Örvendezzünk! – N. Pál József publicisztikája

Életem első Európa-bajnokságát 1972 kora nyarán láttam televízióban (a '68-as torna képeit nem tudom felidézni), s rögvest csalódnom kellett. Mert hát negyedikek lettünk a négy közül, néhány napon belül kaptunk ki kétszer (Szovjetunió 0–1, Belgium 1–2), s ennek nem lehetett örülni ugyebár. No meg: az az Eb nem is volt Eb a mostani látószögből nézve még. Négy találkozóból (két elődöntő, döntő, bronzmeccs) állt csupán, négy nap alatt lezavarták, s – emlékeim szerint – nem is nagyon gondoltunk vele tovább. Negyedikek lettünk tehát ('64-ben még harmadikok, de attól sem volt ám oda a honi szurkoló, sőt, csődként fogta föl!), akkori – ne feledjük, négy-öt éve még a világ élvonalához tartozónak tudtuk magunkat – identitásunk szerint az „utolsók”, vagyis leszerepeltünk. Megállapítottuk: a Marseille-től (1969) datált zuhanás csak nem áll meg, eszünkbe sem jutott, hogy „büszkék” legyünk. Ugye érthetetlen egy ma harmincas vagy akár negyvenes futballimádónak ez, pedig így volt, esküszöm reá!
Igazi tornának a kontinenstornát csak 1980, még inkább '84 után láttam. Nyolcas végküzdelmet rendeztek ezután (1996-ig), a Platini-féle francia csapat játéka fogott meg, azt hiszem, kijutni nemigen volt esélyünk ekkorra már, de az inkább vb-orientált magyar futballközvélemény nem is vélte nagy-nagy kudarcnak a sorozatos lemaradást (1978–86 közt ott voltunk a Mundialon, ezért sem talán). Mióta nem szerepeltünk Eb-n, ennek fájó emlegetését csak 1990 után „hallottam meg” alighanem, midőn a világbajnoki részvétel álmodozásnak kezdett tetszeni, a negyvennégy éves hiátus gajdolását meg csak 2016 előtt.

Állítom, sem a nyolcas, sem a tizenhatos mezőnybe kerülni nincs esélyünk, szinte magától értetődően vettük tudomásul, mondjuk, 1984 és 2012 között. Az, hogy a 2016-os tornára kijutottunk, a létszámemelésnek meg a futballban sosem elhanyagolható szerencse számunkra kedvező összjátékának volt inkább betudható, a norvég–magyar pótselejtező végeredménye és – főleg – az Eb-szereplés viszont már egyáltalán nem!

S nem is a mérkőzéseken elért – valljuk meg, váratlan – eredményekre (a csoportelsőséggel való továbbjutásra) gondolok, hanem arra, hogy az a gárda – Dárdai Pál hatására elsősorban? – csapattá lett akkorra az érte csak a helyszínen tízezerszámra szurkolók lelkében is – sőt, épp e misztikus erőtérben lett azzá! Csapattá, amely egy velünk, amelynek játék közben akad szerencséje (az osztrák kapufa, Dzsudzsák megpattanós góljai) és balszerencséje (Elek kapufája) is, de e sorsmozzanatok a közösség önazonosságának megélésében nem elválasztó, hanem összekötő pillanatokká lesznek. 2016 csodája a játék általi örömteremtés rég várt feltörése volt – rövid időre sajnos! Ama kora nyár mámora, s ami reá következett (a feröeri döntetlennel meg a Svájc elleni hazai vereséggel már) az örvendezésre éhes ember várakozó áhítatát, s e „kegyelmi állapot” törékenységét egyként megmutatta nekünk. S egy kérdést is hagyott reánk, ami négy-öt év után fölénk magasodik újra.

Vajon mindaz, amit a magyar labdarúgó-válogatottal 2020 szeptemberétől – a törökországi győzelemtől – ez év áprilisáig, s végül – legfőképpen! – az Eb nekünk jutott három mérkőzésén megélhettünk, a négy-öt év előtti történet ismétlődése csupán, vagy több (több lehet) ennél?

