Antoniosz Nikopolidisz portréja

Nico az Anagennisi Artas nevű klub neveltje, s afféle csodagyerekként már 16 évesen a harmadosztályban lépett pályára hétről-hétre, két esztendő múltán pedig már a Panathinaikoszban is debütálhatott. Igaz, ezután kilenc esztendeig a cserekapusok keserű kenyerét volt kénytelen rágcsálni a lengyel Jozef Wandzik miatt. Két bajnoki címmel, egy kupagyőzelemmel és egy BL-elődöntővel vigasztalódott, majd miután 1997 őszén végre kezdő lett, nem sokkal ezután már a válogatottban is bemutatkozhatott.

Részt vett a 2000-es Eb és a 2002-es világbajnokság selejtezőin is, de a bajnokságban egyre inkább háttérbe szorultak az Olympiaikosz miatt. Igaz, a BL légkörébe többször is beleszagolhatott, a csoportkörébe már jóval ritkábban. Odahaza 2003-ban megdöntötte első görög rekordját, miután az addigi legkevesebb kapott góllal fejezte be a bajnokságot - a szokásos második helyen... Ez lehetett az utolsó csepp a pohárban, s a várható nagy ellenkezés ellenére is a riválisba igazolt.

Az Eb-selejtezőket végigrobotolta, bár egy kettős vereséggel kezdtek a spanyolok és az ukránok ellen, ám ezután sorozatban hat mérkőzést tudott le anélkül, hogy a hálóban kellett volna kotorásznia. A spanyolok elleni sorsdöntő találkozón egyenesen élete legjobb formájában, szinte transzban védett! Viszont 2004 februárjában, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem akarja meghosszabbítani nyáron lejáró szerződését, a trénere, Itzhak Shum büntetésből kitette a csapatból, s a szintén Eb-résztvevő Konsztantinosz Halkiaszt védette a helyén.

A tartalékcsapat tagjaként írt alá három idényre a piros-fehérekhez, évi 800 ezer eurós álomfizetésért – pechjére búcsúzóul a Pana éppen bajnok lett, a fanok ki is fütyülték Nikopolidiszt a serleg átvételekor. Szerencséjére a szövetségi kapitány, Otto Rehhagel így is bízott benne s volt mersze őt szerepeltetni a portugáliai kontinensviadalon. Bár hősünk bizonytalanul kezdte a tornát (a beadásokra igen gyatrán jött ki), a végére belelendült s hatalmas bravúrjaival tevékenyen hozzájárult az arany megszerzéséhez. Mind a hat Eb-mérkőzésen kezdőként futott ki a pályára, átlaga 6.5 volt, s legjobban éppen a döntőben teljesített (7).

Az olümposzi ünnepségek után a válogatottal nem sok sikert ért el, klubjával viszont szorgalmasan gyűjtögette az aranyakat. A válogatottból kiszoríthatatlan, bár Halkiasz személyében komoly vetélytársa akadt. Az időközben a bajnokságban újabb rekordot, ezúttal a hárított tizenegyesekét megdöntő kapuvédő egészen 2009-ig meghosszabbította kontraktusát klubjával. A 2008-as Eb-n búcsúzóul bemutatott egy-ké nagy bravúrt és jó néhány bakit, majd szögre akasztotta a címeres mezt.

2002-ben bemutatkozhatott a világválogatottban is.