Azon a reggelen, kilenc óra után nem sokkal esett össze a lány. Gyorsan és váratlanul történt minden, azt megelőzően még futott boldogan, nevetve, mögötte a barátnője, aztán egyszer csak bekövetkezett a baj. Előbb térdre ereszkedett, furcsa arckifejezéssel, és az épp arra járó középkorú házaspár riadt kérdésére csak annyit mondott: „Rosszul vagyok, valami megcsípett…”
Aztán ájultan, önkívületi állapotban zuhant a földre. A férfi a kutyával már akkor ért oda, amikor két mentő állt egymás mögött, orvosok és ápolók tették a dolgukat némán, feszült arckifejezéssel, miközben a lány mozdulatlan maradt. A férfi a kutyával a szokásos távot járta végig az „egészségösvényen” a szentendrei Duna-parton. Ő nevezte így a bitumenezett, szűk járatot, amelyen nap mint nap életerőtől hajtott fiatalok és az idővel versenyt futó idősebbek kocogtak vagy kerékpároztak. Ám ezúttal megálljt parancsolt az arra járóknak az életért folytatott küzdelem. A Határ csárdától nagyjából húsz méterre feküdt öntudatlan állapotban a húsz év körüli lány, akin gégemetszést hajtottak végre.
A férfi a kutyával tisztes távolból figyelte a dermesztő jelenetet. Nem erre készült, a moszkvai őrkutya akkor már megfürdött az örvénylő, fodrozódó Dunában, megkergetve néhány hangosan hápogó vadkacsát, így aztán a lompos, loncsos és bozontos eb a gazdájával együtt élhette át a halálközeli élményt.
A kutyás férfi reggel még jókedvűen indult el otthonról azzal a tudattal, hogy délután Lionel Messi vezetésével az argentinok a franciák legyőzésével bejutnak a világbajnokság legjobb nyolc csapata közé. Szentül hitt ebben. Rajongott Messiért, és nagyon bántotta az a sok-sok kritika, amelyet az FC Barcelona világklasszisa, az argentin válogatott csapatkapitánya kapott a horvátoktól elszenvedett 3–0-s vereség után.
„Még hogy kiégett, még hogy unott, hát hogy képzelik ezek? Miért kell legyinteni rá, leírni őt egy-egy rosszabb teljesítmény után…?” Ilyen gondolatok jártak a fejében miközben készülődött. Reggelente már nem kapcsolta be a televíziót, nyugalomra vágyott, inkább zenét hallgatott, és olykor séta közben is énekelt, például ezt: „Ez egy igen-igen kemény világ, ez egy igen-igen kemény világ, bom-bom bom-bom-szi-bom-bom-bom.” S olykor még apró lépésekkel táncolt is mellé.
De a lány tragédiája sokkolta őt. Nézte a csinos, gyönyörű fiatal teremtésért folytatott küzdelmet, és csak akkor nyugodott meg kissé, amikor azt mondta az egyik mentőorvos: „Itt van velünk, újra itt van közöttünk…” Onnantól kezdve még legalább fél óra kellett, míg a mentő, benne a még mindig ájult beteggel elindulhatott.
A kutyás férfi csendben ment tovább az „egészségösvényen”. Gondolatait megpróbálta visszaterelni a világbajnokságra. Folyton az járt az eszében, nem véletlen, hogy nagycsapatok, az esélyesek, a korábbi győztesek szép sorban kiesnek. Lehetetlenség folyamatosan csúcson lenni, lehetetlenség hétről hétre, hónapról hónapra tökéleteset alkotni. Fáradt, kizsigerelt, agyonhajszolt játékosok készültek a vb-re, olyan bajnoki idénnyel a hátuk mögött, amely után sokkal inkább egy barbadosi nyaralás dukált volna, mintsem a gyilkos küzdelem az „iparosokkal”, a stabilan védekezőkkel, a célfutballt játszókkal.
Ezért is rajongott Lionel Messiért. Sőt nemcsak rajongott érte, gyakorlatilag azonosult vele.
Ő maga volt Messi.
S nem volt ebben semmi túlzás, az argentin zseni milliók álmát valósította meg a zöld gyepen. Hányan és hányan álmodtak arról, hogy zsúfolt lelátók előtt lazán kicseleznek mindenkit. Nem görcsölnek, nem szenvednek, egyszerűen élvezik a futballt, a játék örömét. És mi lehet annál varázslatosabb, mint cselezni, driblizni?! Ő maga volt Messi, amikor a Camp Nouban nekilódult a félpályától, és a meghökkent, egyre inkább megzavarodott hat-hét tagú védőfal között megtalálta a rést itt is, ott is, amott is, és csak ment, feltartóztathatatlanul, a felsőteste balra dőlt, a jobb lába puhán tolta jobbra a lasztit, és hopp, már ugrotta is át az elé becsúszó, bevetődő védő, védők lábát.
Ő maga volt Messi, ennek a varázslatos játéknak a főszereplője!
