Lenin árnyékában – Csillag Péter publicisztikája

Egykedvűen szemerkél a moszkvai eső, a világbajnokság csütörtöki nyitó mérkőzésének otthont adó Luzsnyiki Stadion oldalában szorgosan tákolják a szponzori bódékat, a sajtóterem ablakából látom, két munkás létrára állva szegezi ki éppen a kor igényeinek megfelelő „Dohányozni és e-cigarettázni tilos!” táblát.

Változik a világ, változott az elmúlt években újjáépített orosz óriásstadion, változott a díszlet körülötte, csak egyvalami képviseli a biztos állandóságot: akár az 1980-as olimpia jelképei, akár a 2008-as Manchester United–Chelsea Bajnokok Ligája-döntő gigantikus drapériája, akár a 2018-as oroszországi világbajnokság hivatalos szövegszalagja látható mögötte, Vlagyimir Iljics Lenin monumentális méretű, bronzba öntött alakja rendíthetetlenül vigyázza a moszkvai stadion rendjét.

„A történelmet a néptömegek alkotják, a hősöket pedig a történelem” – tanította a bolsevikok dicső vezére, és az idézetet akár az Oroszország–Szaúd–Arábia mérkőzéssel kezdődő tornára is vonatkoztathatjuk, hiszen a futballhősök hajlamosak ilyenkor, a sportág négyévente tartott nagy csatájában születni. De maradjunk még egy kicsit a Lenin által említett történelemnél, amely játéktól, sporttól, világbajnokságtól függetlenül is íródik folyamatosan – ezen a tájékon mostanság főleg Ukrajna keleti felében.

Milyen szép lenne most azt írni, hogy a 2018-as esztendő a labdarúgás hibátlan világában jelent közös terepet az egymással békétlenkedőknek, mintha két kemény harcban edzett labdarúgó régóta várt, sportszerű kézfogását segítené elő. Milyen jól mutatna worldpeace-hangulatú, szivárványos PR-klipben, lágy zenei aláfestéssel, amint megcsillan a napfény a labdán, amely szelíden továbbgurul Kijevből Moszkvába, a Bajnokok Ligája-döntőjének városából a világbajnokság nyitányának színhelyére. Milyen könnyű lenne azt mondani, hogy annál a tizenkilenc napnál, amely a Real Madrid–Liverpool és az orosz–szaúdi mérkőzés között eltelt, és amely alatt a futballvilág figyelme átsiklott egyik országról a másikra, régen választotta el kevesebb egymástól az ukránokat és az oroszokat.

A kelet-európai futballhetek jelképes üzenete azonban nem így érvényesül, ha egyáltalán akárhogy is érvényesül. „Az igazság nem függvénye annak, hogy kinek használ” – szögezte le Lenin, pedig minimum az 1978-as argentínai torna óta tudjuk, a vb-rendezés legitimációs szempontból elsősorban a vb-rendezőnek használ, rövid távon erősítve az állam saját igazságát. Ha viszont kicsit szélesebb horizonton nézünk szét az orosz világban, lenyűgözően gazdag kultúrával, élő hagyományokkal, bámulatos szellemi örökséggel büszkélkedő országot látunk az európai utazó szemében talán kissé rejtelmes városnevek – Jekatyerinburg, Kalinyingrád, Kazany, Moszkva, Nyizsnyij Novgorod, Rosztov-na-Donu, Szamara, Szaranszk, Szentpétervár, Szocsi, Volgográd – mögött; olyan környezetet, amelynek értékei feltétlen könnyebben jutnak napvilágra, ha az adott helyszínen tízmilliókat érdeklő futballmérkőzést tartanak.

Világos persze, világbajnokság idején a nézőt főként nem a matrjoska babák festési módszerei, a hagymakupolás templomok építészeti megoldásai vagy a balalajkával előadott dalok harmóniája foglalkoztatja, hanem Cristiano Ronaldo, Neymar, Mohamed Szalah és a többi főszereplő. Meg kicsit a mellékszereplők is, az egyébként valahol a földkerekség eldugott zugában, az iráni, a perui vagy a nigériai bajnokságban futballozó, megjegyezhetetlen nevű helyi csillagok is, akiknek a nevét azért a második-harmadik csoportmeccsen már mégis felismeri, netán meg is tanulja az ember.

A világbajnokság ilyen szempontból nagyon hasonlít az olimpiához. Bármennyire is igazságtalan a gyakorlat, az átlag sportfogyasztó vívást, úszást vagy kajakozást sok esetben csak négyévente egyszer, az olimpia heteiben néz teljes figyelemmel, valódi lelkesedéssel. Ugyanígy vagyunk sokan, mondjuk, Szaúd-Arábia, Tunézia vagy Panama futballjával. Annyira nem hoz lázba, hogy hétről hétre kövessük a bajnokságát egy „egzotikus” kalóz streamoldalon, de még a válogatott mérkőzéseiből sem sok jut el hozzánk (és mégis tudunk a hiánytól aludni), viszont négyévente egyszer igenis van az emberben valami furcsa izgatottság, amikor odaül a televízió elé egy szenegáli vagy egy Costa Rica-i meccs előtt.

