Mindig a határon – hetven éve született Gilles Villeneuve

„A legőrültebb ördögfióka, akit az F1 valaha látott, de épp az tette olyan különleges emberré, hogy ezzel együtt is sokkal inkább volt érzékeny és szerethető fickó, semmint nagyképű bajkeverő.”

Frappánsabban aligha lehetne jellemezni Gilles Villeneuve-öt, mint ahogy Niki Lauda egyetlen mondatban összefoglalta, mindenesetre korántsem véletlen, hogy a kanadai klasszisért halála után majd' negyven évvel is milliók rajonganak világszerte. Látványos vezetési stílusa, káprázatos sebessége és magával ragadó szenvedélye mély nyomot hagyott az emlékezetben, így nevét örökké a legnagyobb autóversenyzők között említik majd.

A kanadai Villeneuve 1950. január 18-án született a québeci Saint-Jean-sur-Richelieu-ben, és már egészen fiatalon nagy érdeklődést mutatott minden gyorsan mozgó jármű iránt. Ezek közé tartoztak a hómobilok is, amelyeket egy idő után olyan ügyesen terelgetett, hogy tinédzserként több kategóriában is kiugró sikereket ért el. Később még a világbajnokságot is megnyerte, és a könnyű, egyben bivalyerős gépek vezetésével olyan látványos, mégis kontrollált technikát sajátított el, amiért aztán a fél világ rajongott.

„Minden télen három-négy nagy borulással számolhattál – olyanokkal, amikor százhatvan kilométer per órás sebességnél repültél ki a jégen – emlékezett vissza a hómobilos kezdetekre. – Ezek a versenygépek rengeteget csúszkáltak, aminek köszönhetően sokat tanultam róla, hogyan uraljam őket. Mindemellett a versenyeken a látási viszonyok is borzasztóak voltak, mert ha nem te álltál az élen, semmit sem láttál a felvert hótól. Ezzel viszont a reflexeim javultak, és később egyáltalán nem aggódtam az esős futamokon sem.”

Villeneuve a havas száguldás mellett hamar elkezdett kacsingatni az autóversenyzés felé is. Eleinte saját tuningolt Ford Mustangjával indult kisebb helyi futamokon, majd québeci Formula Ford-versenyeken ért el sikereket még úgy is, hogy költségvetéséből csak évekkel korábbi konstrukcióra futotta. Szűkös anyagi lehetőségei miatt sosem tervezhetett hosszú távra, de nyilvánvaló tehetségét figyelve csak idő kérdése volt az áttörés, amit a tengerentúli Formula Atlanticban mutatott teljesítménye hozott el. Ez a sorozat már elég jelentős volt ahhoz, hogy a nemzetközi autóversenyzés világából is odafigyeljenek rá, és egyik 1976-os versenyén nem mást nyűgözött le teljesítményével, mint az aktuális F1-es világbajnokot, James Huntot.

A szintén vagány élet- és vezetési stílusáról híres britet igazán magával ragadta az ismeretlen kanadai srác technikája, hiszen folyamatosan olyan helyzetekben tartotta pályán az autót, amelyekben mások már rég kipördültek volna. Egy bajnokságon kívül szervezett Formula Atlantic-futamon a helyi hős aztán le is győzte a nemzetközi sztárt, sőt a mezőnyben vendégindulóként beugró más F1-es pilótákat is. Huntra olyan mély benyomást tett Villeneuve vakmerő, mégis kontrollált vezetési stílusa, hogy meggyőzte mclarenes csapatfőnökét, Teddy Mayert, adjon neki lehetőséget, amire az 1977-es Brit Nagydíjon sor is került. Élete első F1-es időmérőjén egy régebbi konstrukcióval is legyőzte a csapat állandó versenyzőjét, Jochen Masst, és a kilencedik helyről indulva technikai hibák által hátráltatva is a 11. helyen ért célba – a McLaren mégsem benne látta a jövőt.

A legendás Enzo Ferrari érdeklődését viszont nagyon is felkeltette az izgalmas kanadai tehetség, akiben az olasz főnök Tazio Nuvolari méltó utódját látta, és mivel ekkor már megromlott a kapcsolata Niki Laudával, fel is vette a kapcsolatot Villeneuve-vel. A telefonhívás nem is jöhetett volna jobbkor az egyre inkább elszegényedő kétgyerekes családapának, aki boldogan vette át az osztrák klasszis hirtelen üresen hagyott Ferrariját 1977 két utolsó futamán. Bár vad manővereivel eleinte nem nyűgözte le a közvéleményt, Enzo Ferrari bizalma töretlen maradt a pályán kívül kedves, csupa szív kanadai iránt, akivel egyre szorosabb lett a kapcsolata. Első teljes idényében, 1978-ban a rutinos Carlos Reutemann még simán maga mögé utasította a csapaton belül, de Villeneuve az évadzáró hazai nagydíján aratott győzelmével jelezte, hogy minden szempontból kezd beérni, és a jövőben számolni kell vele.

