Csaba Lala emlékezete – Ballai Attila publicisztikája

Az első randevún a legjobb formánkat illik hozni. Kivéve, ha fiúval, azaz fiúkkal, férfiakkal találkozunk a futballpályán, jelesül, a világbajnokság nyitó mérkőzésén. Mert az érintettek – a klasszikus randival szemben – ilyenkor mintha nem azt mérlegelnék, mit nyerhetnek, inkább azt, mit veszíthetnek. Nekünk, magyaroknak például kétszer is a vb nyitó meccsén úszott el a továbbjutásunk a csoportból; miközben egyszer sem a mieink játszottak. Eme ellentmondás feloldása kicsit még várhat, hiszen az aktualitást a Katar–Ecuador párosítás adja, amellyel ma megkezdődik a 2022-es torna. Eredetileg holnap rajtolt volna a világbajnokság, egy napon négy összecsapással, de a szervezők némileg megkésve úgy határoztak, mégis rendeznek egy klasszikus „nyitó táncot”, mint 1966 óta minden alkalommal. Mondhatnánk, hogy a formabontó időpont és helyszín mellett legalább ezt a döntést a hagyománytisztelet szülte, de a szerep­osztás alapján ez erős túlzásnak hatna. Hát még, ha – mint az alábbiakban – a valódi kezdeteket idézzük.

Mindjárt az első, igazi, kulisszáit tekintve valószínűleg örökre felülmúlhatatlan nyitó meccset! (1930 és 1962 között csupán 1938-ban, Franciaországban és 1950-ben, Brazíliában játszották egy nappal a többi előtt a Németország–Svájc, illetve a Brazília–Mexikó találkozót.) 1966. július 11-én Anglia, de mondhatni, a világ labdarúgásának fő szentélyében, a londoni Wembley-ben telt ház előtt II. Erzsébet királynő köszöntötte a résztvevőket, majd férje, Fülöp herceg oldalán lesétált a gyepre, ahol bemutatták neki a csapatokat. A hazai fiúkat, a kétszeres vb-aranyérmes uruguayiakat, valamint Zsolt István játékvezetőt. Őt jóval később alkalmam nyílt személyesen megismerni. Megrögzött sportrajongóként mindenütt megfordult, jellemző módon az 1989-es, várnai női kosárlabda Eb-n is együtt, pontosabban egymás közelében töltöttünk egy hetet; nem volt az a bratyizós típus, hűvösen elegáns visszafogottsága leginkább akkor oldódott, amikor arról a bizonyos 1966-os angol–ururól kérdeztem. Még a tekintete is elhomályosodott. Nem csoda, hiszen a mezőny legjobbjának is jelölhették volna, mert az angolok meddő fölényét hozó 0:0 amúgy általános csalódást keltett.

A britek még ezzel is hagyományt teremtettek, a folytatás ugyanis a következőképpen alakult: 1970, Mexikó–Szovjetunió 0–0; 1974, Brazília–Jugoszlávia 0–0; 1978, NSZK–Lengyelország 0–0. Négy vb-nyitány, 360 perc alatt egy szem gól nélkül, de érdemes rögzíteni, hogy e négy, időnként unalomba fulladó mérkőzés mind a nyolc résztvevője továbbjutott a csoportjából, azaz az első és a második helyen végeztek, ráadásul mind a nyolcan veretlenül! Ezért aztán utólag igazán nem róhatta fel nekik senki, hogy nem rohantak fejjel a falnak. Hiá­ba, a vb-t nem az elején, hanem a végén lehet és kell megnyerni.

Aztán megjött az első gól is, de bár ne jött volna! Vagy mégis, de a másik kapuba. Ha ugyanis 1982. június 13-án, Barcelonában az argentinok győzik le a belgákat, a dél-amerikaiakkal együtt a mieink lépnek tovább, a belgák elleni 1–1-nek és a Salvador feletti 10–1-nek, azaz jobb gólkülönbségüknek köszönhetően. Ám az egyetlen, egyszersmind 1966 óta első nyitó gólt a belga Vandenbergh rúgta. A lesre játszó védők mellől kilépve, balladai magányban, a labdalevétellel is sokat szerencsétlenkedve, a korabeli tévéfelvételek tanúsága szerint nem zárható ki, hogy végül is lesről. Csakhogy a partjelző nem intett. Fura módon Palotai Károly volt az. Hogy az ebbe a négyesbe sorsolt magyarok honfitársaként miként került oda, az mai ésszel nehezen értelmezhető.

Négy évre rá ugyancsak kedvezőtlenül alakult számunkra a rajt. A címvédő olaszok 1986. május 31-én, Mexikóvárosban a hajráig vezettek Altobelli góljával, de Szirakov a 85. percben fejesből egyenlített. Ha nem teszi, a bolgárok – mivel később 1–1-re mentek Dél-Koreával is – az ázsiaiakkal együtt egy-egy ponttal zártak volna. Csakúgy, mint a D-kvartettben az északírek és az algériaiak. A mieink pedig, dacára a szovjetektől kapott 6–0-s verésnek és franciák elleni 0–3-nak, a Kanada ellen szerzett két ponttal, a négy legjobb csoportharmadik egyikeként továbbmentek volna. Érdemtelenül, de ha nincs Szirakov gólja, mégis elérjük a nyolcaddöntőt.

