Egyszerű titok – Bobory Balázs publicisztikája

„Olaszok, testvérek, / Itália serken, / Scipio sisakját / felcsatolja menten...”

Ezekkel a sorokkal kezdődik az olasz himnusz, amelyet oly sokszor láttuk-hallottuk átszellemülten énekelni az ország sportolóitól. Jelenleg a futballisták üvöltik úgy az Európa-bajnoki mérkőzéseik előtt, hogy abba a római Olimpiai Stadion betonszerkezete is beleremeg, és még magyarként is hátborzongató látni a szenvedélyt, amellyel a „csatára készülődik a sereg...”

Igen ám, csak az elmúlt években jó néhányszor addig tartott az olasz labdarúgó-válogatott lendülete, amíg véget nem értek a nemzeti fohász utolsó taktikusai, utána huss, volt szenvedély – nincs szenvedély... Andrea Pirlo, Francesco Totti vagy éppen Alessandro Del Piero visszavonulásával a mérkőzéseket eldönteni képes klasszisok eltűntek a keretből, vagy legalábbis nem sikerült megfelelően összerakni a sok jó futballistából azt a csapatot, amely felveszi a versenyt a világelittel. A mélypont kétségtelenül az az éjszaka lett 2017 novemberében, amikor a vb-pótselejtező visszavágóján a squadra azzura képtelen volt legyőzni nyolcvanezer néző előtt Milánóban Svédországot és az 1958-as torna után újra lemaradt a bolygó legrangosabb viadaláról.

Akkor az olasz minden volt, csak csapat nem. A szövetségi kapitány bizonyos Giampiero Ventura volt, akit ha megkérdeznek, melyek a legnagyobb szakmai sikerei, azt válaszolta volna, hogy akadt néhány csapat, amelyet a másodosztályból az elsőbe vezetett, illetve egyszer a Torinóval bejutott az Európa-ligába is...

Szóval már Ventura kinevezése is meglehetősen furcsának tetszett az olasz szövetség részéről, az pedig, hogy totálisan elhibázott lépés, a svédek elleni bukás után derült ki. A szövetségi kapitány szakmailag, emberileg és a tekintélyét nézve akkor nullázódott le teljesen, amikor csapata a visszavágón összesítésben 1–0-s vereségre állt, és meddő mezőnyfölényben futballozott, rendkívül kevés veszélyt jelentve az északiak kapujára. Ventura ebben a helyzetben az AS Roma klublegendáját, az akkor 34 esztendős védekező középpályás Daniele De Rossit szerette volna elküldeni melegíteni, ám a rutinos labdarúgó csak annyit kérdezett a hozzá szaladó stábtagtól, hogy „Mi a f...ért engem akartok beállítani? Gólt kell lőnünk, nulla nulla az eredmény, miért nem Insignét külditek be?!” A vége az lett, hogy De Rossi és az élete egyik legjobb formájában lévő Insigne is végig a padon maradt, az impotens, egysíkú játékot bemutató olaszoknak pedig nem kellett megismerkedniük az oroszországi viszonyokkal a következő nyáron.

A kudarc érthetően sokként érte az országot, amely korábban négy világbajnoki címet ünnepelhetett, a legutóbbit tizenegy évvel a szégyen előtt Németországban.

És bár a 2006-os vb-n sem az azúrkékek számítottak a legnagyobb esélyesnek, ha visszagondolunk, hogy a fentebb említett Totti, Pirlo, Del Piero trión kívül kik jutottak még a csúcsra, azt kell mondani, hogy szinte minden poszton világklasszis kapott helyet. Abban az esztendőben középső védőként Fabio Cannavaro vehette át az Aranylabdát, mellette Alessandro Nesta játszott, a kapuban Gianluigi Buffon tűnt legyőzhetetlennek. Pirlót milánói csapattársa, Gennaro Gattuso és az ereje teljében lévő De Rossi tehermentesítette a kulimunka elvégzése alól, a csatársorban Marcello Lippi kapitány gólkirályok közül válogathatott, így történt meg, hogy Luca Toni és Alberto Gilardino mellett a góllövésre született Filippo Inzaghi csak epizódszerepet kapott a hatalmas diadallal záruló tornán.