Nem egyszerű a felelet, mert a válaszhoz az utóbbi évtizedek által a fejekbe vert tételt – csak az eredmény számít – kell fölfüggesztenünk. Hiszen 2016-ban hat gólt szereztünk, most hármat, ott öt pontig értünk, itt kettőig, akkor továbbjutottunk a tizenhat közé, most nem. Nincs miről beszélni, mondhatják hát számosan. Muszáj tudni: egy, a sikertelenség folytonos emlékezetébe belekeseredett, az új módi parancsát, látószögét, nyelvét a vérévé tanultan viszont zsigerileg gyanakvóvá, sőt cinikussá lett „középható-távolságú átlagszurkoló” ítélete szerint ugyanis ez a lényeg, semmi más. Mert hol voltak a tervszerű támadások, eladtuk a labdát, helyzetek sorát bénázták el ellenfeleink, a küzdés alap, azért nem jár elismerés, mákunk volt minden meccsen (jó, a portugálok ellen csak nyolcvannégy percig) és így tovább...

Állítom, e mindent elborító materiális sikerelv most nem használható, ahogy a szerencsefaktor emlegetése sem. Mert: volt-e szerencsénk e három futballgigász nemzet elleni találkozókon? Persze hogy volt! Ám: azért, hogy CR7 vagy Mbappé nagy helyzetekben hibázott, ne mi kérjünk már bocsánatot. S voltak-e balszerencsés pillanataink a tornán? Voltak bizony! A hat bekapott gólból tán négy-öt is így született, ha akarom, de gyarló dolog lenne erre utalgatni dühöngve, keseregve most. Ahogy a futballra, e rengeteg irracionális elemet cipelő sportágra jellemző, mindkét állítás igaz lehet tehát, ám az erre való hivatkozást értékmércévé emelni nem ildomos. Mondanám, az „összkép” a fontos (egy-egy mérkőzésen, meg a hármon együttvéve is), bár valamiféle érzelmi-tudati colstokkal ezt sem lehet méricskélni persze.
Ismerjük el: a három ellenfél hírét véve egyetlen pontra sem számíthattunk a „papírforma” szerint, akadt, aki szerzett gólt se jósolt nekünk, 10-15 beszedett dugót annál inkább. Mit mondhatnék én, aki a magyar futball immár öt és fél évtizedének minden reményét és e remények sorra rendre eljövő megcsúfoltatását átéltem így vagy úgy, a folytonos lejtmenetet érzékelve inkább? Nos, úgy látom, aki valami elvont, a világfutball elejének rabságában élő eszményt kergetve azt képzeli, az ő „elismeréséért” e három gárda ellen is „dominálnunk” illett volna, az böngéssze a materiálisan tán igaz, de a lényegre nézvést hazug „statokat” tovább! Aki a portugálok elleni – a végén elcsúnyult – vereséget bénaságunk törvényszerű bizonyítékának, a két döntetlent meg óriási mázlinak látja csupán, az – durvát mondok – keressen magának másik csapatot, nemzetet, ha szurkolni akar! S aki nem képes örvendeni annak, amit a 3x90-95 percben látott, hagyjon föl a futballal, mert annak lényegéből soha semmit sem fog megérteni!

A magyar futballválogatott a három mérkőzéssel – meg a tavaly szeptembertől való „menetelésével” is persze – olyant adott nekünk, amit az utóbbi fél évszázadban nem (az 1984–1986-os válogatott esetében sem!) éreztem én. Nem a pőre eredményességével, noha az se kutya! Hanem azzal, hogy e játéknak a teremtésben kapott eredeti célját, a szakadásig való küzdés, az örömre való készenlét meg a bánatból kirobbanó katarzis együttállásáról tanúskodó kegyelmi állapotot adta vissza nekünk. A legtöbbet adta, amit adhatott. Mert azt, hogy játékosaink egyéni képessége a „topcsapatok” (de utálom e szót!) tagjaiétól elmarad, csak a hülye nem veszi tudomásul (ezért hisszük például, hogy sok a rossz passz, holott a „passzsáv” leszűkítésében való, nem a javunkra szóló gyorsaságkülönbségről van szó csupán, amiért átadásaink egy része „rossz” lesz általában), de illendő lenne észrevenni: ezek a srácok – együtt Marco Rossival – most nemcsak azt tudták, miért küzdenek, de azt is, mi végre vannak itt a földön.

