Fülcsengés – Csinta Samu publicisztikája

A helyzet a hajdani Ludas Matyi rajzművészeinek tollára, illetve a lap hasábjaira kívánkozott. Bármerre is járt a labda, a játékvezető egyre közelebb húzódott a kukoricás felőli kapuhoz, amivel mind távolabb került a másik kapu mögött álló öltözőtől. Szíve szerint már régen lefújta volna a meccset, de a nyolcvanadik percben mégsem lehet, még akkor sem, ha már javában gyülekeznek az atyafiak a várható levonulási útvonala mentén. A történet fatalizmusán már kozmetikázni sem lehetett. A hazai csapat fennállása egyik leggyengébb játékát épp azon a meccsen produkálta, az ellenfél tizenhatosáig is csak elvétve volt képes eljuttatni a labdát, így aztán még egy lidérces tizenegyes esélye sem vetődhetett fel. Míg a túloldalon az is bement, ami eredetileg nem is a kapu felé vette az irányt.

Csináljon valamit, bíró, mert ha nem lesz legalább döntetlen, maga innen nem szabadul élve – szólt be az oldalvonal mellől a hazai csapat intézője. Aztán amikor a túlsó tizenhatos környékén „haldokolni” kezdett egy vendégjátékos, a játékvezető gyorsan hármat fújt a sípjába, rápattant a kukoricás tövében fűre döntött biciklire, s mire a vérszomjas hazai szurkolók eszmélni tudtak volna, már a töltésen nyomta, mintha a francia körverseny befutóján lenne.

Hogy miről jutott eszembe gyermekkorom számtalan futballélménye közül éppen ez? Hát persze hogy a Craiova–Honvéd Európa-liga-selejtező kapcsán, amelynek végeredményét az utolsó percek háborús körülményei ellenére sem „bántotta” az Európai Labdarúgó-szövetség illetékes bizottsága. „Ugorgyunk”, mondhatták Nyonban Pósalaky úr után szabadon, ha már a játékvezető nem fújta le a meccset, holott a füle mellett durrant el egy hangpetárda, amelynek erejét senki dobhártyájának nem kívánom. Most, miután az UEFA a játékvezető és a megfigyelő jelentésének, valamint a két klub álláspontjának ismeretében sem észlelt semmiféle okot a pályán rögzített, a Honvéd kiesésével járó végeredmény megváltoztatására, az esetről korábban nyilatkozó kollégáim véleményével maximálisan egyetértve jelzem: van ebben a történetben egy-két dolog, amiről eddig nem beszéltünk.

Többek között az, hogy a továbbjutása másodnapjától kezdődően a Craiova egészen az UEFA-döntés nyilvánosságra hozataláig árusította az AEK Athén elleni, az El következő selejtező fordulójában játszandó mérkőzésre szóló belépőket. Annak ismeretében is, hogy az ominózus találkozót követő órákban a Honvéd benyújtotta az óvását, amitől az ügy végkimenetele elméletileg minimum kétesélyessé vált. Az esetre legalább két magyarázat kínálja magát. Az egyik annyira összeesküvés-elméletes, hogy nem is merem nevén nevezni, a másik pedig arról a mércéről árulkodik, amely szerint a craiovai stadionbeli atrocitások még beleférnek a szurkolás kategóriájába.

Hogy a román klub szempontjából igen, az erkölcsileg aggályos. Ennek ellenére meglehetősen életszerűtlen lett volna, ha épp az Universitatea vezetői tették volna fel a kezüket, és mondják: nem vagyunk elég érettek ahhoz, hogy továbblépjünk. Ha ilyen történik, minden bizonnyal mérföldkőként kezeljük az esetet, és a Bosman-törvénnyel azonos értékű hivatkozási alapként vonul a nemzetközi futball történelmébe. A dél-romániai klub azonban aligha krisztusi cselekedetekkel kíván emlékezeteset nyújtani, elég lenne neki, ha húsz év távollét után újra visszatérhetne az európai porondra, a pénzügyi vonzatairól nem is beszélve. Persze ne legyünk farizeusok, bizonyára a magyar csapatok sem cselekedtek volna másként, nem ilyen ma a világ.

