Imák és indulók – Ballai Attila publicisztikája

Csodálom, hogy még senki sem rukkolt ki a nemzeti himnuszok betiltásának, beszüntetésének ötletével. Azt hittem, bizonyos fórumokon legalább a labdarúgó-világbajnokság rajtja előtt felvetődik ez. Hiszen minden meccs felvezetéseként lejátszódik ugyanaz a jelenet: felsorakozik a két csapat, felcsendül a jól – vagy kevésbé – ismert dallam, a gyepen kétszer tizenegy játékos, a lelátón ki tudja, hány ezer néző énekel szívre tett kézzel, átszellemült arccal valami olyasmit, amire a harmadik évezredben a „píszí" véleményalkotók saját értékrendjük szerint könnyedén rásüthetik: ez bizony tömény nacionalizmus, sovinizmus, kirekesztés, uszítás.

Csakhogy a himnuszok nem tegnap, nem is tegnapelőtt keletkeztek, hanem többségükben abban a korban, amikor a népek nemzetekké váltak, elkezdték ekként azonosítani önmagukat; gyakran másokkal, idegen uraikkal, vetélytársaikkal, ellenségeikkel, esetleg szomszédaikkal szemben. Amikor az országban, a városban, a faluban elegendő volt körbehordozni a lobogót, a férfiak tömegei önként, valóban dalolva álltak a zászló alá, és indultak a csatába.

Például a magyar futballválogatott első szövetségi kapitánya, Gillemot Ferenc is. Természetesen nem a reformkorban vagy a szabadságharcban, hanem az első világháborúban. 1916 őszén, a román betörés hírére jelentkezett a dél-erdélyi frontra, és Petrozsény térségében halt hősi halált. Fegyvereit ugyancsak a „nagy háborúban" elesett sógorairól nevezte el, és így biztatta őket valamint magát: „Rajta, Pista!", „Tüzelj, Miklós!". Főhadnagyi rangban éppen rohamra vezette fiait, amikor a végzetes lövést kapta. Holttestét két napon át vitték hordágyon a katonái, hogy tisztességesen eltemethessék.

Visszatérve eredeti témánkhoz, a himnuszok nagy része ebben az érában és közhangulatban fogant – igaz, jellemzően inkább a XIX. században –, ezért némelyikük szövege, üzenete manapság valóban idegenül, olykor egyenesen riasztóan hat. Durva, de közérthető egyszerűsítéssel, a globális hatalmak nemzeti énekei leginkább azt hirdetik, hogy ők a legnagyobbak, a legdicsőbbek, az örök győztesek, a szabadság, a legbecsesebb emberi eszmények őrzői, letéteményesei. A kisebbek inkább az előbbiek iránti vágyaikat fogalmazzák meg, nem ritkán hozzátéve, hogy aki ebbéli törekvéseikben megakadályozná őket, annak jaj.

Az Egyesült Államok himnusza a britek elleni, 1812-es háború idején íródott, a szerzőt egy erőd ágyúzása ihlette meg többek között e sorokra: „Oh, mondd, a csillagokkal borított lobogó még ott lobog-e a szabadság országa és a bátrak hona felett?" Természetesen a másik pólus, az orosz sem adhatja alább: „Oroszország a mi szent államunk, Oroszország a mi szeretett országunk. Erős akarat, hatalmas dicsőség a tiéd, örök időkre." A dallam, mint közismert, megegyezik a hajdani szovjet változatéval – a közakarat és Vlagyimir Putyin 2000-ben hozta vissza –, a szöveget pedig ugyanaz a Szergej Mihalkov dolgozta át, aki 1944-ben, még Sztálin utasítására, az eredetit megalkotta. A britek az Úr áldását kérik uralkodójukra, győzelmeket, boldogságot és diadalt kívánva neki, a francia himnusz történetét mindenki ismeri, és bár a forradalom megítélése napjainkra jelentősen módosult, a Marseillaise egy fikarcnyit sem. A labdarúgó vagy bármely más válogatott ezért 2018-ban is fennhangon énekel a vérben ázó, rút zászlóról és a zsarnok vad, bősz, ölni kész rab hadáról. A német himnusz egy évszázada még a Monarchiáé volt, ezt kezdték el játszani első olimpiai bajnokunknak, Hajós Alfrédnak is 1896-ban Athénban, míg le nem pisszegték. Joseph Haydn műve aztán germán fennhatóság alá került, ám az 1933–1945 között érvényes „Deutschland, Deutschland über alles" felütést a hitleri tizenkét évvel együtt legszívesebben törölné a német emlékezet.

