Az áloműzés kegyetlensége – Moncz Attila publicisztikája

Luis Suárez sírt a kispadon. Thomas Müller üveges tekintettel a kamerába meredve nyilatkozott. Lionel Messiről és Cristiano Ronaldóról egyelőre fogalmam sincs, mit csinálnak, amikor hivatalosan is véget ér válogatottbeli pályafutásuk, de alighanem órák-napok kérdése, és ez is kiderül. Valami, amire feltették életük egy részét, véget ér. Klubszinten folytatják, folytathatják (Müller és Messi a legmagasabb szinten, a Bayern Münchenben, illetve a PSG-ben, a többiek alighanem jóval lejjebb), de ez már nem ugyanaz lesz, mint ami eddig volt. „Ez valahol a halandóság története is – mondta Alan Shearer, az angol válogatott korábbi csapatkapitánya. – Álmodsz, megéled az álmod, az álom befejeződik, és már nem vagy gyerek. Megöregedsz. Belül akad olyan részed, amely nem bánja, hogy eltűnik a stressz, és jöhet a nyaralás, de azért az üresség lesz az általános. Egyszer csak ­rájössz, hogy »a büdös életbe, soha többé nem játszom az angol válogatottban«. A pezsgést, a ­lélekemelő pillanatokat, a várakozást, minden mást, ami a világversenyen való részvétellel jár, sohasem kapod vissza.”

Sohasem sportoltam elit szinten, labdarúgó-pályafutásomnak a 14 éves koromban elszakított, hat évvel később meg is műtött (...) keresztszalagom vetett véget, a teniszpályán sem bennem veszett el a legújabb Boris Becker, így – több beszélgetésnek köszönhetően – legfeljebb csak halvány segédfogalmam lehet arról, milyen érzés, amikor valaki részben (esetünkben ugye a válogatottbeli szerepléssel) vagy teljes egészében felhagy azzal, amire addigi életének jelentős részét feltette. Vagy egyáltalán: mi vezet odáig, hogy a döntést meghozza valaki? Angela Hucles Mangano, az amerikai női válogatottal kétszeres olimpiai bajnok és kétszeres vb-bronzérmes labdarúgó, aki ma már nem csupán sportvezetőként (az észak-amerikai profi ligában szereplő Angel City FC alelnöke), de ­coachként, illetve válaszút előtt álló sportolók mentoraként is dolgozik, nem meglepő módon amondó, jó döntést csak teljes őszinteség mellett lehet hozni. Ha valaki többek között a „Készen áll a tested a visszavonulásra?”, a „Készen áll az elméd arra, hogy megtaláld a következő szenvedélyed?”, a „Készen állsz érzelmileg az életmódváltásra?” és a „Megvan-e a megfelelő szakmai és családi támogatásod a döntésedhez?” kérdésre is a helyes választ adja, legfeljebb akkor van értelme jó pillanatban meghozott döntésről beszélni.

A sportolóknál nincs államilag előírt életkorban való nyugdíjba vonulás, náluk elsősorban a kor és az öregedésre reagálás határozza meg a visszavonulás időpontját és módját. Nincs olyan szabály, hogy bizonyos életkorban be kell fejezni, ahogyan a munkában eltöltött évek száma sem számít. Szemben azzal, hogy felismeri-e idejében, itt az idő, menni kell. Ebből a szempontból a labdarúgás talán kevésbé korérzékeny, nem olyan, mint például az ökölvívás, amelyben a pofonok hatására pusztulnak becsülettel az agysejtek. Számos olyan karriert láttam, amely nem idejében ért véget, Dariusz Michalczewski például a szükségesnél legalább egy (de inkább több...) meccsel védte tovább fejjel az ütéseket, de például a Tyson Fury által szombaton alaposan helybenhagyott Derek Chisorának is illene most már figyelnie arra, hogy meg tudja még számolni a pénzét.

A megterhelés szintjének egy másik jellemzője, hogy az észak-amerikai major sportokban az átlagos profi versenyző már 30 éves kora előtt visszavonul. Az RBC Insight nevű cég felmérése szerint a baseball-ligában (MLB) a legjobb a helyzet, ott a nyugdíjba menők átlagéletkora 29.5 év, a jégkorongozóknál (NHL) 28.2, a kosárlabdázóknál (NBA) 28.0, az amerikai futballistáknál (NFL) pedig 27.7. Esetükben a nyugodt nyugdíjas évekről meg annyit, hogy a Sports Illustrated cikke alapján a visszavonuló NBA-játékosok mintegy 60 százaléka a búcsú után öt éven belül feléli a keresetét, míg az NFL-esek a rövid karrier, a rossz pénzügyi döntések és a drága életmód miatt nem tesznek félre eleget a hátralévő évekre, így a liga elhagyása utáni első 12 esztendőben felgyorsulnak a csődbejelentések.