Most látom, hogy a vb-mezőny különleges csapatait sorolva csak Európán kívüli résztvevőket említettem, és bár nem volt tudatos, a válogatás valószínűleg nem véletlen: a világbajnokság szakmai különlegességét még 2018-ban is az adja, hogy sűrítve, rövid idő alatt megmutatkozhatnak eltérő futballkultúrák, különböző stílusok, egymással akár szöges ellentétben álló egyéniségek. Látjuk, érzékeljük a labdarúgás globalizálódását; a szakírók évek óta kongatják a vészharangot, hogy ha tovább folytatódik a válogatottaknál a taktikai trendek kritikátlan követése, a divatos módszerek majmolása, a játék egysíkúvá, egydimenzióssá válik. Ilyen szempontból a nemzeti csapatok nagyobb veszélynek vannak kitéve, hiszen amíg egy klubedző képes egy hosszú idényen keresztül csiszolni, igazítani együttese produkcióján, a szövetségi kapitánynak a legtöbbször csak néhány napja, esetleg néhány hete van arra, hogy valamit hirtelen kipattintson a csapatból. Ilyen esetben pedig rendkívül praktikus, ha az illető csak beáll a sorba, és leemel a taktikai szupermarket polcáról egy kész mintát, lehetőleg garantált vereség elleni szavatossággal, lég- és támadásmentesen, extra védelemmel ellátott biztonsági dobozba csomagolva. Valószínűleg a magyar válogatottat övező ünnepi csatazajban sokaknak elkerülte a figyelmét, hogy az imént ecsetelt okok miatt 2016-ban Franciaországban minden idők talán legunalmasabb Európa-bajnokságát játszották. Az összeurópai átlagmasszától valamelyest mentesítést nyújt a világbajnokság, noha a harminckettes gigalétszám és az egyenetlen erőviszonyok miatt több lefelé kilógó teljesítményre lehet számítani, ráadásul a „világfaluban” is érzékelhető az összeolvadás – taktikai repertoárját tekintve Peru, Egyiptom és Japán szinte már egymás szomszédainak számít.

Üde színfolt a világbajnokság a klubfutball nyomasztó diktatúrájában, ilyenkor, ha csak egy hónapra is, a válogatottak vetélkedése visszanyeri régi fényét. A nagy pénz, a nagy befolyás, a nagy szponzori erő régóta a klubcsapatoknál összpontosul, és a mágneses tér törvényeihez engedelmes fémdarabokként igazodnak a játékosok is. Miközben számos esetben előfordul, hogy valaki pimaszul fiatal korban lemondja a válogatottságot klubcsapata kedvéért, olyanra ritkán adódik példa, hogy valaki a nemzeti együttes szempontjainak rendeli alá klubkarrierjét. A súlypontok eltolódását pontosan mutatja, hogy amíg az Európai Labdarúgó-szövetség a 2017–2018-as Bajnokok Ligája-idény során több mint 1.3 milliárd eurót fizetett ki a résztvevőknek saját díjazási rendszere keretében, addig a nemzetközi szervezet az oroszországi világbajnokságon összesen 380 millió eurót oszt szét, és amíg a BL-győztes Real Madrid mintegy 90 millió eurót kapott sikeréért, addig a vb-győztes kasszájába 33.5 millió eurót utalnak majd. Pedig a FIFA is igyekszik tartani a tempót, a 380 millió eurós keret több a 2014-es 344.5 millió euróhoz képest, a növekedés ütemét pedig érzékeltetik a korábbi adatok, a 2010-es 322, a 2006-os 229 és a 2002-es 132 millió euró. A kifizetési versenyben így is utolérhetetlenül elhúzott a klubfutball, és nem lehetünk biztosak abban, hogy a FIFA ellentámadási kísérlete kapcsán említett ötletek, a bővített és felturbósított klubvilágbajnokság, valamint a globális nemzetek ligája egészséges irányba mozdítja a válogatott labdarúgást.

A világbajnokság rajtjának napján azonban inkább ne nézzünk a messzeségbe, a távolban sötétlő viharfelhők felé, és hagyjuk, hogy a futball szép emlékeket idéző, fényes hagyományokra építő tornája magával ragadjon. „Let me entertain you”, „Engedd, hogy szórakoztassalak”, hallom a cikk írása közben a Luzsnyiki Stadionban éppen a megnyitóünnepségre próbáló Robbie Williams hangját, és ennél bölcsebb üzenetet most nehéz is lenne megfogalmazni, talán csak Lenint idézhetnénk a pályáról átszűrődő hangorkánban: „A süketnél is rosszabb az, aki nem akar hallani.”

