Sikeres kirakós – Pór Károly publicisztikája

A magyar futballközeget gyakran éri az a vád, kiváltképp az olyan messziről érkező, sokat látott külföldiektől, amilyen Szerhij Rebrov is, hogy nem realista, hogy túlzott elvárásai vannak, álomvilágban él. A Ferencváros idei kétfrontos szereplése, a mutatott játék fogadtatása kapcsán például többször lehetett az embernek olyan érzése, hogy sokaknak a valóságtól teljesen elrugaszkodott igényeik vannak.

Nem véletlenül beszélt arról az ukrán vezetőedző, miután csapatával kiharcolta az Európa-liga csoportkörében szereplés lehetőségét, hogy „amikorhátrafelé játszunk és füttyszót hallunk a lelátóról, akkor a szurkolóknak meg kell érteniük, hogy nem a Barcelona vagyunk, és nem színházi futballra törekszünk”.Aztán azt is sokszor, szinte minden sajtótájékoztatóján elmondja, hogy 15 év után sikerült ismét nemzetközi kupasorozat főtáblájára jutnia a Ferencvárosnak, amely az elmúlt másfél évtizedben csak kétszer tudott bajnokságot nyerni. Amikor erről beszél, a szeméből értetlenkedés olvasható ki, mintha azt mondaná (még ha szó szerint udvariasabban is fogalmaz): „Miről beszéltek, miért fütyültök, amikor nemrég még az albán második Tiranát sem tudtátok megverni? Miről beszéltek, amikor évek telnek el úgy, hogy csoportkör közelébe sem jutnak a magyar csapatok, és az NB I a 33. helyet foglalja el az UEFA koefficiens-rangsorában?”

Ugyanez az értetlenkedés fogott el, amikor a CSZKA elleni moszkvai siker után a fanyalgó kommenteket olvastam, merthogy „jó, jó, mákkal győztek, na de a játék…” Mégis, milyen focit szeretnénk látni attól a csapattól, melynek tagjai egy-két kivételtől eltekintve először szerepelnek csoportkörben, többségüknek nincs jelentős nemzetközi rutinja? Mit várunk egy olyan ellenfél otthonában, amely tavaly 3–0-ra győzött a Real Madrid vendégeként, és abból a csapatból nyolcan pályára léptek a zöld-fehérek ellen? Vagy mivel lennének elégedettek a bajnokságban az Újpest elleni győztes derbin fütyülők, amikor a Fradi eggyel kevesebb meccset játszva is élre állt az NB I-ben, miközben tavaly a Vidi eredményein sokkal inkább meglátszott a kettős terhelés okozta fáradtság?

A fentiek azért is jutottak eszembe az Espanyol elleni meccset megelőzően, mert amikor a szurkolókat az eddigi El-szereplésről kérdeztük, ilyen és ehhez hasonló válaszok érkeztek: „A játék képe nem mindig a legszebb, de eredményes, az biztos.” „Az eredmény hellyel-közzel rendben van, de a játék elmarad a várttól.” A Fradi úgy léphetett pályára az Espanyol ellen, hogy győzelme esetén magyar csoportkörös pontrekordot állít fel (a magyar csapatok eddigi hat nemzetközi kupában való szereplésük alkalmával nyolc pontot még nem szereztek), ráadásul miután a CSZKA ikszelt a Ludogoreccel, a második helyre is előreléphetett volna. De van, aki szerint a játék elmarad a várttól.

Mondjuk, ha egy 1965-ös archív interjúban halljuk ezt, amikor VVK-döntőt nyert az FTC a Juventus ellen, akkor még csak-csak értjük, merthogy Albert Flóriánéktól mindig (el)várták a szép futballt a legjobbak ellen is, de manapság, amikor a mellettem ülő spanyol rádióriporter papírról alig tudta kiolvasni a ferencvárosi neveket, álomvilágban él, aki azt igényli, hogy a magyar csapat mindenki ellen irányítsa a játékot, helyzetek sorát kidolgozva. Futballunk jelen helyzetében az eredmények a legfontosabbak, hogy minden évben legyenek klubjaink a csoportkörben, és ha ez megvan, akkor lehet beszélni a következő szintről.

Érdemes leszögezni, hogy az FTC-nél sok minden változik, átalakul, adott esetben fejlődik. Nemrég Csányi Sándor, az MLSZ elnöke is a Ferencváros szurkolótáborával példálózott, hogy az ultrák megértették és elfogadták, az európai kupameccseken nincs „piró”, nincsenek sértő, kirekesztő rigmusok, mert annak súlyos következményei lehetnek a klubra nézve. Manapság bárki is jött vendégségbe az Üllői útra, az ellenfél edzője mindig elismerően, nemegyszer irigykedve beszélt a hangulatról, a kedvenceiket megállás nélkül buzdító hazai szurkolókról, akik füstbombák helyett immár a teljes B-közepet beborító, látványos koreográfiákkal, élőképekkel készülnek. Találkoztunk olyan drukkerrel, aki el is mondta, nem fanatikus fradista, de a hangulat miatt kijár a nemzetközi meccsekre, általában a gyerekeivel, a családdal együtt, mert az eredménytől függetlenül a telt házas stadionban nagy élményben van részük.

