A család a legjobb akadémia – Malonyai Péter publicisztikája

AMERIKAI FILM A JAVÁBÓL, a főhős hibátlan, tényleg hős, megküzd minden akadállyal, már-már példakép. Nem az én műfajom, még akkor sem, ha a Richard király című moziról van szó, s az uralkodó Serena és Venus Williams édesapja. Aki ugyebár két lányát is elvezette a tenisz legmagasabb köreibe. Módszerei egyediek, tiszteletet érdemlők és persze szokatlanok, vitathatók. Az nálam nem, hogy minél később kell versenyeztetni a gyereket, minél később szippantja be az őrült körforgás, annál jobb, mert nem mindegy, mennyire van felkészülve rá – érzelmileg.

Nos, ez az a momentum, amely miatt minden hollywoodi máz ellenére fontosnak tartom a filmet. Igen, nem mindegy, mennyire stabil érzelmileg a tehetség, márpedig a lelkierőhöz az alapok, de még az első emeletek is a családban építhetők fel leginkább. Famíliája válogatja persze, ám az otthon az otthon, nincs az a kollégium, amelyik versenyre kelhetne vele.

Mielőtt továbbmennék, megemlítem Polgár Lászlót is, akinek lányai, Zsuzsa, Zsófi és Judit ­csúcsszintet képviseltek a sakkozásban, köszönhetőn – a filmhez igazodva – László királynak (remélem, nem sértem meg a trónra emeléssel), aki minden létező körülménnyel dacolva nevelte fel lányait, ne feledjük, a szocializmus ellentmondást ritkán tűrő viszonyai között. Nem volt éppen Hollywood…

Meggyőződésem, hogy a család a legjobb akadémia. Nem mellesleg napjainkban van is rá látványos bizonyíték: klasszisfutballistánk, Szoboszlai Dominik. Nem megyek bele a részletekbe (a bulvárt leginkább útvonalban kedvelem), de az látszik, hogy egy húron pendülnek – sarkítom a lényeget. A kívülállónak is feltűnően szoros a viszonyuk. Hogy Szoboszlai Zsolt (futball)szakmailag is felkészülten tudta, tudja terelgetni, immáron országokon átívelően számontartott fiát, külön szerencse. Ahogy – vélem én – szerencsés az is, aki nála, a fehérvári Gombócleső utcában nevelkedik, a Főnix Goldnál. Egy interjúban azt mondta, nincs csodaszer – gyerekek vannak.

Vagy voltak – azok, akik eljutottak a csúcsra, bármelyik sportágban. Senki sem vitatja, hogy a világelitben mennyire nélkülözhetetlen az érzelmi intelligencia, ami igencsak tág fogalom, hiszen benne van többek között az önismeret, az empátia, a készség a társas kapcsolatokra. Nem sorolom tovább, hiszen fontosabb, hogy a szakirodalom leszögezi: nehezen mérhető, ha mérik is a nevelés során, nagy a valószínűsége, hogy az eredmény szubjektív. Már csak azért is, mert többnyire tesztekre épül, s a kérdezett ilyenkor – ezt tapasztaltam szociológiai tanulmányaim során is – igyekezhet pontos válaszokat adni, ám ott van benne a megfelelés szándéka is. Tudni véli, de legalább sejti, hogy miként juthat el a kedvező megítéléshez.

Azt is próbálták felmérni, mennyire jellemzi a legnagyobb klasszisokat az érzelmi intelligencia. Nos, itt is csak részeredményeket könyvelhettek el a kutatók, hiszen csak általánosságokat tudtak megállapítani, azaz: többre viszi, aki képes kezelni a stresszt, a konfliktusokat, nem hazudik önmagának (önismeret). Azt leszögezik, hogy kulcsfontosságú témáról van szó, azt már én teszem hozzá, hogy nem véletlenül van pszichológus is egy-egy edzői stábban. Akihez vagy fordul a klasszis, vagy nem, ám többnyire konkrét vészhelyzet után, esetén ül le vele, ha úgy tetszik, akut gondról, s nem feltétlenül az egész belső énjéről van szó. És persze itt is szerencse kell, van ilyen meg olyan pszichológus – fogalmazok én is általánosságban. Hogy nem egyszerű a helyzet, arra álljon itt egy felsorolás arról, minek kell jellemeznie az edző és a sportoló viszonyát (és persze ideálisan az emberek közötti kapcsolatokat): tisztelet, nyíltság, átláthatóság, őszinteség, törődés, kölcsönös függés, elkülönülés, szeretet.