E „tudás” záró, egyben fölfénylő pillanata a Puskás Arénában játszott francia–portugál, meg a müncheni német–magyar utolsó néhány percének egymásra vetülése volt. Egyenlítettek a németek a 84. percben (Istenem, 1954, Helmuth Rahn, az is a 84. perc volt!), a továbbjutás álmát elvéve ezzel, mégis a „Szép volt, fiúk!” zengett itt, Budapesten is, miközben a pályán Mbappé és CR7 futkosott, egy mindkét fél számára megnyugvást hozó, hasonló arányú döntetlen zárlataként. Odakint meg a Himnuszt éneklő Schäfer András és a többiek patakzó könnyeit láttam a képen – a szövetségi kapitánnyal a sorban, aki hajszálpontosan érzi-tudja azt is, melyik pillanatban illik, sőt kell tanítványai közé állnia –, akik nem elvesztettek, hanem megnyertek valamit, ami minden zsíros szerződésnél és trófeánál többet ér.

Visszahozták a játék áhítatát és még valamit. Nem a büszkeség alkalmát (e szót, ami az alázat hiányát jelenti, nem szabadna használni ilyen alkalommal, de sajnos szinte senki sem tudja ezt), hanem az örvendezés idejét, amiről a Názáreti beszélt! Hogy nem a győzni mindenáron a cél, hanem az öröm híre itt a földön, hogy a lélek s vele a futball is emelkedhessen tovább.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Életem első Európa-bajnokságát 1972 kora nyarán láttam televízióban (a '68-as torna képeit nem tudom felidézni), s rögvest csalódnom kellett. Mert hát negyedikek lettünk a négy közül, néhány napon belül kaptunk ki kétszer (Szovjetunió 0–1, Belgium 1–2), s ennek nem lehetett örülni ugyebár. No meg: az az Eb nem is volt Eb a mostani látószögből nézve még. Négy találkozóból (két elődöntő, döntő, bronzmeccs) állt csupán, négy nap alatt lezavarták, s – emlékeim szerint – nem is nagyon gondoltunk vele tovább. Negyedikek lettünk tehát ('64-ben még harmadikok, de attól sem volt ám oda a honi szurkoló, sőt, csődként fogta föl!), akkori – ne feledjük, négy-öt éve még a világ élvonalához tartozónak tudtuk magunkat – identitásunk szerint az „utolsók”, vagyis leszerepeltünk. Megállapítottuk: a Marseille-től (1969) datált zuhanás csak nem áll meg, eszünkbe sem jutott, hogy „büszkék” legyünk. Ugye érthetetlen egy ma harmincas vagy akár negyvenes futballimádónak ez, pedig így volt, esküszöm reá!
Igazi tornának a kontinenstornát csak 1980, még inkább '84 után láttam. Nyolcas végküzdelmet rendeztek ezután (1996-ig), a Platini-féle francia csapat játéka fogott meg, azt hiszem, kijutni nemigen volt esélyünk ekkorra már, de az inkább vb-orientált magyar futballközvélemény nem is vélte nagy-nagy kudarcnak a sorozatos lemaradást (1978–86 közt ott voltunk a Mundialon, ezért sem talán). Mióta nem szerepeltünk Eb-n, ennek fájó emlegetését csak 1990 után „hallottam meg” alighanem, midőn a világbajnoki részvétel álmodozásnak kezdett tetszeni, a negyvennégy éves hiátus gajdolását meg csak 2016 előtt.

