Foci, Eb, haza, szeretet – Deák Zsigmond publicisztikája

Ilyen szürreális sportélményben még sosem volt részem életem eddigi több mint ötvenegy éve alatt, sőt, ha jobban belegondolok, általánosra tágíthatom a horizontot: ilyen szürreális élményben még sosem volt részem. Eddig a sorkatonaság „vezetett”, még az előző rendszerben, 1988–89-ben, amikor rengeteg logikátlan, érthetetlen, megmagyarázhatatlan dolgot kellett parancsra elvégeznünk. Itt, szerdán este a Puskás Arénában viszont kizárólag a szívünk parancsára hallgattunk. Így történhetett, hogy miközben a gyepről a Marseillaise szólt, mi vigyázzba vágva magunkat a Himnuszt énekeltük. Így történhetett, hogy miközben a regnáló világ- és Európa-bajnok feszült egymásnak az orrunk előtt, minket sokkal jobban érdekelt, mi történik a müncheni viharban. Így történhetett, hogy a földkerekség legjobb futballistái, Cristiano Ronaldo vagy Antoine Griezmann helyett a páholyokban, a tévén, máshol a telefonján inkább Schäfert és Fiolát nézte a majdnem hatvanezer néző háromnegyede. Így történhetett, hogy a teljesen indifferens helyszíni szituációk közepette, a német meccs eseményeire rezonálva időnként hangrobbanás rázta meg a stadiont. Így történhetett, hogy tomboltak az emberek, s folyamatosan zúgott a „Ria, ria, Hungária!” meg a „Hajrá, Magyarország!”, nyolcszáz kilométerre a válogatottól. Így történhetett, hogy a portugál és a francia szurkolók a sajátjaik mellett nekünk is szurkoltak tiszta erőből, pedig nem vagyunk évszázados barátok. Így történhetett, hogy az aréna különböző pontjain rögtönzött történelemórán magyarázták el a magyar drukkerek a franciáknak, miért is volt nekünk tragédia Trianon, s mi ebben az ő részük, bűnük. (Én személyesen a Nemzeti Sport Eb-szakértője, a nyolcvanas évek romániai legendája, Bölöni László szolid, visszafogott, mégis mély és hatásos okfejtését hallottam, duplán hiteles formában, hiszen külhoni magyarként, s ékes francia nyelven adta elő.) Így történhetett, hogy vendégeink igazat adtak nekünk, miközben előítéleteiket sutba dobva csodálkozhattak rá az itteni egyedi atmoszférára, csodálatos hangulatra, nagyszerű városra, országra, emberekre, s elégedetten térhettek haza. Így történhetett, hogy a lefújás, pontosabban a lefújások után, miközben néztük Münchenből a játékosaink arcán lefelé folyó eső- és könnypatakokat, nehezen tudtunk mozdulni, mintha életünk, szívünk egy darabját hagytuk volna a pompás arénában. Mert így is történt.

A végét tudjuk: nem jutottunk tovább, de állva haltunk meg az Európa-bajnokság eleve halálcsoportnak titulált kvartettjében, ahol az előző három világverseny győzteseivel küzdöttünk meg. Marco Rossi szövetségi kapitány úgy fogalmazott, a legjobb tündérmesékben sem feltétlenül boldog a történet vége. Ehhez jómagam annyit tennék hozzá, egyik kedvenc filmem A profi (még a különböző szinkronokat is kívülről fújom), amelynek zárásaként a Jean-Paul Belmondo alakította főhöst, Joss Beaumont-t (magyar hangja Garas Dezső, majd Gáti Oszkár...) lelövi ellenlábasa, Farges felügyelőhelyettes. Az utolsó képsorokban Beaumont teste fekszik a kastélykert gyepén, nélküle száll fel a helikopter, miközben Ennio Morricone fülbemászó, lírai muzsikája szól. Így kerek, így jó, így hiteles, s azt kell mondanom, ez a magyar labdarúgó-válogatott Eb-szereplésére is tökéletesen illik. Továbbjutás esetén természetesen mást írnék, csodát, hihetetlen bravúrt emlegetnék, de az egy másik film lenne, nem A profi, s folytatódna a második résszel, az egyenes kieséses szakasszal. Hozzáteszem, a legjobb összehasonlítási alap az öt évvel ezelőtti, szintén katartikus kontinensbajnoki szereplés, amelyen a csoportelsőség szenzációs kivívása után a nyolcaddöntőben már könnyűnek találtattunk a belgákkal szemben. Nem állítom, hogy most is így történt volna, de azt igen: szakmai szempontból annál felemelőbbet és elismerőbbet, mint hogy a müncheni Allianz Arenában a német világsztárok a meccs végén kétségbeesetten húzzák az időt ellenünk, őrizgetve a döntetlent, nehezen lehetne találni.