Azóta sajnos semmiféle külső elem nem lehet hatással – nem létező – vb-szereplésünkre. Pedig a szenzációszámba menő nyitó meccsek éppen ezután következtek. Az esélyesek vereségeivel, bukásaival, rendszeresen klasszisok, de minimum neves, nemzetközi szintű játékosok hajmeresztő hibáival. 1990-ben, Milánóban Kamerun Omam-Biyik fejesével, a címvédő védelmének és kapusának elképesztő rontását kihasználva, 1–0-ra verte meg Argentínát. Egy akkoriban ismert szakíró ezen felbuzdulva tele is kiabálta a régi Hírlapkiadó üzemi menzáját, hogy ezt ő előre megjósolta, miként azt is, hogy Kamerun megnyeri a vb-t; ezzel szemben a negyeddöntőben kiesett, Argentína bezzeg a fináléig menetelt. Ismét bizonyítva, hogy egy egy hónapos torna első felvonása még nem sorsfordító – 1966 óta sorozatban hetedszer nem nyerte meg a favorit a nyitó mérkőzést. Aztán 1994-ben, Chicagóban igen. Klinsmann góljával a németek 1–0-ra gyűrték le Bolíviát, de csak az üres hálóba kellett bepasszolni a labdát, mert a bolíviai kapus hirtelen felindulásból húsz méterre kifutott – erre mondják, hogy kijött a rokonok elé –, ráadásul el is csúszott. 1998-ban, a Stade de France-ban a brazilok is beváltották a papírformát, hasonló szarvashiba árán: 1–1-nél ugyanis Cafu közeli emelése a skót kapusról még kipattant, a menteni igyekvő bekk melléről viszont be. 2002-ben a franciák a jó nevű Szenegáltól kaptak ki, ugyancsak nem akármilyen góllal. Petit suta mozdulattal saját kapuját veszélyeztette, Barthez még nagy nehezen korrigált, de Papa Bouba Diop közelről, gatyaféken megszerezte a vezetést. Azaz a győzelmet, ami a franciáknak nem egynapos fejre állást jelentett, utolsóként zuhantak ki a csoportból.

Bár két vb-ről tudósítottam a helyszínről – 1998-ban és 2002-ben –, legemlékezetesebb nyitó meccsemet 2006-ban éltem át. Az összecsapást Münchenben rendezték, engem azonban jó sorsom Brazíliába vezérelt, és Rióban, a Copacabanán, egy bárban helyiekkel együtt néztem a Németország–Costa Rica partit. Amikor a karibiak 1–1-re egyenlítettek, majd 3–2-re szépítettek, európai léptékkel példátlan tombolás tört ki. A vége 4–2 lett, de akkor és ott hittem el, hogy lehet és talán érdemes is kizárólag a futballért élni; egy szál gatyában naphosszat focizni a tengerparti homokon, aztán brazilként bálványozni még Costa Rica menőit is, és áhítattal figyelni, folyamatosan elemezni a játékot.

2010 hozta meg a vb-rajtok legszebb gólját, a Dél-afrikai Köztársaság Johannesburgban ezzel szerzett vezetést Mexikó ellen. Bizonyos Siphiwe Tshabalala az egykori balösszekötő helyéről bődületes bombát zúdított a hosszú felsőbe, és ugyan az 1–1-es döntetlennel a hazaiak aztán kvartettjük harmadik helyén rekedtek, az a pipagól mindmáig feledhetetlen. Olyannyira, hogy gazdája ismerőseimtől még itthon is kiérdemelte a Csaba Lala becenevet.

2014-ben, Sao Paulóban senki sem becézgette Marcelót, aki hozzá méltatlan öngóllal hozta hátrányba a brazilokat a horvátok ellen, de Neymar a 29. és a 71. percben, utóbbit 1–1-nél, az igencsak véleményes tizenegyest befújó japán játékvezető „segítségével” nagy nehezen fordított. Oscar a 91. percben állította be a 3–1-et, díjat nem kapott érte. Legutóbb, 2018-ban, a moszkvai Luzsnyikiban a népi bölcsességgel ellentétben egyáltalán nem nehéz, sőt minden idők legsimább kezdetén az oroszok 5–0-ra elintézték Szaúd-Arábiát.

Ezzel el is érkeztünk a mába, az eredetileg holnapról előre rángatott Katar–Ecuador mérkőzéshez. Az eddigi legszerényebb szereposztáshoz – de valószínűleg nem a legeseménytelenebb nyitó meccshez. Mert bár a katari vb kapcsán minden korábbinál több a kétely és a bizonytalanság, annyit azért bátran kijelenthetünk: az eddigi négy 0–0-nál kevesebb gólt semmiképpen sem láthatunk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!