Állítom, sem a nyolcas, sem a tizenhatos mezőnybe kerülni nincs esélyünk, szinte magától értetődően vettük tudomásul, mondjuk, 1984 és 2012 között. Az, hogy a 2016-os tornára kijutottunk, a létszámemelésnek meg a futballban sosem elhanyagolható szerencse számunkra kedvező összjátékának volt inkább betudható, a norvég–magyar pótselejtező végeredménye és – főleg – az Eb-szereplés viszont már egyáltalán nem!

S nem is a mérkőzéseken elért – valljuk meg, váratlan – eredményekre (a csoportelsőséggel való továbbjutásra) gondolok, hanem arra, hogy az a gárda – Dárdai Pál hatására elsősorban? – csapattá lett akkorra az érte csak a helyszínen tízezerszámra szurkolók lelkében is – sőt, épp e misztikus erőtérben lett azzá! Csapattá, amely egy velünk, amelynek játék közben akad szerencséje (az osztrák kapufa, Dzsudzsák megpattanós góljai) és balszerencséje (Elek kapufája) is, de e sorsmozzanatok a közösség önazonosságának megélésében nem elválasztó, hanem összekötő pillanatokká lesznek. 2016 csodája a játék általi örömteremtés rég várt feltörése volt – rövid időre sajnos! Ama kora nyár mámora, s ami reá következett (a feröeri döntetlennel meg a Svájc elleni hazai vereséggel már) az örvendezésre éhes ember várakozó áhítatát, s e „kegyelmi állapot” törékenységét egyként megmutatta nekünk. S egy kérdést is hagyott reánk, ami négy-öt év után fölénk magasodik újra.

Vajon mindaz, amit a magyar labdarúgó-válogatottal 2020 szeptemberétől – a törökországi győzelemtől – ez év áprilisáig, s végül – legfőképpen! – az Eb nekünk jutott három mérkőzésén megélhettünk, a négy-öt év előtti történet ismétlődése csupán, vagy több (több lehet) ennél?

Nem egyszerű a felelet, mert a válaszhoz az utóbbi évtizedek által a fejekbe vert tételt – csak az eredmény számít – kell fölfüggesztenünk. Hiszen 2016-ban hat gólt szereztünk, most hármat, ott öt pontig értünk, itt kettőig, akkor továbbjutottunk a tizenhat közé, most nem. Nincs miről beszélni, mondhatják hát számosan. Muszáj tudni: egy, a sikertelenség folytonos emlékezetébe belekeseredett, az új módi parancsát, látószögét, nyelvét a vérévé tanultan viszont zsigerileg gyanakvóvá, sőt cinikussá lett „középható-távolságú átlagszurkoló” ítélete szerint ugyanis ez a lényeg, semmi más. Mert hol voltak a tervszerű támadások, eladtuk a labdát, helyzetek sorát bénázták el ellenfeleink, a küzdés alap, azért nem jár elismerés, mákunk volt minden meccsen (jó, a portugálok ellen csak nyolcvannégy percig) és így tovább...

