Eb 2020: római jel – az üzenet kézbesítve

Lüktet a város. A római utcák forgatagában, a szakadatlan dudáló autók, a darázsként zsizsegő robogók, a járdák ezerszínű népe között egy pillanatig sem érzi az ember, hogy éppen a bénító világjárvány után éledező metropolisz hétköznapjait látja. Persze az utcára lépők kötelességtudóan viselt maszkjai, az imitt-amott felbukkanó rendőrök és a helyenként elhelyezett kordonok árulkodnak a valóságról és a mögöttünk hagyott néma hónapokról, kivégzésének színhelyén, a Campo de' Fiori nyüzsgő piacterén szegény Giordano Bruno szobrát is csak piros-fehér szalag mögött piszkíthatják le a szemtelen galambok.

„Azt gondolod, hogy rosszul cselekednék az, aki helyreállítaná a feje tetejére fordított világot?” – tette fel a kérdést bő négyszáz éve a különutas dominikánus szerzetes, s bár a maga idejében hasonló felvetései végül máglyára juttatták, most, az Európa-bajnokság küszöbén eretnek gondolata akár a futballcirkusz jelmondata is lehetne. Az egy évvel elhalasztott, sok helyszínes Eb a világ talpra állításának szimbolikus lépése, a következő hónap futballeseményei és főként élő mérkőzésélményei lélektani értelemben ezt üzenhetik: Európa szépen lábadozik, Covid-tesztje immár negatív.

Ahogyan ezt a benyomást erősíti az az ezerkétszáz mosolygó arc is, amely a római postapalota amúgy igen otromba épületegyüttesének homlokzatán látható, a zöld-fehér-piros színekből készült, rekordnagyságú óriásmolinón. A hatvan méter magas, összesen nyolcszáz négyzetmétert betöltő felületen az olasz posta alkalmazottai igyekeznek biztató arckifejezésükkel előrébb segíteni az olasz válogatottat, ha már a célba juttatás ezúttal kivételesen nem az ő feladatuk.

A várakozás mindenesetre jelentős, hiszen Roberto Mancini csapata 27 mérkőzés óta őrzi veretlenségét, az Európa-bajnoki selejtezőcsoportját pedig százszázalékos eredménnyel, tíz találkozón elért tíz győzelemmel (ráadásul 37–4-es gólkülönbséggel!) nyerte meg. És ne felejtsük, az olaszoknak nemcsak a koronavírus miatt volt hosszú és nyomasztó csipkerózsika-álom, hanem a szégyenszemre kihagyott 2018-as világbajnokság miatt is: a négyszeres világbajnok és egyszeres Európa-bajnok futballnemzet öt év kihagyás után vesz részt ismét nagy nemzetközi tornán. A keserű időszak kiérlelhet szép sikereket, hiszen Giordano Bruno is megmondta, „a legerősebb mérgekben rejlik a legnagyobb gyógyerő”. Ahogyan állítólag azt is (bár mintha ezt már a 16. század óta is hallottuk volna egy-két futballedző szájából), hogy  „az a fontos, hogy mindenki tegye meg, amit megtehet”.

Az olasz és a török válogatott egyaránt ebben a szellemben lép pályára pénteken 21 órakor a Stadio Olimpicóban, és a maguk módján a szervezők is megfelelnek az igénynek, hiszen az olasz kormány és az egészségügyi minisztérium által meghatározott, huszonöt százalékos mértékig beengedik a nézőket az egyébként majdnem hetvenezres stadionba. A mintegy tizenhatezres közönség létszámából le kell vonni a sportlétesítményben szolgálatot ellátó biztonsági, egészségügyi és egyéb alkalmazottakat, a valódi szurkolók között pedig a La Gazzetta dello Sport szerint olasz–török viszonylatban – talán kissé meglepő módon – fele-fele lesz az arány. A jegyek hatvan százalékát ugyanis külföldön vették meg, és bár csupán mintegy 2300 törökországi török jelenlétére számítanak, a legjelentősebb vásárlói kedvet az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) illetékesei az érintett két ország után Németországból, Ausztriából és Franciaországból észlelték, az olasz sportlap feltételezése szerint a helyben élő török nemzetiségű közösség köréből.

Rómában azonban egyelőre leginkább a házfalról lenéző óriásfejű vászonpostások sugallnak Eb-hangulatot, a városi nép éli csendesnek nem mondható életét, élvezi félig-meddig visszakapott szabadságát. Kalapos férfi kávézik ráérősen a napsütötte tér sarkán, kezében kihajtva a La Gazzetta dello Sport rózsaszín újságlapja, éppen Fabio Licari cikkénél. Ismerjük már az írást, már az 53-as buszon átfutottuk: a neves olasz sportújságíró elemzésében ökölvívó-hasonlattal élt, szerinte az olaszok olyan elszánt hangulatban várják a péntek estét, ahogyan annak idején Muhammad Ali csapkodta a levegőt ringbe lépés előtt. És ahogy a délutáni órán a vadul csapkodó Aliról olvasó olasz úr álmos tekintetét elnézzük, a bokszos hasonlatról megint csak a megégetett eretnek szavai ötlenek fel:  „Ha nem igaz is, találó…”