egyenrangú részévé tétessék az okszerű és egészségügyi követelményeknek megfelelő testedzés is.”

Jobban ma sem lehet összefoglalni a célt, még ha a benne szereplő érvelés aligha mozgatja meg mostanság a véleményformálókat. Annál inkább a kattintásszám, ami méltatlan az emberiség valódi értékeken nyugvó kultúrtörténetéhez, de nem untatom az olvasót a maradiságommal. Inkább visszatérek az elejére, és leszögezem: a NOB akkor lenne valóban őszinte, ha az álszentséget is beemelné a játékok programjába, hiszen, ha modernizálást hirdet, ám közben a kattintásra épülő e-sporttal nem igazán tud mit kezdeni, akkor: miről beszélünk?

Bocsánat – beszélnek.

Ők.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!