Már kong a vészharang – Bobory Balázs publicisztikája

MOST MÁR VILÁGOS: van baj rendesen. Egyre szomorúbb az ember, amikor jeles és sokat elérő szakemberek nyilatkozatait olvassa a labdarúgás jelenlegi állapotáról, esetleges jövőjéről. Érdemes elgondolkodni az elmondottakon és a jelzőkön: sablonos, unalmas, kockázatmentes, kiszámítható satöbbi, satöbbi…

Nem véletlen, hogy a futball a világ legnépszerűbb sportága lett, a nézők értékelik, hogy az ügyetlenebb végtagokkal zsonglőrködnek a legjobbak, olyan a szabályrendszer, hogy a nagy tömegek által elérhető, űzhető és fogyasztható, ezenkívül alkalmas a lokálpatriotizmus, a nemzeti érzelmek átélésére is.

Ha átfutjuk még egyszer a fentieket, sok mindennel kapcsolatban erős kétségeink lehetnek, lényegében az elmúlt évtizedekben tapasztalható túlszabályozás a futball minden területén pusztít és roncsol.

A pályán látható racionalitás csak végtermék, korábbi folyamatok káros hatása, olyan döntések eredménye, amelyeket nem labdarúgók hoznak a játéktéren, hanem öltönyös figurák az emeleti irodák mélyén vagy végeláthatatlan tanácskozások alkalmával.

Hosszú vitát lehetne tartani, hogy mi váltotta ki például az argentin válogatottal világbajnok Lionel Scaloni vagy honfitársa, a több válogatottal és csapattal markáns eredményt elérő edző, Marcelo Bielsa pesszimizmusát a futball jelenével, jövőjével kapcsolatban. Mindannyian az egyéniségek hiányát, a futball szépségének apadását emlegetik.

Lehetne mindent egyértelműen a modern utánpótlásképzésre fogni, és ez igaz is lenne, de érdemes megnézni, miért öntik az akadémiák ezrével, százezrével ránk a tucatfutballistákat szerte a világon.

Régi elméletem, hogy a magyar futball addig volt igazán jó és kiemelkedő, amíg az ellenfelek hozzánk hasonlóan amatőr szemlélettel dolgoztak a sportágban, egyfajta játéknak és szórakozásnak fogták fel. Puskásék a grundon autodidakta módon elsajátított és művészi szintre emelt hatalmas tudásukkal csillogtak. Aztán egyre többen meglátták a labdarúgásban az üzletet, és ki akarták használni százezrek, milliók rajongását, éppen ezért elkezdődött a futball edzéselméleti és tudományos fejlődése. Amíg mi ebben a versenyben lemaradtunk, azok az országok, amelyeket mi hagyományos futballnemzetként emlegetünk, egyre csak fejlődtek, és lassan olyan előnyt halmoztak fel, amelyet nagyon nehéz ledolgozni.

A futballal megkereshető pénz mennyisége pedig csak nőttön-nőtt, nemcsak a játékosok zsebébe került több, hanem a szövetségek kasszájába is, a szakadék pedig egyre mélyebb lett a haladók és a lemaradók között. Egy idő után a játék innovációjánál, továbbgondolásánál is fontos szemponttá vált, mivel lehetne még jövedelmezőbb üzlet a sportág. Tessék csak megnézni, hogy néhány hét kivételével most már mindennap el lehet csípni valamelyik tévécsatornán élő futballközvetítést, a televízió mindenható uralma rátelepedett a labdarúgásra, a játékosok testi, mentális egészsége másodlagos szemponttá vált, s talán ennek köszönhetően is már nemcsak a labdarúgók, hanem maguk a nézők is fásultak a játéktól.

Vagy ez nem fásultság? Inkább a futballgyárak magukból kiöntő, egyforma, sablonos, egyébként kiváló minőségű termékeit látjuk mérkőzésről mérkőzésre farkasszemet nézni egymással? A gépies helyezkedés, az unalomig begyakorolt játékhelyzet-megoldás, a labdabirtoklásra törekvés mindenhatósága sokszor állóháborúba torkollik, és bizony ilyenkor gyorsabban fogy a popcorn és a sör, mert a nézőnek is kell pótcselekvés unaloműzésre.