Érdekes, hogy sokáig nem szerette az argentinokat. Pedig gyerekkorában a szentendrei főtéren lévő pipafüst illatú trafikban egyszer az anyja megvette neki az Estudiantes gombfocicsapatát karácsonyra.
Akkor már ismerte a nagy európai klubokat, de ez a La Plata-i együttes igazi kuriózumot jelentett. Még a suliba is bevitte magával, és mutogatta, hogy nézzétek meg barátaim, itt van José Poletti a kapus, aztán ez Aguirre Suárez, meg Juan Ramón Verón és tessék, Carlos Bilardo. Aztán amikor utánaolvasott, már pontosan tudta, hogy az Estudiantes nem véletlenül került a trafikba, a dianás cukorka, a frutti, a bocskorszíj mellé, tudniillik a piros-fehér dresszt viselő gárda 1968-tól 1970-ig három Világkupadöntőt is játszhatott – a Manchester Unitedet megverte, a Milan meg a Feyenoord viszont jobbnak bizonyult nála. Ez a csapat lett a kedvence a konyhakövön játszott meccseken. Az Estudiantes ott és akkor verhetetlennek bizonyult a sparhelt mellett.
Csak hát jött az 1978-as világbajnokság, és a férfi minden szimpátiáját elveszítette az argentinokkal szemben. Nem szerette a konfettiesőt, ahogy a játékvezetők segítik a házigazda argentinokat, azt meg egyenesen megsiratta, amikor a nyitó meccsen Törőcsiket és Nyilasit kiállította az az elátkozott portugál bíró, Garrido.
Ám sok-sok esztendő múltán Lionel Messi sok mindent megváltoztatott benne.
Diego Maradona utánozhatatlan megoldásait is rajongással figyelte, de Messi örömfutballja valósággal elvarázsolta őt. Úgy várta a mostani világbajnokságot, hogy az argentin zseni cselei, trükkjei egészen a döntőig repítik a világoskék-fehér csíkos mezeseket. Felkészült rá, hogy unalmas meccseket lát majd, agyontaktikázott, biztonsági játékkal. Arra is, hogy majd a legtöbb csapat körbe-körbe passzolja az ellenfél tizenhatosát. S ha nem megy előre, akkor majd hátrafelé játszik, és nem is tévedett sokat. Hiányzott a váratlan, hiányzott az utánozhatatlan – hiányzott a csel.
De legjobban Lionel Messi hiányzott.
Azon a napon, amikor a kutyás férfi végignézte egy lány életéért folytatott küzdelmet, Messi is az „életéért” küzdött. Hiányzott belőle a frissesség, a feltartóztathatatlan lendület és a kreatív gondolkodás.
A kutyás férfi a mellette alvó és a Duna vízétől igencsak büdös eb fejét vakargatva egyre rosszkedvűbben nézte mindazt, amit a képernyőn lát. Magabiztos franciák, tanácstalan argentinok.
„Messi, Messikém, hát mutasd meg a világnak, hogy te vagy a legjobb…!”
De nem ment, az istennek sem ment. A franciák könnyedén jutottak tovább, s a meccs végén a kamera folyamatosan Messi arcát mutatta. A kutyás férfi megpróbált kiolvasni valamit az argentin játékos tekintetéből, és beugrott neki, hogy ezt a tanácstalan, elanyátlanodott kifejezést már látta egyszer, nem is olyan régen, amikor a Barcelonát 3–0-ra verte meg a Roma Bajnokok Ligája-találkozón. Ott állt így, leforrázva az ő kedvence. Ez a kép most még annál is sokkolóbb volt.
A közvélemény jó része legyintett Messire, szinte leírta őt, miközben az argentin kapitány, a nagybani piac zöldséges kiskirályára emlékeztető Sampaoli széttárta a karját.
A kutyás férfi csendben, belül siratta a szép futballt, és riadtan gondolt bele, hogy egyre inkább a futóbolond harcosoké a jövő, de ez már nem is új keletű, csak megszokni nehéz. Hogy majd a csapategységet hirdető, csúszva-mászva, helyenként unalmasan játszva előrelépegető svédek diktálják a tempót. (Őket Ralf Edström 1973-as, Bicskei Bercinek bólintott fejes gólja óta nem szerette. Még a jégkorong Izvesztyija-kupán sem drukkolt nekik.) Az angolok azonban útjukat állták a negyeddöntőben.
Azon a napon, amikor egy húsz év körüli lány túlélt egy darázscsípést, az argentinok pedig kiestek, a kutyás férfinak késő este az jutott eszébe, amit a mentőorvos mondott: „Itt van velünk, újra itt van közöttünk…” Lionel Messi is – rövid időre – lejött a csillagok közül, és máris a halandó emberek között emlegették. A férfi látta kedvence arcán a tehetetlenséget, a kiszolgáltatottságot, s ő is ezt élte át azon a reggelen az ájultan fekvő lányt nézve.
De ezt érezte akkor is, amikor az Estudiantes először szenvedett vereséget a konyhakövön.