Himnusz a régi-új legendának – Deák Zsigmond publicisztikája

NINCSENEK VÉLETLENEK, szokták mondani, de aki szerint vannak, annak a kedvéért maradjunk inkább annál a megfogalmazásnál: több mint jelképes, hogy a Nemzet Sportolói éppen január 22-én, a Himnusz „születésnapján” javasoltak maguk közé új tagot. Kölcsey Ferenc immár több mint két évszázada, 1823 telén ekkor tisztázta le és datálta a magyarság nemzeti összetartozását megfogalmazó ódájának kéziratát. Ennek emlékére 1989 óta ez a magyar kultúra napja, de mégis, hol hallhatjuk az 1844-ben Erkel Ferenc által megzenésített emblematikus művet a leggyakrabban? Természetesen a sport­eseményeken, a csapatsportágak többségében a válogatott mérkőzések elején, jégkorongban a végén a győztes tiszteletére, csakúgy, mint az egyéni sportágakban a dobogó tetején állóéra. S abban megegyezhetünk, hogy a jelenlegi Nemzet Sportolói miatt rengetegszer felcsendült a jól ismert csodás dallam, amihez a kétszázkét esztendős költemény első versszakát énekeljük hozzá emelkedett átéléssel.

Tudjuk, a 2004-es kezdeteket kivéve rendre egy szomorú haláleset szükségeltetik ahhoz, hogy a névsor bővüljön, most Sákovicsné Dömölky Lídiával huszonhetesre, hiszen a jelenlegi tizenkét tag mellett az elmúlt több mint két évtized alatt tizenöten hunytak el: Albert Flórián, Buzánszky Jenő, Grosics Gyula és Puskás Ferenc labdarúgók, Földi Imre súlyemelő, Gyarmati Dezső és Kárpáti György vízilabdázók, Hammerl László sportlövő, Keleti Ágnes tornász, Kulcsár Győző vívó, Monspart Sarolta tájfutó, Polyák Imre és Varga János birkózók, Székely Éva úszó, valamint Zsivótzky Gyula atléta. Legutóbb, ugye, az év legelején minden idők legidősebb olimpiai bajnoka, az ötszörös ötkarikás aranyérmes Keleti Ágnes búcsúzott a földi léttől egy héttel január 9-i, 104. születésnapja előtt, amelyre így már a temetése esett. S ez adta meg a lehetőséget ahhoz, hogy egykori tizenegy társa a Himnusz elkészültének évfordulóján szavazzon az utódjáról.

Hangsúlyozzuk tehát, nem egy szuperszámítógép „köpte ki” a végeredményt objektív ismérvek millióinak néhány ezredmásodpercnyi alapos elemzése után, hanem mindössze egy futball-kezdőcsapatnyi ember választott a maga szubjektuma, véleménye alapján. Kezdjük azzal, hogy kik közül: még élő, de már hatvan éven túl járó sporttársaikból válogathattak. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert a magyar sport szinte felfoghatatlanul gazdag történetében számos olyan legenda található, aki akkor is a Nemzet Sportolója, ha papíron sosem lehetett az, mert ehhez túl korán született, illetve hunyt el: az első két olimpiai diadalunkat arató athéni „delfin”, Hajós Alfréd, kardhagyományaink megteremtői Fuchs Jenőtől Kabos Endrén, Gerevich Aladáron és Kovács Pálon át Kárpáti Rudolfig – utóbbi öt vívó összesen 26 (!) ötkarikás aranyat gyűjtött –, mindenki Papp Lacija, a ring legnagyobbja, Takács Károly, a fegyverét gránátbaleset miatt a másik kezébe átvevő sportlövő, vagy éppen a birkózók nehézsúlyú Picije, Kozma István. De ne feledkezzünk el a hölgyekről (a II. világháború előtt és után is mindenkit „lekaszaboló” Elek Ilonáról és a férfiaknál is magasabbra ugró Csák Ibolyáról), valamint a legnépszerűbb sportág, a labdarúgás egykori nagyjairól sem Schlosser Imrétől és Orth Györgytől az 1938-as vb-ezüstérmeseken és az Aranycsapat korábban elhunyt tagjain át 1964 és ’68 olimpiai bajnokaiig. S akkor még ott vannak az ötkarikás játékoktól sokáig távol maradó, ellenben sokszoros világbajnok asztaliteniszezőink, Barna Viktor, Mednyánszky Mária és Sidó Ferenc, vagy egyesben Grand Slam-tornagyőztes teniszezőink, Körmöczy Zsuzsa és Asbóth József…

