Küldetés karddal és kamerával – Muhi András Pires és az Egy mindenkiért műhelytitkai

– Hogyan lehetséges úgy filmet készíteni, hogy a rendező az eseményekre van utalva, a forgatás ötéves időszaka alatt nem tudhatja, a dramaturgiai ív végén csodálatos győzelemmel vagy drámai kudarccal fejeződik-e be a történet?
– Bármikor bármi borulhat. Egy dokumentumfilmes folyamatos stresszben él, aggódik a sportolóért. Mi a fenét csinálunk, ha Szilágyi Áron megsérül három nappal a budapesti világbajnokság előtt? És ha beköszönt egy világjárvány...? Ördögi és megszokhatatlan, mennyire sok múlik egy sportfilmnél a csillagok állásán, amire semmi ráhatásom sincs. Annyit tudtam tenni, hogy próbáltam a legvalószínűbb szcenárióhoz tartani magam.

– A legvalószínűbb szcenárió nem az volt, hogy aranyérmet szerez a filmet lezáró 2019-es budapesti világbajnokságon?
– A vívás jóval kiszámíthatatlanabb, mint azok a sportágak, amelyekben az óra ellen versenyeznek vagy pontra, gólra játszanak. Hiába a legsokoldalúbb kardozó a világon Áron, túl sok múlik a lélekjelenléten. Józan ésszel sohasem mernék fogadni arra, hogy megnyeri az aktuális versenyt. A film fináléjában, a budapesti vb-n az egyéni és a csapatverseny is egytusos vereséggel ért véget. Ez sportolói szempontból a legkegyetlenebb, dramaturgiai szempontból az egyik legerősebb, ami történhetett.

– Mégis áldását adta a filmre.
– Hitt a saját karakterében, abban, hogy minél összetettebb az olimpiai ciklus, annál motiváltabb lesz. Ha egymásra vetítjük a pályafutását és a róla készült filmet, még elegánsabbnak hat az Áron-jelenség. Csendben megnyert három olimpiát, és amikor egyetlenegyszer az életében beavatta a nagyközönséget a legintimebb szférájába, az bizony pályafutása legnehezebb időszakában történt. És mindent száz százalékig „felvállalt”. Eszközként tekintett magára, a vívást és a filmet akarta szolgálni, nem az imázsát.

– Mi volt az első reakciója?
– Saját hatása alá került, tövig rágta a körmét, drukkolt, hátha a filmben majd ő adja az utolsó találatot. Akkor nézte vissza először a budapesti vb-t, elsöpörték az érzelmek. A legvégén azt mondta: „Andris, ez lebilincselően izgalmas volt.” De előtte éveken át különböző nézői pozíciókból igyekezett vizsgálni a film fejlődését, nem csak mint főszereplő. Nem állításokkal vagy elvárásokkal, hanem kérdésekkel közelített az anyaghoz.

– Meglepően közel engedte önt magához, egészen intim helyzetekbe is: feltűnik borotválkozás közben, a szakdolgozat-leadás izgatott perceiben, esküvőjének meghitt pillanataiban vagy amikor felesége vigasztalja az öltözőben a vb-kudarc után.
– Utóbbit kulcsjelenetnek érzem, ott vált igazán „egész estés” filmmé a projekt. De nem csak Áronnak és Bettinek kellett közel engednie, a válogatott közössége legalább olyan fontos volt. A vívóvilág színes és nyitott egyéniségekből áll. Nekik köszönhetjük, hogy a film legalább olyan arányban szól a csapatról és magáról a vívásról, mint Szilágyi Áronról.

– Miként alakult ki ez a bizalom?
– Egyrészt sok időt töltöttünk együtt, körbeutaztuk a földgolyót. Másrészt Áron energiaközpont, szereti magát olyan emberekkel körülvenni, akik töltést adnak neki. Én is egyfajta coach voltam, tükröt tartottam elé, ahogyan ő szokott fogalmazni. Több mint száz napot forgattunk, éveken át vágtunk. Önmagában tisztelte, mekkora munka van ebben. Érdekes volt átélni, ahogy egy matematikus-pszichológus elme a róla szóló film hatásmechanizmusain gondolkodik. Az utómunka során már kvázi alkotópárosként dolgoztunk, hónapokon át írtuk és rögzítettük a film narrációját. Ez volt a legnagyobb kihívás bizalmi szempontból, megtalálni Áron belső monológjának tónusát, mélyre kellett ásnunk hozzá.

– Egyszer sem mondta, hogy húzzon már el, hagyja békén?
– Egyszer sem. De ezért is kellett sokat forgatni, hogy ne rontsak ajtóstul a vívóterembe. 2017 márciusában a szöuli Grand Prix-n még méterekre voltam tőle a kamerával. Amikor júliusban Lipcsében Áron kikap a vb-n, már centikre.

– Nem érezte, hogy megzavarja a felkészülését, munkáját?
– Dehogynem. Amióta nem vagyok vele, gyakorlatilag minden versenyt megnyert, legrosszabb esetben második lett. Mégis úgy látjuk, fontos alkotóeleme volt a film a harmadik aranynak. Tudtuk, hogy tipikusan az a figura, akit ilyen extra tét a végelszámolásnál jobb teljesítményre sarkall, még ha zavarja is olykor. Áronnal és a menedzsmentjével kezdettől fogva építettünk a mozibemutató lélektani hatására is, és ez nagyon bejött. Dupla telt ház és szeretetáradat fogadta Áront, ami az utolsó tusig elkísérte Tokióban. Pandémiától sújtott helyzetben, nyomasztó körülmények között hatalmas fór a vetélytársakkal szemben, ha valaki ilyen impulzusokkal érkezik.