Miként a spanyol is a Franco-korszakban használt verset. Azóta ezért csupán a zenekari változat dívik, bár a régi, énekes verzió is fellelhető még. Az egyik magyar kézilabdacsapat lelkes szervezőjének sajnos ezt sikerült előbányásznia, amikor János Károly király leánya, Cristina tiszteletét tette hazánkban, elkísérve a Barcelonában játszó jegyesét, Inaki Urdangarint. A katalánok eleve zokon vették a kedves figyelmességnek szánt spanyol indulót, a szöveg hallatán pedig az infánsnőt kerülgette a rosszullét. Péntek este, az oroszországi vb ibériai rangadóján persze nem követték el ezt a bakit, de a portugál himnusz ugyanúgy szólt, mint megszületésekor, 1890-ben, a britek elleni, afrikai gyarmati konfliktus kapcsán: „Fegyverbe, fegyverbe! Hazánkért harcolunk. Az ágyúk ellen menetelünk, menetelünk!" Tegnap szerencsére már csak spanyol „bombák" jöhettek szóba, e sorok írásakor, kora délután még nem tudni, hány robbant belőlük.

A 2016-os franciaországi Eb-hez és az osztrák himnuszhoz fűződő kedves emlékünk, hogy a sógorok szurkolóinak nagy része himnuszuk egyik sorát hirdette az egyenpólóján – Heimat großer Söhne, azaz nagy fiak hazája –, de 2–0-s győzelmünk után erősen fakulni kezdett a felirat. Némely más szomszédunk himnusza közvetlenebb kapcsolatban áll velünk. Érthetően, hiszen a románok és a szlovákok is a történelmi Magyarország keretein belül eszméltek nemzeti tudatukra, és ennek gátját a többségi nációban látták. Ezért nem árt tudni, hogy egy magyar–román meccs előtt az ellenfél játékosai és hívei napjainkban is többek között ezt zengik: „Ébredj fel, ó, román, ébredj halotti álmodból, / Melybe süllyesztettek barbár zsarnokok! / Most vagy soha, teremts magadnak eljövendő sorsot, / Melynek kegyetlen ellenséged is meghajolni fog!" Csoda-e, ha ezek után valószínűleg mi kapjuk az első gólt?

A szlovák himnusz másfél évszázada még egyértelműbben üzent, hiszen egy demonstráció során keletkezett: Lőcsén tüntettek a Ludovít Stúr (róla kapta Párkány a szlovák nevét, jelesül Stúrovo) elleni magyar hatósági eljárás miatt. Így aztán nem kérdés, hogy az „Állítsuk meg őket, testvérek, a szlovákok felélednek", vagy az „Ez a mi Szlovákiánk eddig mélyen aludt. / De a mennydörgő villámok felkelésre ösztönzik" sorok hajdan kire, mire céloztak. E dal aztán a csehszlovák himnusz második része lett, míg a két ország szét nem szakadt. Az utolsó közös csapat az 1992-es litvániai női kézilabda B-világbajnokságon szerepelt, de hogy valójában mennyire volt közös, arról a mieink elleni meccs előtt a himnusz árulkodott leghívebben, hiszen a csehek csak az első, a szlovákok kizárólag a második felét énekelték.

A mi himnuszunk inkább fohász, nemzeti imádság. Megszentelt helyeken, helyzetekben tökéletesen alkalmas arra, hogy áhítattal itassa át hallgatóit. Sportesemények előtt viszont nem kifejezetten kelti azt a gerjedelmet, amitől a játékos rögvest nekiugrik a vetélytárs torkának. Ráadásul a dallamvezetése, a ritmusa, a hangtávolságai miatt roppant nehezen énekelhető, derék szurkolótáboraink sajnos nem ritkán kerékbe is törik. Érthetően, hiszen miközben Erkel zeneműve méltóságteljesen hömpölyög, a drukker és a sportoló már vágtatna, mint a harci mén. Kölcsey magasztos verse sem az indulatok fészke, ezzel együtt a szovjetek elleni, 1977-es budapesti labdarúgó-világbajnoki selejtezőn 2–1-re győztes klasszisaink azt vallják, döbbenetesen hatott rájuk, hogy a korábban megszokott instrumentális verzió helyett egyszer csak az zúgott fel a hangszóróból, hogy „Isten, áldd meg a magyart".

Érdekes, izgalmas, bár pontosan soha meg nem válaszolható kérdés, hogy egy nemzeti himnusz milyen ösztönzést ad az adott csapatnak, válogatottnak, sportolónak, legalábbis a mérkőzés, a verseny első perceiben. Mert aztán természetesen nem ez dönt. Bár ki tudja, annak idején Gallowich Tibor, a második világháború utáni futballkapitányunk sem véletlenül szavalt az öltözőben Ady-verset a fiúknak. Manapság ez persze elképzelhetetlen; és nem csak azért, mert külhonból jött mestereink nem is hallottak Ady Endréről.