ANGLIA (az első Eb-győzelem?)
Mintha Bíró László még akkor is libatollat mártogatna a tintásüvegbe, amikor a fél világ már az általa szabadalmaztatott golyóstollal firkantja oda a nevét az orra alá dugott papírlapra. Mintha Henry Ford akkor is büszkén és egyenes derékkal ülne a lovaskocsi bakján, amikor gyárának futószalagjairól egymás után gördülnek le a négykerekű automobilok. Mintha Guglielmo Marconi akkor is összehajtott papírfecnit erősítene egy galamb lábához, amikor a süllyedő Titanicról már szikratávírón kérnek segítséget a közelben tartózkodó hajóktól. Mintha a mindenkori angol labdarúgó-válogatott született úriember játékosai (valahol most hangosan felröhög Paul Gascoigne) szántszándékkal bénáznák el az aktuális világversenyt, mert ezt diktálja az illem és a fair play.
Leszámítva persze az 1966-os, hazai rendezésű világbajnokságot, amelyet megnyert a futball „feltalálója” (és nem tudjuk, hogyan végződik az első három vb, ha azokon az akkor még nem FIFA-tag Anglia is méltóztatik részt venni), ugyanakkor tény, azóta a döntőbe kerüléshez is csupán kétszer járt közel az együttes (1990, 2018), a második aranyéremhez pedig konkrétan egyszer sem. Arról pedig talán most végképp kár lenne vitát nyitni, miként alakul az 55 évvel ezelőtti, 4:2-re megnyert finálé hosszabbítása, ha a bírónak már akkor is van videója, s Geoff Hurst a 101. percben lőtt, máig vitatott gólja kapcsán nem a (halálos ágyán indokként állítólag Sztálingrádot emlegető) szovjet partjelző, bizonyos Tofik Bahramov a legfontosabb koronatanú.
Az Európa-bajnokságokon még ennyi sikerélményt sem könyvelhetett el mostanáig a játék ősatyja, pedig 58 éve próbálkozik (az 1960-as tornára nem nevezett). 1963-ban már az első selejtezőkörben elvérzett a franciákkal szemben, így be sem került az 1964-es torna végjátékába, s ugyanezt a szégyent további négy kiírásban (1972, 1976, 1984, 2008) is el kellett viselnie. 1968-ban, vélhetően a két évvel korábbi vb-cím gázfröccsétől (no meg a korszakos Sir Alf Ramsey szövetségi kapitány tudásától) hajtva bronzérmes lett a kontinenstornán, ám onnantól egészen 2021-ig ez maradt Anglia legjobb Európa-bajnoki szereplése. Nagy esély talán egyedül az 1996-os, „futballhazatérős” tornán kínálkozott az újrázásra, ám az elődöntő akkor is végállomást jelentett a háromoroszlánosoknak, a harmadik helyért pedig akkor már régen nem rendeztek mérkőzést.
A vb-győztes válogatottak közül így Anglia az egyedüli, amely nem tudott még megdicsőülni saját kontinensének bajnokságán, és az is beszédes adat, hogy az Európa-bajnoki címet korábban sohasem nyerő nemzeti csapatok közül magasan az angol válogatott játszotta a legtöbb mérkőzést a tornán. Mostanáig 37-szer léptek pályára Eb-találkozón az angol játékosok, ebből 15 mérkőzést megnyertek, a sorban utánuk következő belgák esetében ugyanez a számpár 22 meccs és 11 győztes találkozó, de ne feledjük, Belgium az 1980-as tornán a döntőig menetelt. A belgákon kívül egyébként Jugoszláviának van csak vesztes Eb-döntője (kettő is, 1960-ból és 1968-ból) – Gareth Southgate, Harry Kane és a csapat többi fontos tagja, az ország valamennyi udvarias polgárával egyetemben, abban bízik, hogy július 11-én este is igaz lesz ez az állítás.