Tizenegy évvel később Ventura lehetséges utódjainak azzal kellett szembenézniük, hogy van egy raklap remek olasz futballista, aki topbajnokságban játszik, stabil teljesítményre képes, de nagyon kevesükben van meg a különleges képesség, az X-faktor, amelyet a franciáknál Kylian Mbappé vagy Antoine Griezmann, a németeknél Serge Gnabry, esetleg Thomas Müller, a belgáknál Eden Hazard és Romelu Lukaku, a portugáloknál Cristiano Ronaldo jelent. A választás végül egy korábbi remek csatárra, Roberto Mancinire esett, aki klubszinten nyert olasz és angol bajnokságot, illetve kupát is, azonban nemzetközi színtéren semmilyen eredményt sem tudott felmutatni, pedig a Laziónál, az Internél és a Manchester Citynél is ült a kispadon. Ezzel együtt mindig is karakteres edző hírében állt, szilárd elképzelésekkel a labdarúgásról, és sohasem félt egyéniségekkel dolgozni – többször próbálta például a renitens csatár Mario Balotellit betörni, mondjuk néhányszor majdnem tettlegességig fajult közöttük az aktuális nézeteltérés. Venturához képest mindenképpen óriási előrelépésnek ígérkezett a kinevezése, csak senki sem tudta, mihez kezd a korábbiaknál is sokkal színtelenebb-szagtalanabb olasz válogatottal.

Az Európa-bajnoki selejtezőcsoportok sorsolásánál szerencséje volt a squadra azzurrának, Finnországot, Görögországot, Bosznia-Hercegovinát, Örményországot és Liechtensteint bekötött szemmel is illett megelőzni, mondjuk azt azért senki sem várta el, hogy tízből tíz mérkőzést megnyerve sikerül teljesíteni a feladatot. Az igazi felmérőt mégis a Nemzetek Ligája jelentette, amelyben azért Hollandia vagy Lengyelország már az olaszéhoz hasonló játékerőt képviselt, Mancini pedig bátran tesztelhette a megszokott olasz stílustól markánsan eltérő taktikáját, és rengeteg játékost kipróbált.

Az olaszok Európa-bajnoki szereplését megdöbbentő sorozatuk előrevetítette: a két egyaránt 3–0-ra megnyert Eb-meccsük után immár 29 összecsapás óta veretlenek, tíz mérkőzésen gólt sem kaptak, ellenben szereztek harmincegyet. A titok nagyon egyszerű, bár jóval összetettebb, mint ahogy azt kívülállóként értelmezhetnénk.

Az olasz futball évtizedek óta a játék lassítására, a taktikai fegyelemre és a betonbiztos védekezésre épített, csak éppen minden korszaknak tényleg megvoltak támadásban is azok a klasszisai, akik az sikerhez szükséges gólokat megszerezték. És gólokból nem is volt szükség sokra, mert kiváló védőkből és védekezőspecialistákból sohasem volt hiány Olaszországban. A modern labdarúgás azonban teljesen más szemléletet követel meg, és ezt fedezte fel Mancini is, aki egy pillanatra sem fogja vissza embereit, a jól ismert olasz taktikai stílusjegyek megtartásával lendületes, agresszív letámadást kér tőlük. Szerencséje is van, mert a klubcsapatok többsége elkezdett a bajnokságban hasonló szemlélettel futballozni, a Sassuolo, az Inter, a Napoli vagy éppen a Lazio futballistáinak sem idegen a harcmodor. Sokaknak meglepő, hogy az olaszok a törökök és a svájciak ellen tükör­simán megnyert mérkőzésen sem vettek vissza, miután megszerezték a vezetést, pedig korábban számtalanszor láttuk, hogyan ölik meg nem éppen nézőbarát módon a meccseket 1–0 után. Mancini azonban szakított a múlttal, és hagyja játszani az övéit, ha azt látja, hogy döntő fölényt tudnak kiharcolni, és egyértelműen jobbak az ellenfelüknél. Ha egyenként megnézzük a keret tagjait, azt látjuk, hogy a korábban alulértékelt vagy képességeiket nem megfelelően kiaknázó futballisták lubickolnak szerepükben, a Berardi, Immobile, Insigne csatártrió tagjai csodálatosan egészítik ki egymást, mögöttük a jelenleg még sokak által kevésbé ismert vagy inkább nem kellően elismert Locatellire vagy Barellára a nagy elődökhöz méltó futómennyiség, labdabiztonság és szervezőkészség a jellemző.

Persze a kritikusok nem nyugodnak, most éppen azon elmélkednek, mi lesz, amikor az olaszok beleszaladnak egy igazi „nagykutyába”, mondjuk a franciákba, portugálokba, németekbe, belgákba és „kitölthetik” a nagy tesztet: vajon tényleg a stílusváltás adott nekik óriási lökést, vagy a hihetetlen sorozatukban a szerencsének is jókora szerepe van? Ilyen előzmények után nem valószínű, hogy az olaszok bárki ellen is visszaállnának, tartani fogják magukat himnuszuk záró soraihoz: „Közénk áll, ki bátor / s halállal se számol / halállal se számol / ha hívja hazánk!”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!