Rájuk mondják sokan, hogy divatdrukkerek, de a folyton emlegetett nyugaton, ahol a futball üzlet és show-biznisz egyszerre, nem ismerik ezt a fogalmat. A „divatdrukkereknek” mondott tömeg is kell ahhoz, hogy a bajnokik tízezer körüli átlagnézőszáma megduplázódjon a nemzetközi mérkőzésekre, nekik köszönhetően játszott minden El-meccsen telt ház előtt a Fradi. Ők azok, akik ha nem is járnak minden találkozóra, de bemennek az ajándékboltba, megveszik a különböző termékeket, tehát nemcsak szurkolók, fogyasztók is.

A játékosok ebben az új világban már nem biztos, hogy olyan bálványok tudnak, akarnak lenni, mint a „régi szép időkben”, mert az arcok sokkal gyorsabban cserélődnek. Viszont ettől függetlenül az igazán profi, alázatos labdarúgó jó katona módjára mindent megtesz azért a csapatért, amelyet éppen szolgál. És a szurkolók mennek velük Barcelonától Moszkván keresztül Razgradig – már nem biztos, hogy a futballisták, az egyéniségek, sokkal inkább a hagyományok, a múlthoz ragaszkodás, a sportág iránti szenvedély miatt. Ám ha vannak eredmények, lesznek felejthetetlen élmények is – akkor is, ha a futball messze nem tökéletes. A közös élményekhez viszont a Fradinál kellett a klub és a szurkolótábor kiegyezése, talán nem véletlen, hogy épp most jött össze a csoportkörbe jutás. Végig kellett járni az odáig vezető utat, a kirakó minden egyes darabját a helyére kellett rakni. Ehhez a tökéletes stadion, a megfelelő szakmai stáb és játékoskeret éppúgy hozzátartozik, mint a szurkoló. Valamint az is, hogy a felek kölcsönösen tisztelik egymást: amikor a fanatikusok elkezdik énekelni a magyar himnuszt, a dél-szudáni származású Tokmac Nguen ugyanúgy vigyázzba vágja magát, mint Lovrencsics Gergő – ezt láthattuk az Espanyol ellen a kezdő sípszó előtt. A B-közép meg azzal tiszteli meg a csapatot, hogy nem fütyül akkor sem, ha minden akarat ellenére nem megy úgy a játék, ahogy szeretnék, mint például a Ludogorec elleni hazai vereség alkalmával.

Az Espanyol elleni találkozón azonban senkinek sem jutott eszébe, hogy fütyüljön, mert a csapat megalkuvás nélkül ment előre a győzelemért, még a kihagyott tizenegyes sem törte meg. A védekező középpályás Sigér Dávid ismét bizonyította, hogy a kapu előtt sem jön zavarba, Isael időnként próbálta színezni is a játékot, volt egy kimondottan szép csavarása, ami a kapufán csattant, Franck Boli ollózással is próbálkozott, Dibusz Dénes ismét óriási bravúrokkal járult hozzá a pontszerzéshez. Persze lehet megint azzal jönni, amit tavaly sokan a Chelsea Vidi elleni vendégjátéka alkalmával is emlegettek, hogy az ellenfélnek mindegy volt, meg hogy amikor egy kicsit megrázták magukat a vendégek, rögtön gólt szereztek.

Ez azonban semmit sem von le a hazaiak érdemeiből, akik kimondottan szórakoztató, jó meccset vívtak a sokkal magasabban jegyzett ellenféllel. Ahogy tavaly a Vidinek, most a Fradinak is őszintén skandálhatták a lefújás után a drukkerek: „Szép volt, fiúk!”, még ha győzni nem is sikerült. De ahogy idegenben, itthon is összejött a szoros meccs a topligás vendégcsapattal. Nem mellesleg a magyar bajnok az egyetlen klub, amely az idén az El-ben (a selejtezőt is ideszámolva) két meccsen egyszer sem kapott ki az Espanyoltól. Ez akkor is nagy szó, ha a továbbjutást két hét múlva nem sikerül kiharcolni. De elnézve, milyen egységes csapattá érett Rebrov Fradija, még az sincs kizárva, hogy másodszor is győzni tud Bulgáriában.