Nekem a témában talán a legtöbbet Várszegi Asztrik adta. Az egykori legendás pannonhalmi főapát (nem is sejti, hányszor jutnak eszembe a beszélgetéseink) magyarázta, hogy aki nem szereti saját magát, mást sem tud szeretni, ahogy azt is, hogy először mindig magunknak kell megbocsátanunk. ­Visszakérdeztem, nem vezet-e ez önzéshez, a választ érdemes idézni: „Miért vezetne? Egyszerűen arról van szó, ha elfogadjuk saját magunkat, kiengesztelődünk magunkkal szemben, hogy nem vagyunk annyira szépek, okosak, ügyesek, mint szeretnénk – s a legtöbben nem vagyunk –, akkor nem másban látjuk a bajaink okát. Alapvetően magunkkal kell dűlőre jutnunk, s ha sikerül, nem kompenzálunk, nem ragadnak el bennünket méltatlan indulatok. Ez persze nem jön magától, a legjobb, ha kisgyerekként a családban kapjuk meg rá az indíttatást.”

És ezzel eljutottunk az érzelmi neveléshez, ami nem hiszem, hogy a középpontban áll ott, ahol a klasszisképzést fogalmazták meg, és persze a számonkért célt. Erről nincs felmérés, ám a tanároknál akad, s elég sokan válaszolták azt, hogy nem az ő feladatuk. Ők tantárgyakat oktatnak, ez a dolguk. A többi a szülőké. Hát… Én inkább úgy látom, alapvetően gyerekekkel foglalkoznak, ők vannak rájuk bízva, nem a matematika, a fizika törvényszerűségei vagy a rímképletek, esetleg a világ hegyei, folyói, fővárosai.

Arról nem beszélve, hogy a gyerekek napjainkban a korábbi generációkhoz képest hajlamosabbak az érzelmi zűrzavarra: a magányra, a depresszióra, a ­dühre, a féktelenségre, az idegességre, a szorongásra, az indulatokra, az agresszióra – idézem egy szakcikkből, amely megállapítja, hogy ezért is nélkülözhetetlen az érzelmi nevelés. Pontosabban a lényege, tehát az önismeret, az önkontroll, az empátia, a konfliktuskezelés, az együttműködés. Az általam olvasott írás alapvetően az óvodákról szól, tényleg nem lehet elég korán kezdeni.

És később folytatni kell, hogy a sport azt adja a srácoknak, amire való. Hogy ha visszatekintenek versenyzői múltjukra, erőt, jókedvet tudjanak belőle meríteni, edzőjüket pedig szeretettel emlegessék. Nem könnyű lecke, hiszen a mesternek alapvetően hitelesnek kell lennie (nem csak annak látszania), aki esztendőkön át pallérozódik egy-egy tréner keze alatt, akivel az idő előrehaladtával többet van, mint a családjával, ki tudja állítani a bizonyítványt.

A korábbi legendás kosaras, azóta remek edző, Balogh Judit az edzői szerepeket középpontba állító doktori disszertációjában beszél minderről, főként a motiváció kapcsán. Egy másik írásában húsz pontban foglalja össze tanácsait az utánpótlásedzőknek. Íme a témánkban lényeges: „Fogadd el a játékosokat hibáikkal együtt, próbáld mindenkinek megtalálni az értékeit, hogy miben segítheti a csapatot! Még a ­leggyengébb játékosodat is el kell juttatnod a képességei határáig, ezért nem foglalkozhatsz csak a tehetségesebbekkel.”

Miközben hajszoljuk az eredményt, nem árt tudni, hogy az Egyesült Államokban már 1968-ban, a mexikóvárosi olimpia után úgy látták, hogy a jövőben a tehetség fogalmát nem elsősorban a fizikai, inkább az értelmi, az érzelmi és az erkölcsi képességek határozzák meg. Maradjunk annyiban, nem lett általános a módi.

És ha már Hollywooddal kezdtem, jöjjön a boldog vég. Kiss Balázstól, világbajnok (2009), vb- és Eb-érmes kötöttfogású birkózónktól, aki többször is képes volt felállni a padlóról, például eltiltás után is:

„Egyfelől szerencsés lelki alkat vagyok, azt mondják, magas az érzelmi intelligenciám, amely segít abban, hogy bizonyos folyamatok, amelyeket másoknak tanulniuk kell, nálam zsigerből jöjjenek. Ugyanakkor tanulás is van mögötte, mindig figyeltem a körülöttem lévő sportolókat, hogyan dolgoznak fel kudarcokat és győzelmeket. Emellett a családi hátterem és az engem körülvevő csodálatos sportolói közeg is segített a sikerek és a nehézségek megélésében és feldolgozásában.”

Látják? Ilyen egyszerű.

Vagy mégsem?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!