Annál fontosabb, hogy a nagy hatalmú fórum milyen értékek és szempontok, illetve érvényesítésük következetessége alapján kívánja szabályozni a kontinens futballjövőjét. A futballhuliganizmus nem ország- és nemzetfüggő, a szurkolás mai kultúrája azonban kétségkívül nyugatról származik, mint megannyi „civilizációs” vívmány. A jelenlegi rigmusok, az eszköztár, a rituálék nagy része már évtizedekkel ezelőtt jelen volt a nagy európai stadionokban, onnan érkezett hozzánk, és még keletebbre, magyarosodott, románosodott el, és a „hozzáadott” érték volumenét elsősorban az illető ország futballjának színvonala, eredményei hordozták. Valamint a helyi szakszövetség, amelynek szabályérvényesítési hajlandóságán és következetességén múlik első körben a stadionok biztonságosságának megteremtése.

Mert a szervezők és a rendfenntartó erők közötti együttműködés is jelentős mértékben ebben gyökerezik. Ahol valahogy túlverekedték magukat a cinikus állásponton, mely szerint a lényeg, hogy a szurkolók minél gyorsabban bejussanak a lelátókra, ott egyre kevesebb botránykeltő eszköz került a kapukon belülre. Még akkor is, ha ez a folyamat amúgy a rabló-pandúr játék filozófiája szerint zajlik, hiszen a bajkeverők kreativitását igen nehéz megelőzni. Ahol nem, ott némi túlzással a vállról elereszthető rakéta is bekerülhet, az őrző-védők széttárják a karjukat, a rohamosztagosok meg csak akkor lépnek közbe, ha már egymás szemét kezdik kiszedni a kölcsönös provokációtól soha vissza nem riadó szurkolók. Akkor viszont sok esetben indokolatlan agresszivitással, ami vagy tovább gerjeszti a tömegverekedést, vagy füstben fetrengő masszává változtatja a szektort.

A kissé sommás helyzetrajz elsősorban a jelenlegi romániai stadionállapotokra érvényes, s csak azért nem okozott eddig jelentősebb károkat, mert a keleti szomszédnál alig hat-hét klubcsapatnak van „klasszikus” szurkolótábora. A többiek meccseit néhány száz unottan szotyolázó néző látogatja, akik még a bevásárlóközpontok kleptomániás vásárlóin szocializálódott biztonsági embereknek sem jelentenek különösebb gondot. A többi esetekre pedig különböző fokozatú kockázat és készenléti tervek alapján öltöznek harci díszbe a rohamegységek.

Ilyen körülmények közé csöppent a Honvéd. A helyzetet súlyosbította, hogy sehogy sem akart megérkezni a szurkolókat győzelmi kórussá változtatni képes gólocska. A feszültség az idő múlásával egyre kitapinthatóbbá vált, s a hasonló helyzetekkel ritkán találkozó egységek parancsnoka úgy döntött: inkább hazafi lesz, mintsem kötelességét teljesítő katona. Ne felejtsük, neki kell holnap is szembesülnie a lakótelepi szomszéddal. Az északír játékvezető és a mérkőzés megfigyelője azonban egyszerre bizonyult az emberi és szervezeti gyengeség bizonyítékának és áldozatának. Mert ahogy a román sajtóban is megfogalmazódott: ha a 36. percben kerül sor hasonló atrocitásra, vélhetően véget vet a mérkőzésnek. Így viszont – főleg a csendőrség semmilyen kockázatot nem vállaló közreműködése ismeretében – elsősorban életmentő reflexek érvényesültek Hunter döntésében.

Az igazi kérdés persze, hogy milyen szempontok érvényesültek az UEFA döntéshozásában. A legriasztóbb változat, hogy igazából semmilyenek, hacsak a szőnyeg alá söprés gyakorlatát nem tekintjük annak. Miközben fájdalmas bizonyosság, hogy a mai angliai stadionfegyelem megteremtése emberéletekbe került.

Egyes források szerint a bíró még a mérkőzés másnapján is a hangpetárda robbanásának sokkja alatt volt, és bár nem akart kórházba menni, hazautazását csak azért nem halasztották későbbre, mert az egész napos késést jelentett volna. A játékvezető gyógyulásában bízva azt kívánjuk neki, illetve a teljes nyoni stábnak, hogy emlékeztetőül időnként csengjen a fülükben annak a petárdának a hangja.

Vagy az egymást gyalázó, esetenként súlyosan magyarellenes rigmusok. De az már másik történet.