Messi vagy Ronaldo esetében ilyen már nem fordulhat elő, hiszen őket komplett cégbirodalom veszi körül, minden bizonnyal a megfelelő tanácsadókkal kiegészítve. (Ezt az NBA-ből ismert klasszisok is megtették, hiszen Magic Johnson és LeBron James olyan gazdasági moguloktól kért tippeket, mint például a világ egykori leggazdagabb embere, Warren Buffett.) Ugyanakkor már a válogatottbeli búcsú (különösen, ha nem jön össze a hőn áhított vb-arany) is megterhelő lesz érzelmileg, nemhogy majd a végleges elköszönés. „Labdarúgóként csőlátásod van, minden napodat beosztják, vannak az edzések és a meccsnapok, a szezonok és az azok közötti pihenők. És persze ott a fiatalkori arrogancia is, hogy te nem a legrosszabbra készülsz, nem gondolsz arra, hogy a legrosszabb is megtörténhet veled. Így minden visszaesésen fennakadsz. A karrier elmúlik, és kész. Az élet már sohasem lesz ugyanolyan, mint volt” – írta egy publicisztikájában Shearer.

És hogy mi az ő legfontosabb tanácsa? Hogy az idő helyett mindenki próbáljon maga dönteni a saját sorsáról. Ő 1998-ban még úgy érezte, akár 40 éves koráig is képes lesz válogatott szinten futballozni, ám egy-egy boka- és keresztszalag-sérülés miatt már két esztendővel később rá kellett jönnie, a válogatott és a Newcastle egyszerre túl sok. Vagy ha megpróbálja, villámgyorsan irány a „roncstelep”. Maradtak a „szarkák” – és jött a hiányérzet. „A legnagyobb játékosoknak szükségük van az izgalomra, a bizsergésre. Az a vágyuk, hogy a legnagyobb versenyeken szerepelhessenek, hogy sztárok legyenek. Enélkül a csillaguk elhalványul. Azt viszont nem akartam, hogy valaki azt mondja nekem, már nem vagyok elég jó, így az Európa-bajnokság előtt eldöntöttem, itt a vége a nemzeti csapatban. Akkor is jöttek más játékosok, most is, ez az élet és a labdarúgás velejárója. De azért van abban valami megható, ha az olyanok, mint Müller, Bale és a többiek elmennek, magukkal visznek a fényből egy kis pislákoló darabot” – fejtegette a legendás center.

Rajta kívül például Ronaldinho is idejében felismerte, mikor kell lelépni, hiszen mozgékonyságra épülő stílusa idősödve kevésbé volt hatékony, így érdemi pályafutását 31 évesen lezárta. Más kérdés, hogy azóta mit művel, és itt jön a képbe az utolsó, de annál lényegesebb pont. Megvan-e a B-terv, tudja-e a sztár, mihez akar kezdeni a visszavonulását követően. És ezt nem lehet egy karrier utolsó egy-két évében kialakítani. Az egyik legszélsőségesebb, ugyanakkor hosszú távon talán legjobb gondolat Tom Sagissoré, a minneapolisi RBC Wealth Management vezetőjéé, akit a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján draftoltak az NHL-be, de ott sohasem lépett jégre. Helyette az üzleti életben „ment” nagyot. „A hokisoknak már a játékosbörzén való kiválasztásuk után el kell kezdeniük a pénzügyekre összpontosítaniuk, és kitartaniuk mellette egész pályafutásuk során – fejtegette. – Nem kell a legjobban fizetettnek lenned ahhoz, hogy pénzügyileg sikeres légy. Ha a játékosok pénz-, adó- és jogi ügyei rendben vannak, annál kevesebb zavaró tényezővel kell számolniuk, amikor a pályán vannak.”

Ettől kezdve jöhet a pályán a csúcsteljesítmény, utána pedig jó néhány boldog nyugdíjas év.
Luis Suárez sírt a kispadon. Thomas Müller üveges tekintettel a kamerába meredve nyilatkozott. Lionel Messiről és Cristiano Ronaldóról egyelőre fogalmam sincs, mit csinálnak, amikor hivatalosan is véget ér válogatottbeli pályafutásuk, de alighanem órák-napok kérdése, és ez is kiderül. