Csivitelő csodacsapat – Csinta Samu publicisztikája

SOK TEKINTETBEN JELENTETT PREMIERT az első, 1964-ben rendezett tokiói olimpia, amelynek hatvanéves évfordulójáról az elmúlt napokban emlékezhetett meg a sportvilág. Az első Ázsiában rendezett ötkarikás játékok alkalmával Japán bemutathatta műszaki fejlettségét, amelynek legendáját már elkezdte építeni az egész világ által irigyelt híradástechnikai „ékszereivel”. A legkorszerűbb módon megépített létesítmények – az olimpia idejére készült el a Sinkanszenként elhíresülő nagy sebességű vasút első vonala Tokió és Oszaka között –, a versenyeket segítő modern technikai eszközök lenyűgözték a résztvevőket, olyan magasra helyezve a mércét, hogy az eljövendő játékokat rendezőknek bizony igencsak kapaszkodniuk kellett. Amit többnyire úgy oldottak meg, hogy bevásároltak az egyre korszerűbb japán mérő- és hangzóeszközökből.

A szigetország a sportban is visszaszerezte nagyhatalmi pozícióit, harmadik helyen végezve az éremtáblázaton a már akkor is külön csatát vívó Egyesült Államok és Szovjetunió mögött. És ne feledjük: Magyarország is szépen teljesített az egyre fokozódó „tolongásban”, tíz arannyal, összesen 22 éremmel a több mint előkelő hatodik helyen zártunk az éremversenyben. Amiben viszont Japán egyértelműen meglepte a világot, az a röplabdázás volt, annak is az aranyérmet szerző női ágazata, miközben a férfiak sem adták sokkal alább, a bronzot otthon tartották. A hősök azonban kétségtelenül a lányok voltak, és ebben senki se próbáljon felfedezni semmiféle, hölgyeket diszkrimináló „kislányozást”. A japán röplabda-válogatottat ugyanis kizárólag férjezetlen játékosok alkották, aminek külön története van, de hadd ne lőjük le a poént.

Induljunk ki onnan, hogy röplabdában az 1962-ben a Szovjetunióban megrendezett világbajnokságig a férfiak és nők esetében egyaránt európaiak között dőlt el az elsőség. Az ötvenes évek közepétől a szocialista országok csapatai uralták a mezőnyt, a helyzet azonban 1960-ban Brazíliában kissé már erodálódni kezdett. Noha a japán férfiak még nem kerültek az elsők közé – nyolcadikok lettek –, szép, időnként erőteljes játékukkal hívták fel magukra a figyelmet. Az úgynevezett tiszta ázsiai stílusban röplabdáztak, amit az európai iskolán nevelkedettek energiapazarlásnak tartottak. Azt, hogy kezdik véresen komolyan venni az amatőr szinten Japánban is közkedvelt játékot, egyértelműen jelezte, szakértőik minden nagy nemzetközi tornán jelen voltak, filmezték az élvonalbeli csapatok mérkőzéseit, sőt, edzéseit, sokat tanultak és rengeteget dolgoztak. A férfiválogatott a két évvel későbbi világbajnokságon a Szovjetunióban még a „szerény” ötödik helyen húzódott meg, a tokiói olimpián viszont már ugye bronzérmet nyert, 1968-ban ezüstöt, 1972-ben, Münchenben pedig aranyat.

De még Brazíliában vagyunk, ahol az igazi meglepetést, a világbajnokság szenzációját a japán hölgyek jelentették. A teljes ismeretlenségből tűntek fel, akkor jelentek meg először világversenyen, sokan lekezelően viszonyultak hozzájuk: na, ezek is jöttek szórakozni. Ezt a néhai Derzsi Ede, a korszak egyik meghatározó csapata, a román válogatott háromszéki születésű vezéregyénisége készséggel elismerte, aki maga is Brazíliában fedezte fel a japánok jelentette szokatlan jelenséget. „Aki megfigyelte a kemény edzéseiket, a mérkőzés előtt másfél órával megkezdett bemelegítést, annak máris megváltozott a véleménye” – mondta évekkel ezelőtt. Arcukon a letörölhetetlen mosollyal a japán lányok megelőzték a röplabdázás élvonalában sok éve versenyző csehszlovák és lengyel csapatot, az amerikai vagy nyugatnémet válogatottról nem is beszélve, csak a szovjetektől kaptak ki, de bizony Csudináéknak is meg kellett szenvedniük ellenük. A mérkőzés után senkinek sem lehetett kétsége a tudásuk felől, egyértelmű volt, hogy a szovjetek csak a japánok hiányos versenytapasztalatának köszönhették a diadalt. Két év múlva Moszkvában a távol-keletiek már hibátlan győzelemsorozattal otthonukban fosztották meg világbajnoki címétől a szovjet válogatottat, 1964-ben Tokióban pedig már nem is volt vitás, ki szerzi meg az aranyat: a házigazdák veretlenül, sőt, egyetlen játszmaveszteséggel hódították el az olimpiai aranyat.

