Azok a Tűzszekerek – Kő András publicisztikája

Negyvenöt évvel ezelőtt, 1981-ben, egy budapesti sportfilmfesztiválon (ilyen is volt valamikor), a Toldi moziban bemutattak egy angol filmet, amely az érdektelenségbe fulladt. Az angol nyelvi változatot egy angolul jól beszélő fiatalember tolmácsolta nagy vonalakban. A rákövetkező hónapokban azonban a hírek arról szóltak, hogy a Tűzszekerek – ez volt a film címe – a hét (!) jelölés után négy Oscar-díjat kapott és elindult világhódító útjára. A legjobb film, az eredeti forgatókönyv, a görög zeneszerző, Vangelisz zenéje és a jelmeztervezés érdemelte ki az elismerést. A tűzszekér, ahogy Nagy Szent Gergely püspök értelmezte a negyedik században, a megtestesülés jelképe volt, ami lejön a földre a mennyből és az égbe emel bennünket. Eszköz, amellyel a földi halandó elérheti magasztos célját.
Rajongtunk a Tűzszekerekért, mert nagy igazságokat mondott ki, és igaz történetet dolgozott fel. (Talán sokat mond, hogy a Senki nem tud semmit című, 1947-ben készült cseh filmvígjáték után a Tűzszekereket láttam legtöbbször a moziban…) Két brit rövidtávfutó, Eric Liddell és Harold Abrahams küzdelmét eleveníti fel a film, akik 1924-ben, a párizsi olimpián versenyeztek. Hihetetlen indulatok és ellentétek kísérték őket. Eric – egy elszánt skót misszionárius – Isten dicsőségéért futott, Harold – egy gazdag zsidó család fia – azért, hogy győzelmeivel bebizonyítsa jogos helyét a társadalomban. Egy 100 méteres válogatóversenyen Eric legyőzi Haroldot, aki profi edzőt fogad, hogy övé legyen a pálma. Ám amikor Eric megtudja, hogy az olimpián a 100 méteres síkfutás előfutama vasárnapra esik, megtagadja, hogy rajthoz álljon, bár az olimpiai bizottság nagy nyomást gyakorol rá. Végül kompromisszum születik, Eric lehetőséget kap, hogy a 400 méteres távon indulhasson. Harold és Eric is győz, célba érnek a szekerek. Van a filmnek egy jelenete, amikor Sam Mussabini, az edző azt mondja futójának: „Az üzletünkben, fiam, van egy mondásunk: »Nem lehet bepótolni azt, amit az Isten kihagyott.«”

Érdemes elmerengeni a leírtak felett.

A jeles színművész, Darvas Iván – megerősítendő a mestert – így vallott: „A tehetség nem tanulható meg, és nem pótolható semmi mással. Se szorgalommal, se műveltséggel. Az vagy van, vagy nincs, az a szülők és nagyszülők génjeinek a következménye, vagyis, hogy kinek mi adatott meg az Atyaúristentől.” Ugyanez érvényes a humorra is, amit nem lehet elsajátítani: humora csak van, lehet valakinek. 
Eric először megtagadta, hogy vasárnap versenyezzen, mire egyik barátja így fordult hozzá: „Nem teheted meg, hogy visszaélj Isten szeretetével.”

Írhatom tehát, hogy a Teremtőtől kapott tehetséget eltékozolni olyan, mint magát a Teremtőt megbántani. Bármilyen tehetséges legyen is valaki, Isten kegyelmétől függ, hogy képességeit kibontakoztathatja-e, vagy legszebb reményei szertefoszlanak.

Umberto Eco olasz író és filozófus Isten helyett sugallatot emleget. A zseni szerinte húsz százalék sugallatból és nyolcvan százalék izzadságból tevődik össze. Az arányok persze különbözőek. De hát akkor mi is a tehetség? Kocsis L. Mihály Fut-ni című könyvében a francia filmrendezőt, Jacques Tatit idézte, aki egy interjúban azt mondta: „A tehetség napi tizenkét óra munka. A zseni: a duplája…” Egyszóval a szorgalom függvénye. A zsenialitás valamivel több: teljes azonosulás az életcéllal. A sportban sincs ez másképpen. Sándor „Csikar”, a hetvenötszörös válogatott futballista szintén a tehetségre esküdött: „Kilencven százalék tehetség, tíz százalék szorgalom” – mondta. Mindenkinek más és más tehetség adatik meg, és az a feladata az embernek, hogy a sajátját kamatoztassa, nem pedig az, hogy a másokét irigyelje. Vannak, akik úgy vélekednek, hogy a sorsnak és a véletlennek sokkal több köze van ahhoz, mi jut nekik osztályrészül, mint a tehetségnek és a szorgalomnak.

