Vb 2018: Jan Koller 55-ös cipője, Hiddink sakkja és egy magyar huligán a múzeumban

Sohasem hittem volna, hogy eljön a nap, amikor Belső-Oroszország mélyén Krilja Szovjetov-rigmusokat skandálva ugrálok, bolond módjára csapkodva egy vasoszlopot.

Hogy őszinte legyek, pontosan nem tudnám megmondani, mi volt az ütemes kiáltások jelentése – alighanem a szomszéd város csapatát küldtem örökre a pokolba –, csupán kezdő énekkaros módjára próbáltam lelesni a többiek szájáról az orosz szitokszavakat, hogy együtt daráljam velük a vad strófát, keményen verve a vasat. Mivel emlékeim szerint eddigi legbőszebb szurkolói akcióm az volt, hogy kilencévesen Imre barátom társaságában a fradista gyerekek romlatlanságával mutogattam a hűvösvölgyi autógumis cégérén hiányosan kikopott, rossz asszociációkat keltő „UT..." betűpáros felé, az oroszországi eset némi magyarázatra szorul.

Hirtelen statisztára volt szüksége a FIFA Tv szamarai futballmúzeumban forgató stábjának, és mivel a háromszobás alagsori kiállításon történetesen csak egy vendég nézelődött, a tévés szerkesztők hamar bevették a múzeumi asszisztenssel és a kábelcipelő segéddel kiegészülő, rögtönzött kamaraszínházi társulatukba, amely a pincében néhány alapvető vágókép elkészítésére (bevonulás, bámészkodás, figyelmes bólogatás) alakult meg.

Csakhogy az utolsó szobában kiderült, a körkép nem lenne teljes az autentikus Krilja Szovjetov-buzdítás bemutatása nélkül, így a plafont tartó vasoszlop körül rendezői utasításra nekiálltunk fél szívvel „műhuligánkodni". Szerencsére az én alakításom hitelét megmentette friss orrvérzésem, az orromból kilógó, kissé átvöröslött zsebkendővel valóban úgy festettem, mint aki éppen csúnyán belenézett egy Amkar Perm- vagy egy Ahmat Groznij-ultra öklébe.

A múzeum egyébként varázslatos, mint minden futballtörténeti gyűjtemény, amely egy szenvedélyes megszállott eszelős elhivatottságáról árulkodik. A szakállas, sovány képű Szergej Moiszejevics Lejbgrad úr 170 ezer tárgyat halmozott fel a szamarai labdarúgás múltjából, és már belépéskor tisztázza az ország legrégebbi futballmúzeumának valamennyi látogatójával, hogy jobb vigyázni, mert a rekordja tizenhét óra – ennyit beszélt egyszer egy huzamban a kiállításról.

Megvan itt a német gyártású, de cirill betűsre átalakított írógép, amelyen az első szamarai mérkőzés (1911. szeptember 11.) játékosnévsorát gépelték, megvan a fadobozos fényképezőmasina, amellyel az ősi szamarai meccsfelvételeket készítették, és megvan például a labdarúgó-figurákkal faragott sakk is, amelyet Guus Hiddink ajándékozott a helyi sportközösségnek. Sálaknak, mezeknek se szeri, se száma, de meg lehet csodálni a rövid ideig a Kriljában játszó, 202 centiméter magas testét jó szamarai tejjel tápláló Jan Koller 55-ös méretű edzőcipőjét és még nagyobb tejesüvegét.

Mint a világ összes futballmúzeumában, természetesen a szamaraiban is találni magyar vonatkozást, ám akiben most önkéntelenül mozdul a hagyományos Puskás-reflex, csalódnia kell: az akkoriban még Kujbisev néven ismert városban 1962-ben született Vjacseszlav Popov az 1993–1994-es idényben a Szegedi EAC hátvédjeként aprított, felbecsülhetetlen értékű ifjúkori fényképe pedig Moiszejevics úr gyűjteményét gazdagítja.

Ám ha már fotókról beszélünk, muszáj kiemelnem a kedvencemet, az egyik legkülönösebb sportképet, amelyet valaha láttam: a szereplők érzelmeit, indulatait hihetetlen erővel ábrázoló fotó egy sérülést okozó játékos döbbenetének, a felrúgott ellenfél fájdalmának és a játékvezető őszinte haragjának lélekbe vágó együttállását ragadja meg. Hogy közben mit zúgott a lelátó, a vascsapkodó rituálé után már nem nehéz hozzáképzelnem.