214 millióan keresik a kapitányt – Moncz Attila publicisztikája

A magyar férfi vízilabda-válogatottat a több mint százéves fennállása során egyszer sem irányította külföldi szövetségi kapitány. Ezt csak azért szeretném rögzíteni, mert körülbelül ekkora szentségtörés lenne, ha Brazíliában légiós főnöke lenne a labdarúgó-válogatottnak. A sportág népszerűségéből, a határokon belüli presztízsértékéből adódóan írhattam volna azt is, a földindulás talán nagyobb is lenne arrafelé, de ezt egyrészt a jelen tendenciái nem engedték, másrészt pedig a közhiedelemmel ellentétben nem lenne példa nélküli a külföldi „hatalomátvétel” a selecao élén.

Ennyi év távlatából nyilván lehetetlen az esetleges kettős állampolgársággal kapcsolatos kérdést felgöngyölíteni, de három olyan szakemberre is bukkantam, aki külföldiként kapta kézbe az idővel a világ legeredményesebb válogatottjává előlépő brazil csapatot. Az úttörő az uruguayi Ramón Platero volt, aki az 1925-ös Copa Sudamericanán lett ezüstérmes a társasággal, méghozzá két győzelmet, valamint egy-egy döntetlent és vereséget követően. (Akkoriban azért nem volt meglepő az uruguayi trénerek térhódítása, hiszen a celeste 1924-ben és 1928-ban olimpiai, 1930-ban pedig világbajnoki címet szerzett.) Időrendben haladva a portugál születésű, de rádiós, kommentátori és játékvezetői karriert is már Brazíliában befutó, nem mellesleg amatőr bokszolóként is jeleskedő Joreca (Jorge Gomes de Lima) volt a következő külföldi a selecao élén, ő 1944-ben – Flávio Costával együttműködve – az Uruguay elleni két kiütéses győzelem (4:0, 6:1) alkalmával ült a kispadon. Nélson Ernesto Filpo Núnez besorolása már vitatható, de nem elsősorban a nemzetisége okán (színtiszta argentinként futott be szép pályafutást az ősi rivális otthonában), hanem amiatt, mert ő tulajdonképpen a Palmeiras vezetőedzője volt a hatvanas évek közepén, és több forrás szerint is igazából a válogatott mezbe öltöztetett klubcsapatával verte meg 3:0-ra Uruguayt.

Manapság viszont nem halad maximális sebességgel az örökösen győzelemre ítélt selecao szekere, vb-t 2002 óta nem nyert (két világbajnoki címe között még sohasem telt el 24 évnél több, márpedig most a legalább ekkora kihagyás biztos, hiszen leghamarabb 2026-ban, valamelyik amerikai városban koronázhatják meg), a távozó Titével most már a negyeddöntőben elbukott, a Copa Américán ugyan háromszor is diadalmaskodott, viszont a legutóbbi, a 2021-es torna döntőjét a riói Maracanában bukta el, szinte megbocsáthatatlan módon Argentínával szemben. Ezek fényében talán nem annyira meglepő, hogy Ednaldo Rodrigues, a Brazil Labdarúgó-szövetség nemrég megválasztott elnöke kijelentette, nincs ellenére a külföldi szövetségi kapitány. És ezzel lendületet is adott egy ingyenes, „százszázalékos lefedettségű” nemzeti konzultációnak.

Merthogy ez az a téma, amiben mindenkinek muszáj megnyilvánulnia. E helyütt csak két potentát véleményét idézném, elsőként a kétszeres (1994, 2002) világbajnok Ronaldóét, aki semmi kivetnivalót sem lát a nyitási politikában: „Örömmel venném, ha olyan név irányítaná a brazil válogatottat, mint Pep Guardiola, Carlo Ancelotti vagy José Mourinho. De nem én döntök, meglátjuk, mi történik. Az ő nevük vetődött fel Brazíliában, de nem tudom, van-e valóságtartalmuk. Nem látok problémát abban, ha Brazíliának külföldi edzője lesz.” A korábban hat (Ghána, Kuvait, Brazília, Arab Emírségek, Szaúd-Arábia, Dél-Afrika) nemzeti csapat élén dolgozó, Ronaldóval 1994-ben vb-aranyat nyerő Carlos Alberto Parreira viszont amondó, bár az esély adva van, nem külföldi szakember váltja Titét: „Nem ellenzem egy külföldi kapitány érkezését. De azt tudni kell, ha nálunk a válogatott élén váltás van, abból mindig óriási vita kerekedik. Például amikor Pep neve először felvetődött, azonnal jött az adok-kapok. A brazilok büszkék arra, hogy a legfontosabb csapatuknak brazil edzője van. Ez kultúra, ez vallás, ez történelem. Nem fogadnának el külföldi szövetségi kapitányt.”