Elengedhetetlen társa a sikeres sportolónak az edző. Magyar Zoltán olimpiai bajnok tornász így vélekedett: „Az edzőnek meg kell találnia az aranyhalat, de ennek felneveléséhez az ő tehetsége is szükséges.”  „Tudják-e, mi a legszebb a tanításban? – teszi fel a kérdés Stephen King amerikai író, és így válaszol rá: – Az a pillanat, amikor a gyerek felfedezi magában a tehetséget. Nincs több ilyen érzés a földön!” „Inkább az edzésen egy vödör veríték, mint a versenyen egy csepp vér.” Ezek már Iglói Mihály szavai, aki többek között Iharos Sándor, Rózsavölgyi István és Tábori László edzője volt.
Czeizel Endre orvos-genetikus szerint minden emberben van tehetség, nincs olyan gyerek, akiben ne szunnyadna valamilyen fajtája. A tehetség megnyilvánulásának választóvize az, hogy az alany és a vele foglalkozók összmunkája felszínre hozza-e ezt, vagy sem. Hozzátehetem: a kertész, aki igazán nevel, pontosan tudja, hogy a magban minden benne van. Kodály Zoltán szavai is elgondolkoztatók: „Tizenöt éven alul mindenki tehetségesebb, mint azon felül: csak a kivételes géniuszok fejlődnek mindig tovább.” 

Nusser Zoltán Széchenyi-díjas állatorvos, biológus szélesebb körből vonta le következtetéseit: „A sport mai legnagyobb sztárjainak a tehetségük mellett keményen gürcölniük kell. Én ezt látom a tudományban is. (…) Azok a neurobiológusok, akik ma a világ tudósaihoz saját, eredeti felismeréseikkel hozzájárulnak, természetesen tehetségesek is, de naponta tizenkét-tizennégy órát dolgoznak.”

A zsenikről elmondható, hogy bosszantják azokat, akik nem rendelkeznek különleges képességekkel, tehát sokakat. A Nobel-díjas Einstein rá jellemző stílusban fogalmazott: „A zseni tisztában van saját határaival, az idióta ezt a kellemetlenséget hírből sem ismeri.” Olvastam, hogy a zsenialitás nincsen megszállottság nélkül, örök lángon ég, és a legkisebb morzsája is együtt jár némi őrültséggel. Ezt sem lehet tagadni. Bölcs mondat: A tehetség az, amit birtokolsz; a zsenialitás az, ami téged birtokol. A zsenik mindenesetre nagy árat fizetnek a tehetségükért, amellett, hogy ajándékot kapnak az élethez. Homérosz azon a véleményen volt, hogy: „Nem kap meg mindent mindenki az égből: jó alakot, jó észt, a jelesen-szóló tudományát.” De az is igaz, hogy minél tehetségesebb egy sportember, annál nehezebben kezelhető.  

Visszatérve a film két futójára: Harold Abrahams már tagja volt az 1920-as antwerpeni brit atlétaválogatottnak is, de nem sikerült dobogóra állnia. Az 1924-es olimpiai aranyérem megszerzése után egy évvel, súlyos lábsérülése miatt visszavonult. Jogászként végzett, később sportcikkeket írt. A második világháború alatt feleségével menekülttáboroknak nyújtottak segítséget. 1978-ban halt meg. Eric Liddell az olimpia után visszatért Kínába, ahol misszionáriusként tevékenykedett. Az általa nevelt fiatalokat Isten és a testmozgás szeretetére tanította. Amikor 1941-ben a brit kormány felszólította állampolgárait, hogy hagyják el a veszélyesnek vélt Kína területét, Liddell két lányát és várandós feleségét hajóra ültette, ő maga azonban Kínában maradt. A japán hadsereg hamarosan elfoglalta missziós állomásait, amelynek minden lakosa hadifogolytáborba került. A japánok – érzékelve karizmáját – Ericre bízták a tábor vezetését. Amikor Churchill elérte, hogy a megszállók foglyokat engedjenek el, Liddell átadta helyét egy várandós fogolytársának. 1945-ben, öt hónappal a fogolytábor felszabadítása előtt halt meg. Futócipőjét egy mezítlábas gyerekre hagyta. 1991-ben a tábor területén emlékművet emeltek neki, talapzatán Izajás próféta szavaival: „Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyük, futnak, és nem lankadnak meg.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!