PORTUGÁLIA (az első Eb-győzelem)
Amíg Dánia (1992) és pláne Görögország (2004) Európa-bajnoki győzelme a semmiből jött, addig Portugália öt évvel ezelőtti győzelmének bizony voltak előzményei. 1966-ban világbajnoki bronzérmet szerzett az együttes, a kontinenstornákon pedig (amikor kijutott) egyszer sem adta alább a legjobb nyolc közé jutásnál, sőt háromszor csak az elődöntőben, 2004-ben, a hazai rendezésű tornán pedig csupán a fináléban akadt a portugálnál jobb csapat. 2016-ban, az első 24 csapatos Európa-bajnokságon pedig eljött az igazság pillanata! A Cristiano Ronaldóval felturbózott nemzeti együttes ugyan Winston Churchill „kedvenc zenekarához” illően csak vérrel, verejtékkel és könnyek árán élte túl a csoportkört (ki ne emlékezne a „nagy Cé” hisztérikus magánszámára Dzsudzsák Balázs második gólja után), hogy aztán az egyenes kieséses szakaszban minden ellenfelén átlépjen.
FRANCIAORSZÁG (az első vb-győzelem)
SPANYOLORSZÁG (az első vb-győzelem)
Az első világbajnokságon még nem volt az indulók között, 1934-ben viszont már nemcsak hogy részt vett, hanem a legjobb nyolc közé is bejutott, s végül ötödikként zárt a spanyol válogatott, amit aztán 1950-ben egy negyedik helyezéssel meg is fejelt. Akkor aligha gondolta volna bárki is, hogy a következő fél évszázad során ennél legfeljebb csak álmodni tud majd jobb vb-szereplésről az 1964-ben Eb-győzelmet is villantó mindenkori legerősebb tizenegy. Mígnem eljött az új évezred első évtizedének második fele, benne a spanyol futball forradalmával, klub-, majd válogatott szinten is. 2008 és 2012 között nem volt a nagy tornák dobogójának közepén más nyertes, csak a spanyol együttes. A 2010-es, dél-afrikai rendezésű világbajnokságon is, négy, egyaránt 1-0-s győzelemmel áttáncolva az egyenes kieséses szakaszon, közte az Andrés Iniesta góljával megnyert döntővel a hollandok ellen. Apropó, hollandok! Vajon mit adnának azért, hogy három vesztes világbajnoki döntő után bekerüljenek végre egy ehhez hasonló összeállításba!
BRAZÍLIA (az első olimpiai győzelem)
FC BARCELONA (az első BEK-győzelem)
Hiába Európa egyik legsikeresebb futballcsapata, az FC Barcelona a Bajnokcsapatok Európa-kupájában úgy el volt átkozva, mint Bagaméri fagylaltos az óbudai játszótéren. Kezdve azzal, hogy a sorozat 1955 és 1992 közötti létezése során (utána alakult Bajnokok Ligájává, de ez minden szempontból egy másik történet) csupán ötször nyert spanyol bajnoki címet, magyarán már a részvételi lehetőségek száma is erősen korlátozva volt. Aztán az ellenfelek! Az 1959–1960-as szezonban az elődöntőben a BEK-címvédő Real Madrid Puskás Ferenccel a soraiban állította meg, hogy egy évvel később a katalánok a döntőben maradjanak alul Guttmann Béla Benficájával szemben. Mindezt a berni Wankdorf Stadionban, az 1954-es vb-döntő helyszínén, a Barca csapatában Kocsis Sándorral és Czibor Zoltánnal. Ja, és a végeredmény is 2:3 lett...1975-ben a Leeds United a legjobb négy között búcsúztatta a Barcelonát, 1986-ban pedig a Steaua Bucuresti nyert ellene a fináléban tizenegyesekkel, úgy, hogy Helmuth Duckadam kapus mindegyik Barca-rúgó próbálkozását hatástalanította. És akkor az utolsó BEK-döntőben, 1992-ben, a londoni Wembleyben Johan Cruyff irányításával csak meglett az a hőn áhított siker: a különbséget Ronald Koeman bebombázott szabadrúgása jelentette a derekasan küzdő Sampdoriával szemben. Hogy a nehéz kezdet után a folytatás már könnyen megy, nos, arról a Barcelona BL-szereplése mesél.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. július 10-i lapszámában jelent meg.)