Állítom, e mindent elborító materiális sikerelv most nem használható, ahogy a szerencsefaktor emlegetése sem. Mert: volt-e szerencsénk e három futballgigász nemzet elleni találkozókon? Persze hogy volt! Ám: azért, hogy CR7 vagy Mbappé nagy helyzetekben hibázott, ne mi kérjünk már bocsánatot. S voltak-e balszerencsés pillanataink a tornán? Voltak bizony! A hat bekapott gólból tán négy-öt is így született, ha akarom, de gyarló dolog lenne erre utalgatni dühöngve, keseregve most. Ahogy a futballra, e rengeteg irracionális elemet cipelő sportágra jellemző, mindkét állítás igaz lehet tehát, ám az erre való hivatkozást értékmércévé emelni nem ildomos. Mondanám, az „összkép” a fontos (egy-egy mérkőzésen, meg a hármon együttvéve is), bár valamiféle érzelmi-tudati colstokkal ezt sem lehet méricskélni persze.
Ismerjük el: a három ellenfél hírét véve egyetlen pontra sem számíthattunk a „papírforma” szerint, akadt, aki szerzett gólt se jósolt nekünk, 10-15 beszedett dugót annál inkább. Mit mondhatnék én, aki a magyar futball immár öt és fél évtizedének minden reményét és e remények sorra rendre eljövő megcsúfoltatását átéltem így vagy úgy, a folytonos lejtmenetet érzékelve inkább? Nos, úgy látom, aki valami elvont, a világfutball elejének rabságában élő eszményt kergetve azt képzeli, az ő „elismeréséért” e három gárda ellen is „dominálnunk” illett volna, az böngéssze a materiálisan tán igaz, de a lényegre nézvést hazug „statokat” tovább! Aki a portugálok elleni – a végén elcsúnyult – vereséget bénaságunk törvényszerű bizonyítékának, a két döntetlent meg óriási mázlinak látja csupán, az – durvát mondok – keressen magának másik csapatot, nemzetet, ha szurkolni akar! S aki nem képes örvendeni annak, amit a 3x90-95 percben látott, hagyjon föl a futballal, mert annak lényegéből soha semmit sem fog megérteni!

A magyar futballválogatott a három mérkőzéssel – meg a tavaly szeptembertől való „menetelésével” is persze – olyant adott nekünk, amit az utóbbi fél évszázadban nem (az 1984–1986-os válogatott esetében sem!) éreztem én. Nem a pőre eredményességével, noha az se kutya! Hanem azzal, hogy e játéknak a teremtésben kapott eredeti célját, a szakadásig való küzdés, az örömre való készenlét meg a bánatból kirobbanó katarzis együttállásáról tanúskodó kegyelmi állapotot adta vissza nekünk. A legtöbbet adta, amit adhatott. Mert azt, hogy játékosaink egyéni képessége a „topcsapatok” (de utálom e szót!) tagjaiétól elmarad, csak a hülye nem veszi tudomásul (ezért hisszük például, hogy sok a rossz passz, holott a „passzsáv” leszűkítésében való, nem a javunkra szóló gyorsaságkülönbségről van szó csupán, amiért átadásaink egy része „rossz” lesz általában), de illendő lenne észrevenni: ezek a srácok – együtt Marco Rossival – most nemcsak azt tudták, miért küzdenek, de azt is, mi végre vannak itt a földön.

E „tudás” záró, egyben fölfénylő pillanata a Puskás Arénában játszott francia–portugál, meg a müncheni német–magyar utolsó néhány percének egymásra vetülése volt. Egyenlítettek a németek a 84. percben (Istenem, 1954, Helmuth Rahn, az is a 84. perc volt!), a továbbjutás álmát elvéve ezzel, mégis a „Szép volt, fiúk!” zengett itt, Budapesten is, miközben a pályán Mbappé és CR7 futkosott, egy mindkét fél számára megnyugvást hozó, hasonló arányú döntetlen zárlataként. Odakint meg a Himnuszt éneklő Schäfer András és a többiek patakzó könnyeit láttam a képen – a szövetségi kapitánnyal a sorban, aki hajszálpontosan érzi-tudja azt is, melyik pillanatban illik, sőt kell tanítványai közé állnia –, akik nem elvesztettek, hanem megnyertek valamit, ami minden zsíros szerződésnél és trófeánál többet ér.

Visszahozták a játék áhítatát és még valamit. Nem a büszkeség alkalmát (e szót, ami az alázat hiányát jelenti, nem szabadna használni ilyen alkalommal, de sajnos szinte senki sem tudja ezt), hanem az örvendezés idejét, amiről a Názáreti beszélt! Hogy nem a győzni mindenáron a cél, hanem az öröm híre itt a földön, hogy a lélek s vele a futball is emelkedhessen tovább.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!