Változik a világ, változott az elmúlt években újjáépített orosz óriásstadion, változott a díszlet körülötte, csak egyvalami képviseli a biztos állandóságot: akár az 1980-as olimpia jelképei, akár a 2008-as Manchester United–Chelsea Bajnokok Ligája-döntő gigantikus drapériája, akár a 2018-as oroszországi világbajnokság hivatalos szövegszalagja látható mögötte, Vlagyimir Iljics Lenin monumentális méretű, bronzba öntött alakja rendíthetetlenül vigyázza a moszkvai stadion rendjét.

„A történelmet a néptömegek alkotják, a hősöket pedig a történelem” – tanította a bolsevikok dicső vezére, és az idézetet akár az Oroszország–Szaúd–Arábia mérkőzéssel kezdődő tornára is vonatkoztathatjuk, hiszen a futballhősök hajlamosak ilyenkor, a sportág négyévente tartott nagy csatájában születni. De maradjunk még egy kicsit a Lenin által említett történelemnél, amely játéktól, sporttól, világbajnokságtól függetlenül is íródik folyamatosan – ezen a tájékon mostanság főleg Ukrajna keleti felében.

Milyen szép lenne most azt írni, hogy a 2018-as esztendő a labdarúgás hibátlan világában jelent közös terepet az egymással békétlenkedőknek, mintha két kemény harcban edzett labdarúgó régóta várt, sportszerű kézfogását segítené elő. Milyen jól mutatna worldpeace-hangulatú, szivárványos PR-klipben, lágy zenei aláfestéssel, amint megcsillan a napfény a labdán, amely szelíden továbbgurul Kijevből Moszkvába, a Bajnokok Ligája-döntőjének városából a világbajnokság nyitányának színhelyére. Milyen könnyű lenne azt mondani, hogy annál a tizenkilenc napnál, amely a Real Madrid–Liverpool és az orosz–szaúdi mérkőzés között eltelt, és amely alatt a futballvilág figyelme átsiklott egyik országról a másikra, régen választotta el kevesebb egymástól az ukránokat és az oroszokat.

A kelet-európai futballhetek jelképes üzenete azonban nem így érvényesül, ha egyáltalán akárhogy is érvényesül. „Az igazság nem függvénye annak, hogy kinek használ” – szögezte le Lenin, pedig minimum az 1978-as argentínai torna óta tudjuk, a vb-rendezés legitimációs szempontból elsősorban a vb-rendezőnek használ, rövid távon erősítve az állam saját igazságát. Ha viszont kicsit szélesebb horizonton nézünk szét az orosz világban, lenyűgözően gazdag kultúrával, élő hagyományokkal, bámulatos szellemi örökséggel büszkélkedő országot látunk az európai utazó szemében talán kissé rejtelmes városnevek – Jekatyerinburg, Kalinyingrád, Kazany, Moszkva, Nyizsnyij Novgorod, Rosztov-na-Donu, Szamara, Szaranszk, Szentpétervár, Szocsi, Volgográd – mögött; olyan környezetet, amelynek értékei feltétlen könnyebben jutnak napvilágra, ha az adott helyszínen tízmilliókat érdeklő futballmérkőzést tartanak.

Világos persze, világbajnokság idején a nézőt főként nem a matrjoska babák festési módszerei, a hagymakupolás templomok építészeti megoldásai vagy a balalajkával előadott dalok harmóniája foglalkoztatja, hanem Cristiano Ronaldo, Neymar, Mohamed Szalah és a többi főszereplő. Meg kicsit a mellékszereplők is, az egyébként valahol a földkerekség eldugott zugában, az iráni, a perui vagy a nigériai bajnokságban futballozó, megjegyezhetetlen nevű helyi csillagok is, akiknek a nevét azért a második-harmadik csoportmeccsen már mégis felismeri, netán meg is tanulja az ember.

A világbajnokság ilyen szempontból nagyon hasonlít az olimpiához. Bármennyire is igazságtalan a gyakorlat, az átlag sportfogyasztó vívást, úszást vagy kajakozást sok esetben csak négyévente egyszer, az olimpia heteiben néz teljes figyelemmel, valódi lelkesedéssel. Ugyanígy vagyunk sokan, mondjuk, Szaúd-Arábia, Tunézia vagy Panama futballjával. Annyira nem hoz lázba, hogy hétről hétre kövessük a bajnokságát egy „egzotikus” kalóz streamoldalon, de még a válogatott mérkőzéseiből sem sok jut el hozzánk (és mégis tudunk a hiánytól aludni), viszont négyévente egyszer igenis van az emberben valami furcsa izgatottság, amikor odaül a televízió elé egy szenegáli vagy egy Costa Rica-i meccs előtt.