Visszaugorhatunk a tudományhoz, amely immár az utánpótlásképzés alapja is, a rengeteg mérés, teszt, statisztika az edzők látását is gyakran elhomályosítja, a konstans megbízható felülírja a ritkábban előforduló egyedit és kockázatost, így vesznek el egyéniségek a sportág számára. Pedig nagyon sokszor hallom, hogy a fiataloknál az a cél, hogy ne öljék ki belőlük az egy az egy elleni játékot, legyenek kreatívak és vállalkozó szelleműek, erre mostanában leginkább azt látom a felfedezhetően gyors és technikás szélsőktől is, hogy bele sem kezdenek az egyéni játékba, inkább rálépnek a labdára, visszafordulnak, és kezdődik az ellenfél tizenhatosának ismételt körbeadogatása.

Üdítő, amikor labdaszerzés után egy ütemben végigfut egy akció, vagy ha valaki egy cselt követően a szélről akár felnézés nélkül is bead, remélve, hogy a centerek tudják, mit kell tenniük. Közhelyes lenne most azt írnom, mekkora szerencse, hogy a spanyolok ott vannak ezen az Eb-n, de tényleg figyelni kellene, miért is jutottak el a döntőig. 

Tökéletes technikai tudás, elképesztő labdabiztonság, végtelen magabiztosság és átlagon feletti kockázatvállalás. Nem véletlenül szerezték ők a legtöbb gólt, talán a középpályásaik futottak be mélységből az ellenfelek tizenhatosán belülre a legtöbbször az egész mezőnyben, hogy nagyobb esély legyen a kapuba találni, és a hagyományos tiki-takát kiválóan ötvözték a gyors, direkt támadásbefejezéssel, távoli lövésekkel – mindezzel megint meglepték az egész világot. Ráadásul elég ránézni a fiataljaikra, akik úgy futballoznak, mintha legalább tízesztendei legmagasabb profi szintű játék lenne mögöttük, másrészt görcs nélkül csinálnak bohócot meglett, klasszisnak tartott ellenfelekből egy-egy váratlan húzással.

Nekem leginkább az fáj, hogy ezen az Európa-bajnokságon bőven lett volna még hat-hét olyan válogatott, amely képességei alapján élvezhetőbb futballt játszhatott volna, de nemcsak a nemzetközi és a nemzeti szövetségek szabályozzák túl a játék kereteit, hanem az edzők is, akik hámot dobnak a labdarúgókra, és két lábukat a földbe gyökereztetve húzzák vissza őket. Mert azt nekem ne mondja senki, hogy az angol Bukayo Saka – aki az idény közben az Arsenalban folyamatosan hülyét csinál az ellenfél balbekkjéből, most meg egy átvétel után szinte folyamatosan szabadul a labdától – a fáradtságtól, a fásultságtól egy gólja ellenére szinte láthatatlan (e sorokat a holland meccs előtt írom…); hogy a francia gólzsák, Kylian Mbappé csak a maszk miatt focizott ennyire visszafogottan a portugálok elleni találkozón, ám amikor nem volt rajta álarc, akkor sem tündökölt; hogy a portugál Bernardo Silva, a Manchester City egyik esze éppen a válogatottban nem mutat szinte semmi emlékezeteset. Úgy tetszik, a nagy tornákon nagyobb a majré a lebőgéstől, a válogatottakat vezető szakemberek meg nem akarnak nagyot bukni, korán kiesni, ráfázni a kockázatvállalásra.

Ha megoldási javaslatot kérnének tőlem, azzal nemigen szolgálhatok. Csak annyi bizonyos, hogy valóban kevesebb a nagy egyéniség a futballban, de talán éppen azért, mert rengeteg a tökéletesen képzett, gyors, jó rúgótechnikájú futballista. Csak éppen őket kellene kicsit szabadon engedni, hadd szárnyaljanak, próbálják meglepni egymást. Aki most újítani tud akár az utánpótlásképzésén, akadémiai rendszerén, vagy éppen csak elkezdi hagyni a „spílereit”, hogy végre legyenek kreatívak, az nagyot nyerhet. Még ha nem is mindig aranyérmet vagy elsőséget, de a világ labdarúgást szeretőinek szimpátiáját biztosan.

Hiszen elvileg a futball még mindig a szurkolókért van, akik a belépőjegy megvásárlásával, az ajándéktárgyak beszerzésével, a sportcsatornák előfizetésével, a reklámok megnézésével fenntartják ezt a cirkuszt, amely most hiába percre pontos, profi és csillogó, tényleg kicsit unalmasnak tetszik. A kevesebb néha több, de ezt most hiába szajkózzuk a különböző versengések létszámemeléseinek, tornák, bajnokságok átszervezésének korában.

A vészharang éppen csak kongani kezdett, de érdemes gondolkodni a folyamatokon, nehogy másfél évszázados uralkodás után ez a szép sportág lassan elkezdjen lecsúszni a trónjáról.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!