Egyébként ez itt nem a reklám és a szakmai elemzés helye, megtesszük máskor, máshol, különben is, a tények, az eredmények, az, hogy az utolsó pillanatig versenyben voltunk a továbbjutásért, önmagukért beszélnek. De mit jelentett ez a szereplés, ez az Eb nekünk, magyaroknak? Rengeteget, talán a legtöbbet a résztvevő nemzetek közül, pedig még messze nincs vége. (Talán a dánoknál hasonló a helyzet, akik szintén rendezők, szintén „kicsik”, s Christian Eriksen emlékezetes drámai esete kohéziós erőként hatva összekovácsolta őket, ráadásul a továbbjutás is sikerült nekik.) Ha jobban belegondolunk, egyszerűen fogalmazva megmentettük az Európa-bajnokságot, legalábbis a csodás hangulatát, mert egyedüliként a házigazdák közül megteremtettük a lehetőségét a telt háznak, s csapatunk mellett a szurkolóink is a szívüket-lelküket tették bele ebbe az egészbe. Melyik a jobb, több mint ötvenezren ünnepelni, tombolni, együtt sírni, együtt nevetni, vagy nézegetni az üres sorok között bóklászó önkénteseket, akik két táblát hordoznak körbe, az egyiken az áll, hogy tartsuk be a négyszéknyi távolságot, a másikon az, hogy kötelező az FFP2-es maszk használata? Előbbi a Puskás Arénában történt, utóbbi az Allianzban. S mindez kizárólag annak köszönhető, hogy mi tényleg ünnepelni akartunk újra egészségesen, ezért beadattuk magunknak az oltást, így fel lehetett oldani a karanténintézkedéseket. Természetesen ez felelős állami és emberi magatartás, szervezés és kivitelezés nélkül lehetetlen lett volna, de nem az a házigazda feladata, hogy mindent megtegyen a tökéletes szervezésért? Mindezt komolyan vettük, fontosnak tartottuk, mások kevésbé, ez legyen a mi érdemünk és az ő gondjuk. Ám amikor az európai futballszövetség, az UEFA hálás köszönet helyett inkább vizsgálatot indít állítólagos homofób és rasszista megnyilvánulások miatt (amit maguk a vélelmezett kárvallottak sem hallottak), amikor a nyugati sajtóban olyan magyar „sportújságírókat” citálnak, akiknek a nevét – noha több mint negyedszázada vagyok ebben a nem túl nagy szakmában, s évek óta elnökségi tag országos szövetségünkben – még életemben nem hallottam, akkor kinyílik a bicska a zsebemben.

Gyorsan vissza is csukom, mert ez az egész hajcihő egyszerre abszurd, szánalomra méltó és igazából lényegtelen is. Sokkal fontosabb az, amit például a világ- és Európa-bajnok francia legenda, Christian Karembeu mondott budapesti tapasztalatairól: „Nagyszerű a hangulat, tele a stadion, az emberek kikapcsolódhatnak, eljárhatnak szórakozni, pörög az élet. Mindez reményt ad arra, hogy visszatérhet a normális élet. Legszívesebben örökre itt maradnék...” De idézhetném Arsene Wengert, Gary Linekert, Lothar Matthäust és más sportági nagyságok sorát, akik hasonlóan elismerően nyilatkoztak a magyar szervezésről, hangulatról és válogatottról, egyszerűen azért, mert nem politikai szemüvegen át néztek, hanem hittek a saját szemüknek. Apropó, politika! Engedjenek meg egy gondolatkísérletet: képzeljük el, hogy a francia parlament hoz egy legitim döntést, ami (bár semmi köze hozzá) valamiért nem tetszik a magyar kormánynak, ezért a múlt szombati közös Eb-meccsünkre hupililára világíttatja ki a Puskás Arénát. Ugye abszurd? Ugye nonszensz? Ugye elképzelhetetlen? Nos, kis híján hasonló történt meg Münchenben, természetesen a mi kárunkra, szerencsére az UEFA ezúttal megálljt parancsolt a provokációnak.

Ám most már tényleg hagyjuk is ezt a témát, hiszen az Európa-bajnokság, a sportág csodás ünnepe alapvetően nem szólhat erről. S nem is szólt, legalábbis nekünk, magyaroknak, sokkal inkább a közösségi élményről, az emóciókról, az összetartozásról. Nagyot dobbant a szívem, amikor olvastam a korábbi kiváló védő, Mátyus János szavait arról, szerinte a mai magyar válogatottat a fegyelem, a csapategység és a hazaszeretet vitte, viszi előre. Nos, mindezt kiterjeszteném mindannyiunkra: foci, Eb, haza, szeretet. Minden megvan.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!