Összeurópai futballünnep: Rómában elkezdődik az eddigi legfurcsább Eb

Odabent javában zajlik a hangpróba, az olasz himnusz dallamai a falakon is átdübörögnek az üresen visszhangzó Stadio Olimpicóból, az Európa-bajnoki nyitány előtti nap délutánján sétáló bámészkodók, békésen bicikliző gyerekek élvezik a római nyarat a stadionpark Tevere felőli sétányán. A tűző napsütésben hófehéren ragyog a carrarai márványból készült, 1932-ben átadott, tizenhét és fél méter magas Mussolini-obeliszk, rajta hatalmas, szögletes betűkkel a fasiszta miniszterelnök neve és a Dux – latinul Vezér – szó olvasható. A történelem amúgy is óhatatlanul otthagyja lábnyomát a futball ünnepi helyszínein, ha azonban képzeletben egymás mellé rakjuk az utóbbi két nagy torna nyitó mérkőzésének színterét, szinte abszurd politikai tréfával találjuk szembe magunkat. A világbajnokság Oroszország–Szaúd-Arábia (5–0) meccsén, 2018 júniusában a moszkvai Luzsnyiki Stadion előtt álló nyolcméteres Lenin-bronzszobor adta a helyi díszletet a FIFA-dekoráció mellé, az olasz fővárosban pedig a máig vitatott sorsú, ám mindeddig helyén hagyott Mussolini-emlékmű kínálja az előteret az UEFA- és Eb-logókkal felöltöztetett stadionhoz.

Persze, nem a huszadik századi sötét emlékek furcsa ápolása miatt mondják egyesek, hogy történelmi futballtorna kezdődik péntek este az Olaszország–Törökország mérkőzéssel Rómában. Ha a jelző talán némiképp túlzó is – a valódi jelentést inkább az említett stadionőrző alakok tevékenysége tükrözi –, a 2020 nyaráról elhalasztott és az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) döntése nyomán 2021-ben is következetesen „UEFA EURO 2020” néven futtatott esemény kétségtelenül különleges idők rendkívüli programsorozata. A tizenegy országban, különböző városokban – köztük Budapesten – rendezendő Európa-bajnokság a koronavírus okozta bénultságból éledező, egészséges életritmusához visszatérő világ gyógyulásának a jele, a széttagolt lebonyolítási rend pedig akár a páneurópai eszme, az európai szellem, a kulturális-történelmi összetartozás nemes megnyilvánulása is lehetne. Amikor az akkori UEFA-elnök, Michel Platini előállt a meglepő ötlettel a 2012-es Eb kijevi záró napjaiban, az 1960-ban életre hívott – akkor még Nemzetek Európa-kupájának nevezett – sorozat hatvanadik évfordulójának méltó megünneplésével indokolta az összeurópai futballfesztivál tervét. A szlogen bevált, 2016-os hivatalba lépése után szlovén utódja, Aleksander Ceferin is zökkenőmentesen folytatta a PR-kampányt, hangoztatva, mennyire nemes kezdeményezés Dublintól Bakiig, Szentpétervártól Rómáig a földrész minden sarkába elvinni az Eb-érzést. Mindez tényleg szépen hangzik, a valóság azonban – mint a belső viszonyokat talán leginkább ismerő Keir Radnedge újságíró rávilágított – jóval árnyaltabb: Michel Platini tulajdonképpen kényszerből rántotta elő a cilinderből a varázsmegoldást, miután az anyagi válság közepette akkoriban nemigen akadt jelentkező a 2020-as torna megrendezésére, leszámítva a felemás megítélésű Törökországot. A törököknek azonban Thomas Bach, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke és az európai futball francia vezetője előzőleg megüzente, ne tartsanak két vasat a tűzben, döntsenek a párhuzamosan futtatott Eb- és az isztambuli olimpiai pályázatuk között – választásuk pedig az olimpiára esett, mint tudjuk, hiába.

Aztán a sorsolás szeszélye folytán mégis Törökország lesz az Eb-rajt egyik főszereplője, ha nem is házigazdaként, de a Senol Günes szövetségi kapitány vezette csapat révén résztvevőként. Nagyobb figyelem hárul azonban a huszonhét veretlenül megvívott mérkőzéssel a háta mögött esélyesebbnek számító olasz válogatottra, amelynek vasúti kocsijai a mérkőzés előtti napon befutottak a Termini pályaudvar lezárt vágányára. A nemzetközi futballban szokatlan utazási módot nem véletlenül választotta a csapat, az Olasz Labdarúgó-szövetség partneréül szegődött olasz vasúti társaság azúrkékre festett, az olasz zászló színeit is visszaadó szerelvényt bocsátott az együttes rendelkezésére. A covercianói központot csütörtökön elhagyó keret az ünnepi vonattal robogott Firenzéből a mérkőzés római helyszínére, az északolasz kultúrfellegvárból az ország fővárosáig tartó utazással jelképesen is összekötve a – történelmileg egyébként erős regionális szembenállásokkal terhelt – olasz vidékeket.

Úgy tűnik, a hasonlóságok és különbözőségek, a közös identitás és a nehezen feloldható ellentétek meghatározzák a pénteken kezdődő Európa-bajnoksághoz társított üzeneteket, és ahogyan a sportág 19. század gyökerei óta minden időszakban, a futball valósága most is képet ad korunk jellemző folyamatairól, változásairól. Figyelemre méltó összeállítást készített például a La Gazzetta dello Sport, látványos világtérképen tüntetve fel az Eb légiósainak szülőhelyét: a grafikonból kiderül, a mezőnyben szereplő 622 játékosnak több mint tíz százaléka, hatvanöt futballista nem abban az országban született, amelynek a mezében pályára lép a következő hetekben. Talán némiképp meglepő, hogy a huszonnégy csapatos Eb-kínálatból mindössze két együttes, Lengyelország és Németország szerepeltet kizárólag országhatáron belül született labdarúgókat, Wales keretét például tizenegy külföldről érkezett játékos erősíti. A listán Törökország (hat játékos) a második, utána következik Skócia és Portugália (öt-öt labdarúgó), majd jön Horvátország, Finnország, Svájc és Magyarország négy-négy futballistával (nálunk Willi Orbán, Loic Nego, Holender Filip és Nikolics Nemanja bővíti a statisztikát). A futballvilág elmúlt húsz-harminc évének tapasztalata, hogy a hagyományos keretek egyre halványulnak, a szabad piac megkönnyítette a játékosmozgást, a helyüket, boldogulásukat, megélhetésüket kereső labdarúgóknak a földrajzi határok – nemzeti kötődéstől függetlenül is – gond nélkül átjárhatók. Hogy ez az ösvény hova vezet, nem tudhatjuk, illetve mégis: mint minden út, először ez is Rómába.

A Stadio Olimpicóban pénteken 21 órakor az Olaszország–Törökország mérkőzéssel elkezdődik minden idők legfurcsább Európa-bajnoksága.

EURÓPA-BAJNOKSÁG
1. FORDULÓ
A-CSOPORT
21.00: Törökország–Olaszország, Róma (Tv: M4 Sport) – élőben az NSO-n!