Hadd tegyem hozzá: ha a brazil lakosság ismerné a statisztikát, talán azonnal tüntetni kezdene a javaslat ellen. Merthogy vasárnap befejeződik a 22. labdarúgó-világbajnokság, és már most biztos, hogy továbbra sem képes olyan nemzet csapata trónra lépni, amelynek külföldi a szövetségi kapitánya. Mi több, ezüstéremig is csak ketten jutottak el, az angol George Raynor 1958-ban a svéd, az osztrák Ernst Happel pedig 1978-ban a holland válogatottal lett második. A vb-ken szóhoz jutó kapitányok csaknem 30 százaléka külföldi volt (a legnagyobb arányban a 2006-os tornán dirigáltak, akkor a 32 országból 15 bízott határon túlról érkező trénerben, ami 46.88 százalék), ehhez képest szerény az eredménylajstrom. Ugyanakkor a világbajnok nemzetek közül mindössze kettő, az olasz és a német mondhatja el magáról, hogy válogatottja élén sohasem dolgozott légiós. Urbánus legenda szerint Argentína is ilyen, ám az 1934-es vb-n az első meccsen egyből kieső gárdát irányító Felipe Pascucci olasz volt, jóllehet edzőként csak a torna után, a kritikák hatására kezdett el hazájában dolgozni.

Ettől még szépen dobálják be a neveket, akiket a határokon túlról csábítanának a brazil kispadra, aztán egy-egy helyi potentáttól pedig kapunk egy eszmefuttatást arról, az ügyeletes kedvenc miért nem alkalmas a posztra. Ha meg valaki mégis „nyerőnek” tűnne, akkor ő lép vissza. A Nike közvetítésével képbe kerülő, tízmillió fontos éves fizetéssel csábított Guardiola inkább hosszabbított a Manchester Cityvel, a 2014-es vb-elődöntőt követően nagyon megkedvelt (a német válogatottat vezetve ugyan 7–1-re agyonverte Brazíliát Belo Horizontéban, mégis nagyon érzékenyen foglalkozott a helyi drukkerek lelkivilágával) Joachim Löw már szintén jelezte, hogy „Nein, Danke!”, ugyanakkor honfitársa, Thomas Tuchel nem esélytelen, mondván, az ő agresszív támadófutballja elfogadható lenne a brazil lélek számára. Persze már többen jelezték, hogy az ideálistól ő is messze van, és legfeljebb vérfrissítésnek lenne jó... Ha külföldi szakember lenne a befutó, talán a portugál Abel Ferreirán lepődnének meg a legkevesebben, aki 2020 óta már hat trófeát (benne két Libertadores-kupát) nyert a Palmeirasszal, igaz, nemzetközi elitklubot még nem vezetett. Viszont a nyelv- és helyismerettel nem lenne gondja.

Persze a helyi erők listája jóval hosszabb, előkerültek, előkerülnek olyanok, akik Európában kevésbé ismertek, illetve olyanok is, akiknél egy-egy szupersztárral való közös munka jelent hivatkozási alapot. Dorival Júnior például ilyen, aki a Santosnál Neymarral dolgozott együtt, már 2016-ban is szerepelt a neve a „kapitányi kalapban”, csak hát zabszem van a hátsójában (vagy folyton balszerencséje van a hirtelen haragú klubvezetőkkel, nem tudom...), mert két évtizedes edzői pályafutása során már kéttucatnyi állomáshelyet tud felmutatni. Fernando Diniz, a „brazil Guardiola” is magabiztosan menetel 20. klubja felé, az ajánlólevelében a tartományi bajnoki címeken és a Sao Paulóval 2020-ban elért 17-es bajnoki veretlenségi sorozaton túl a támadófutball előtérbe helyezése szerepel – na meg a brazil állampolgársága. Utóbbi megvan Renato Gaúchónak is, de neki azért jutott Libertadores-kupa-győzelem is, továbbá, ahogyan a névjegyéből sejlik, ő lehet a Fluminense Szurgent Lajosa, hiszen eddig hétszer vezette beugróként vagy kinevezett vezetőedzőként a csapatot.

Meglepő lenne, ha mire a döntésig eljutnak Brazíliában, ne kerülne elő még legalább tíz név. Elvégre úgy 214 millió ember érzi úgy, neki javaslattételi joga van.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!