A következő évadot álomszerűen kezdte, és öt futam után két diadallal vezette a bajnoki tabellát, ám ahogy új csapattársa, Jody Scheckter fogalmazott, még ekkor is mindig abba a hibába esett, hogy minden kört meg akart nyerni, vagyis téttől, körülménytől függetlenül mindig a határon autózott. Bár a vb-címről éppen csak lemaradt a dél-afrikaival szemben, vakmerő, bátor, őszinte vezetési stílusával egyre több rajongó szívét hódította meg, és szép lassan a Ferrari-szurkolók kedvencévé vált. A Francia Nagydíjon hosszú körökön át olyan kemény, mégis messzemenőkig fair párharcot vívott René Arnoux-val, hogy negyven év távlatából is ódákat zengenek róla az F1 kedvelői, az évad végén pedig sportszerűségéről is tanúbizonyságot tett, amikor a vb-címről döntő monzai futamon nem szegte meg a Ferrari neki kedvezőtlen csapatutasítását. Az olasz istálló csodálatos 1979-es idénye után a következő év totális kudarcba fulladt, de az 1981-es konstrukcióban is egyedül a bivaly-erős turbómotor ért valamit. Villeneuve klasszisát mutatja, hogy még ezzel a kezelhetetlen fércművel is két futamgyőzelmet aratott – fájdalom, a két utolsót.

A következő évad negyedik versenyén, Imolában csapattársa, Didier Pironi előtt állt az élen, és a Ferrari a kettős győzelem bebiztosítása érdekében a „lassan” csapatutasítást küldte mindkettőjüknek. Villeneuve ezt úgy értelmezte, hogy a pilótáknak tartaniuk kell a sorrendet, és amikor ezután is oda-vissza előzgették egymást, még mindig azt hitte, csapattársa csupán a közönséget szórakoztatja. Pironi azonban gondolt egyet, és az utolsó körben ismét elment a kanadai mellett, megszerezve a győzelmet. Villeneuve majd' felrobbant dühében, és haragját tovább fokozta, hogy a Ferrari békítő értekezletén csapattársa még provokálta is, mondván: „Én is dühös lennék, ha vesztettem volna.”

Nem csoda, hogy a vérig sértett kanadai felfokozott idegállapotban utazott el a két héttel későbbi zolderi nagydíjhétvégére, és talán ez is közrejátszhatott időmérős tragédiájában. Bár a különböző források ellentmondanak egymásnak, egyes vélemények szerint Villeneuve nem tudta elviselni, hogy Pironi végig egy-két tizeddel előtte járt, ezért a végén anyait-apait beleadva próbált javítani köridején. A pályán előtte haladó Jochen Mass-szal azonban félreértették egymást, mert a boksz felé poroszkáló német jobbra próbált kitérni ellenfele útjából, ám ezzel egy időben a Ferrari versenyzője is jobb oldalról próbálta kikerülni őt. Kétszáz körüli tempóval száguldva Villeneuve bal első kerekével ráfutott Mass jobb hátsójára, aminek következtében autója a levegőbe emelkedett, és egy hátraszaltó után több mint száz métert repülve csapódott a földbe. Az erőhatásokra jellemző, hogy a kanadai versenyző az ülésével együtt, sisak nélkül mintegy ötven méterrel arrébb vágódott egy kerítésnek. Bár közvetlenül a baleset után még életjeleket mutatott, a kórházba szállítás után kiderült, hogy végzetes nyakcsigolyatörést szenvedett, és az esti órákban szervezete feladta a küzdelmet.

A kanadai klasszis halála a teljes Formula–1-es közösséget sokkolta, mert pályafutása során nemcsak versenyzőként, hanem emberként is kivívta a közvélemény tiszteletét és megbecsülését. A montréali pálya 1982 óta az ő nevét viseli, és több aszfaltcsíkon is neveztek el kanyart róla. A Ferrari-rajongók körében a mai napig igazi kultusz övezi, emlékét könyvek tucatjai őrzik, a Villeneuve-ereklyék pedig ugyanolyan kelendők, mint az aktuális sztárversenyzőké. A család küldetését végül fia, Jacques teljesítette be, aki a tragédia után 15 évvel, 1997-ben Formula–1-es világbajnoki címet szerzett.