Medvetáncra várva – Thury Gábor jegyzete

Noha a házigazda Oroszország 3–0-s vereséget szenvedett Uruguaytól, az már a csoportkör utolsó fordulója előtt ismert volt, hogy bejutott a vb legjobb 16 csapata közé. Lehet mondani, hogy az orosz medvét megsebezték, de hogy mennyire, az a nyolcaddöntőben dől el. Egy pillanatra se felejtsük: a medve akkor igazán veszélyes, ha a léte forog kockán. Márpedig a nyolc közé jutás már vízválasztó lesz.

Az orosz labdarúgás sokáig böjtölt. Itt az ideje, hogy a keleti ország bizonyítsa, nemcsak a politikában nagyhatalom, hanem a futballpályán is. Ez utóbbihoz persze nem lenne elég, mondjuk, a nyolc közé jutni, de tény, Vlagyimir Putyin Oroszországának úgy kellene a siker, mint egy falat kenyér. Mint tudjuk, a nemzeti identitást a futballnál semmi sem táplálja jobban, és a gazdasági, politikai ambíciókhoz képest az orosz labdarúgás mellékszerepre van kárhoztatva. Ne tagadjuk, a korábbi államszocializmus világuralmi törekvései a futballban is egyértelműek voltak, s ne legyenek kétségeink, ezek az államkapitalizmusban sem változtak meg. Más kérdés, hogy a „nagy" Szovjetunió talán egyetlen sportágban nem ért el átütő sikert, mégpedig a labdarúgásban – leszámítva az 1960-as Nemzetek Kupájában (az Európa-bajnokság elődje) elért aranyat, továbbá az 1972-es és az 1988-as Eb-ezüstöt.

A totalitárius rendszer tisztában volt vele: a futball ideológiai közvetítő szerepe sokkal hatékonyabb bármely más propagandáénál. Mégis, a pályán nem valósultak meg a világuralmi álmok, pontosabban, néhány klubsikert (például a Dinamo Kijev vagy a Dinamo Tbiliszi KEK-győzelme) tekintve részben igen, de válogatott szinten egyáltalán nem.

A világ persze keleten is megváltozott, ám egyvalami nem: a rendszert hívhatják államszocializmusnak vagy államkapitalizmusnak, a futball ugyanolyan fontos tényező maradt. Mondhatni, az oroszországi „spontán privatizáció" során felhalmozódó vagyonok egy részét – a régi moszkvai rezsimekhez hasonlóan, csak az idők szavának megfelelően putyini ajánlásra – a sportágba forgatták vissza. A Zenit (amelynek egyik legnagyobb szurkolója Oroszország miniszterelnöke, Dmitrij Medvegyev) 2008-as UEFA-kupa-sikere igazolni látszik a nagymérvű invesztíciót, de válogatott szinten továbbra is elmaradnak a sikerek.

Más időket élünk, mint 1954-ben, néhány évvel a második világháború után, amikor az NSZK megnyerte a vb-t, mintegy igazolva Konrad Adenauer akkori kancellár legfőbb törekvését: bizonyítani, hogy (Nyugat-)Németország igenis talpra állt.

Oroszország vezető szerepét illetően nincsenek kétségeink – a medve igencsak masszívan áll a talpán –, más kérdés, hogy a futballpályán egy kiadós medvetánc továbbra is várat magára.