A világ már Tokió előtt is igyekezett megfejteni e csodálatos felfutás titkát. Derzsi tanúja volt a japánok edzője, Daimacu Horofumi a bukaresti testnevelési főiskolán összegyűlt szakemberek előtt tartott előadásának, no meg a híres vendégre zúduló kérdésözönnek. A válaszokból európai szakember számára kevés használható tapasztalat derült ki, a követelmények ugyanis, amelyek elé Daimacu állította a játékosait, Európában még ötlet szintjén sem vetődhettek fel. A „visszafogott” játékos-pályafutása végén a Nicsibo textilgyár igazgatótanácsának tagjaként a fiatal gyári munkásnők közül válogatta ki a húsz legtehetségesebbet. A japán keret tagjainak előadta az elképzelését: amíg el nem érik a célt – olimpiai és világbajnoki cím –, a munkán és a sporton kívül semmi mással nem foglalkoznak. Akik ezt vállalták, azt is vállalták, hogy ez idő alatt nem mennek férjhez, illetve minden szabadidejüket a röplabdázásnak szentelik. Merthogy a textilgyárban változatlanul napi nyolc órát dolgoztak – ezt Daimacu a rendszeres életmód „tartozékának” és a siker egyik feltételének tekintette –, mellette négy-hat órát keményen gyakoroltak.

„Micsoda edzések voltak… Nálunk még a férfiaknak is becsületükre vált volna. Rióban láttuk a meccsek előtti bemelegítésüket. Daimacu két-három méterről nagy erővel, gyors egymásutánban ütötte rájuk a labdákat. Az arcukba, a gyomrukba. Ők meg kénytelenek voltak védeni magukat, mert a következő pillanatban már új labda csattant. És bizony kevés volt a fájó ütés, sokkal több viszont a sikeres védés” – magyarázta Derzsi.

A nagy meccsek napján is két-három órát edzettek a japánok, mégis mosolyogva léptek pályára, meglepő könnyedséggel játszották végig a leghosszabb mérkőzéseket is, mindig ott voltak, ahová a labda érkezett, és centiméternyi pontossággal helyezték azt az ellenfél térfelének éppen fedezetlen sarkába. A csivitelő társaságban csak egyvalaki maradt mindig komoly, a legidősebb játékos. Talán az életkor iránti hagyományos tiszteletből a lányok pályára lépés előtt sorban szertartásosan meghajoltak Kaszai Maszae előtt, akit a szakma csak „ladynek” nevezett, talán azért, mert edzéseken, bemelegítéskor mindig fehér kesztyűt viselt. Állítólag a roppant érzékeny ujjait védendő. A japánok másik, akkoriban érthetetlen szokása volt, hogy a nagy versenyekre mindig vittek magukkal mindenféle tartósított japán ételt. Főztek, csak a megszokott otthoni kosztot fogyasztották. Az még nem a saját szakáccsal utazó küldöttségek korszaka volt.

Tokió után feloszlott a csapat, a lányok fogadalma az olimpiai győzelemig volt érvényben. Négyen közülük azonnal férjhez mentek, és élsportolóból egy csapásra egyszerű feleséggé, családanyává változtak. Daimacu is átadta a stafétát. Az utódok a két következő olimpia ezüstje után 1976-ban Montrealban újra a dobogó legmagasabb fokára állhattak, miközben ugyanebben a periódusban három világbajnoki arany-, illetve ezüstérmet is szereztek. Mentesítő körülményként említsük meg azonban, hogy időközben sok más országban is megtanultak röplabdázni – igaz, néhány helyen meg „elfelejtettek”. A hagyomány- és iskolateremtő „keleti boszorkányok” – sokáig ez volt a japán női válogatott beceneve – varázslatai egy letűnt, mondhatni hamvas kor megismételhetetlen lenyomatai.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!