– Barátok lettek a forgatás évei alatt?
– Leginkább bajtársak, életre szólóan. Az első és vélhetően az utolsó ember vagyok, aki folyamatosan ott lehetett Áronnal a legkeményebb sportolói pillanataiban, amelyeket általában egyedül él át. Amit sohasem mutatott volna meg, ha a vívás hiteles ábrázolása nem lenne annyira fontos neki. Sokszor nekem is fájt, mert mint szurkolója, egyáltalán nem kívántam neki a jelenlétemet. De súrlódásmentesen kiálltuk a próbát, és közben volt benne valami lélekemelő is. A megismételhetetlen rögzítésének varázsa, ami mindkettőnket elkapott. Tokióban pedig Áron nemcsak a vívás történelmét, hanem a filmet is átírta, újraértelmezte.

– Labdarúgónak készült, korosztályos szinten a Ferencvárosban játszott, két korábbi ismert filmje, a Magyarfutball, a 91. perc és a „...még 50 perc...” a futballból merítette témáját. Könnyen azonosult ezek után a vívók világával?
– Nagyon könnyen, ráadásul én is ügyet láttam benne.

– Miért?
– Az egyik legősibb, legnemesebb sportág, identitásképző közeg nekem. Édesapám, Muhi András producer kiváló kardvívó volt. Baráti kötelék fűz minket a Decsi családhoz. István, András és Tamás gyerekkoromtól meghatározó alakja a világképemnek. Hatással volt rám az a kitartó dokumentarista munka is, ahogy Decsi István a saját gyerekei pályáját, külföldi kalandozásait rögzítette évtizedeken át, sziporkázó humorral. Hosszan élt bennem a láng, erősödött bennem az érzés, hogy ebben a családias műhelyhangulatban kell megszületnie az első átfogó filmnek a vívásról.

– Nem vívott soha?
– Kapacitáltak, de ha az ember ügyes a fociban, azt semmiért sem képes otthagyni. Viszont megérint a sport romantikája, és ezt a klasszikus olimpiai sportágakban, köztük a vívásban találom meg leginkább. Régóta kerestem egy Balczó Andráshoz mérhető személyiséget. Ő az élsportolói embereszményem, a vele készült Küldetést a sportfilmek etalonjának tartom. Ha rajtam múlna, iskolai tananyaggá emelném. Úgy éreztem, Áron az, aki manapság hasonló értékek szerint él, egy XXI. századi Balczó. Így alakult ki tulajdonképpen, hogy az Egy mindenkiért lett Áron „ólommellénye”, amellyel végigküzdötte az olimpiászt.

– A cselekmény a 2019-es budapesti világbajnoksággal ér véget, ugyanakkor egy felvillanó szöveg utal a későbbi sikeres tokiói olimpiai felkészülésre, míg az utólag frissített változat legvégén egy mondat rögzíti a harmadik arany tényét is. Miért nem vitték tovább az eredeti történetet az olimpiáig? Ha pedig lezárták a sztorit a vb drámájával, miért volt szükség az utólagos betoldásokra?
– Egyrészt kereknek éreztük a történetet, másrészt sohasem terveztünk forgatni az olimpián. A mi produkciónk szintjén megfizethetetlen, dramaturgiailag pedig bizonytalan kimenetelű lett volna. Mivel a cselekmény vége és a filmpremier között két év telt el, érzékeltetni kellett, hogy Áron milyen attitűddel utazik ki az olimpiára. A „...még 50 perc...” forgalmazási stratégiájához hasonlóan arra fókuszáltunk, hogy a nagy világesemény előtti napokban mutatjuk be a filmet moziban és televízióban. Így nézők tömegei exkluzív élményanyag birtokában izgulhatták végig Áron ötkarikás menetelését. Egy sokdimenziós embert láthattak, akit szeretnek, és akinek ismerik az útját. Ilyen drámai sztori után olimpiát nyerni a leglátványosabb riposzt, amelyet valaha láttam. Ha a sportága kissé populárisabb, Áron megnyerhette volna az AIPS év sportolója díját. De a hetedik hely is szinte reprodukálhatatlan siker a magyar sportban és a nemzetközi vívás berkeiben. Egyébként az Egy mindenkiérttel még csúcsra érhet, neveztük a filmet az AIPS Media Awardsra.

– Ha korábbi két sportfilmje mellé rakjuk az Egy mindenkiért címűt, vonhatunk párhuzamot?
– Abszolút, egyformán sűrű anyagok, amelyek az élsport határhelyzeteiről szólnak. Mindegyik film versenydramaturgiára épül, sugároz valamit az élsportolói életérzésből, ugyanakkor ismeretterjesztő szerepet is vállal. Közelebb akarom hozni a nagyközönséghez a sport kulisszáit annál, amennyire a tévéközvetítés valaha is képes lehet. A Fradi jobbszélsőjeként feltettem a gyerekkoromat az élsportra, de az ambícióimból mégsem lett semmi. Annál erősebb maradt a vágy, hogy jelen legyek igazán nagy pillanatokban. Mély empátia alakult ki bennem a sportolók iránt, akik ezért dolgoznak évtizedeken át. Úgy akarom elmesélni a történetüket, hogy túl is mutasson a sporton. Nekem ez a személyes küldetésem.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. január 8-i lapszámában jelent meg.)