Most látom, hogy a vb-mezőny különleges csapatait sorolva csak Európán kívüli résztvevőket említettem, és bár nem volt tudatos, a válogatás valószínűleg nem véletlen: a világbajnokság szakmai különlegességét még 2018-ban is az adja, hogy sűrítve, rövid idő alatt megmutatkozhatnak eltérő futballkultúrák, különböző stílusok, egymással akár szöges ellentétben álló egyéniségek. Látjuk, érzékeljük a labdarúgás globalizálódását; a szakírók évek óta kongatják a vészharangot, hogy ha tovább folytatódik a válogatottaknál a taktikai trendek kritikátlan követése, a divatos módszerek majmolása, a játék egysíkúvá, egydimenzióssá válik. Ilyen szempontból a nemzeti csapatok nagyobb veszélynek vannak kitéve, hiszen amíg egy klubedző képes egy hosszú idényen keresztül csiszolni, igazítani együttese produkcióján, a szövetségi kapitánynak a legtöbbször csak néhány napja, esetleg néhány hete van arra, hogy valamit hirtelen kipattintson a csapatból. Ilyen esetben pedig rendkívül praktikus, ha az illető csak beáll a sorba, és leemel a taktikai szupermarket polcáról egy kész mintát, lehetőleg garantált vereség elleni szavatossággal, lég- és támadásmentesen, extra védelemmel ellátott biztonsági dobozba csomagolva. Valószínűleg a magyar válogatottat övező ünnepi csatazajban sokaknak elkerülte a figyelmét, hogy az imént ecsetelt okok miatt 2016-ban Franciaországban minden idők talán legunalmasabb Európa-bajnokságát játszották. Az összeurópai átlagmasszától valamelyest mentesítést nyújt a világbajnokság, noha a harminckettes gigalétszám és az egyenetlen erőviszonyok miatt több lefelé kilógó teljesítményre lehet számítani, ráadásul a „világfaluban” is érzékelhető az összeolvadás – taktikai repertoárját tekintve Peru, Egyiptom és Japán szinte már egymás szomszédainak számít.

Üde színfolt a világbajnokság a klubfutball nyomasztó diktatúrájában, ilyenkor, ha csak egy hónapra is, a válogatottak vetélkedése visszanyeri régi fényét. A nagy pénz, a nagy befolyás, a nagy szponzori erő régóta a klubcsapatoknál összpontosul, és a mágneses tér törvényeihez engedelmes fémdarabokként igazodnak a játékosok is. Miközben számos esetben előfordul, hogy valaki pimaszul fiatal korban lemondja a válogatottságot klubcsapata kedvéért, olyanra ritkán adódik példa, hogy valaki a nemzeti együttes szempontjainak rendeli alá klubkarrierjét. A súlypontok eltolódását pontosan mutatja, hogy amíg az Európai Labdarúgó-szövetség a 2017–2018-as Bajnokok Ligája-idény során több mint 1.3 milliárd eurót fizetett ki a résztvevőknek saját díjazási rendszere keretében, addig a nemzetközi szervezet az oroszországi világbajnokságon összesen 380 millió eurót oszt szét, és amíg a BL-győztes Real Madrid mintegy 90 millió eurót kapott sikeréért, addig a vb-győztes kasszájába 33.5 millió eurót utalnak majd. Pedig a FIFA is igyekszik tartani a tempót, a 380 millió eurós keret több a 2014-es 344.5 millió euróhoz képest, a növekedés ütemét pedig érzékeltetik a korábbi adatok, a 2010-es 322, a 2006-os 229 és a 2002-es 132 millió euró. A kifizetési versenyben így is utolérhetetlenül elhúzott a klubfutball, és nem lehetünk biztosak abban, hogy a FIFA ellentámadási kísérlete kapcsán említett ötletek, a bővített és felturbósított klubvilágbajnokság, valamint a globális nemzetek ligája egészséges irányba mozdítja a válogatott labdarúgást.

A világbajnokság rajtjának napján azonban inkább ne nézzünk a messzeségbe, a távolban sötétlő viharfelhők felé, és hagyjuk, hogy a futball szép emlékeket idéző, fényes hagyományokra építő tornája magával ragadjon. „Let me entertain you”, „Engedd, hogy szórakoztassalak”, hallom a cikk írása közben a Luzsnyiki Stadionban éppen a megnyitóünnepségre próbáló Robbie Williams hangját, és ennél bölcsebb üzenetet most nehéz is lenne megfogalmazni, talán csak Lenint idézhetnénk a pályáról átszűrődő hangorkánban: „A süketnél is rosszabb az, aki nem akar hallani.”