Hogyan is fogalmazott minden idők egyik legjobb vízilabdázója, Faragó Tamás, amikor 2020-ban hivatalosan is beválasztották a grémiumba? „Legalizálták azt, amit eddig is tudtam, miszerint a nemzet sportolója vagyok.” S milyen igaza van! Mint ahogy hitem szerint Hegedüs Csabának, a Tuskirálynak is, pedig ő megint lemaradt: „Én igenis a nemzet sportolójának tartom magam.” Nem véletlenül, hiszen a Nemzeti Sport ebben a témakörben kiírt online olvasói szavazásait permanensen nyeri az olimpiai, világ- és kétszeres Európa-bajnok, edzőként, szövetségi kapitányként és elnökként, sportdiplomataként egyaránt magasra jutó, immár 76 éves birkózóklasszis, legutóbb a voksok majd’ harminc százalékával. Ám bizonyára az sem véletlen, hogy mint írtuk, megint lemaradt, mert egykori bajnoktársai valamiért nem szeretnék őt maguk közé emelni, maguk között látni. Talán sosem tudjuk meg, mi ennek az oka, persze ne zárjuk ki a lehetőségét, hogy egyszer mégis odajut, mindenesetre ő vagy Kocsis Ferenc bőven alkalmas lenne a tagságra, ehhez képest momentán nincs képviselője a hazai olimpiai örökranglistán negyedik sportágnak. S a már említett, utcahosszal legmélyebb társadalmi hatású labdarúgásnak sem, noha például Dunai Antal olimpiai arany- és ezüstérmes, Eb-negyedik, ezüst- és bronzcipős, hétszeres bajnok, edzőként is sikeres volt Spanyolországban és az 1996-os ötkarikás gárda élén, s dolgozott az MLSZ alelnökeként.

Távol álljon tőlem, hogy megkérdőjelezzem a mindenkori Nemzet Sportolói döntését, Sákovics­né Dömölky Lídia természetesen több mással egyetemben méltó erre az elismerésre, emberi szempontból telitalálat, mert mindenki szereti, ráadásul egykor munkatársunk volt a Képes Sportnál, innen is szívből gratulálok neki. Viszont egyrészt nem igazán ismert a sportberkeken kívül, másrészt őszintén szólva nem tartom egészségesnek, hogy egyetlen sportág, nevezetesen a vívás nagyjai alkotják a kiválasztottak egyharmadát (Dömölky mellett Rejtő Ildikó, Schmitt Pál és Kamuti Jenő), mert ez egyáltalán nem reprezentálja a magyar sport gazdag keresztmetszetét. Tudom, nincs szabályba iktatva, hogy így legyen, ám azért sok más egyéb aspektus (kor, nem, szakág stb.) mellett illene törekedni rá, legalábbis szerintem, mert ők nem a Nemzet Vívói... Rajtuk kívül momentán egy-egy siket-asztaliteniszező (Ivánkay Mária), asztaliteniszező (Jónyer István), öttusázó (Balczó András), tornász (Magyar Zoltán), sakkozó (Portisch Lajos), kajak-kenus (Vaskuti István), vízilabdázó (Faragó Tamás) és úszó (Wladár Sándor) a tagja a tizenketteknek. S bizony, egyszer majd talán azt is érdemes lehet figyelembe venni, hogy a nemzet sportolói közé azok is beletartozhatnak, akik 1920-tól kiszorultak onnan, mármint Trianon után kényszerből nem magyar, hanem más színekben kisebbségiként aratták korszakos diadalaikat.

Nem állíthatom, hogy a következő, rendre szomorú halálesettel kapcsolatos tagváltozások egyszerűbbek, könnyebbek és egyértelműbbek lesznek, hiszen például az 1988-as szöuli olimpia hősei lassan, de biztosan szintén betöltik a hatvanat, s onnantól folyamatosan tágul a méltán beválaszthatók köre. Viták majdnem mindig voltak és lesznek, egy azonban bizonyos: 2025. január 22-én Sákovicsné Dömölky Lídiának méltán szólt a Himnusz, még ha hivatalosan csak később, a szükséges jogi folyamat lezárultával lesz a Nemzet Sportolója.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!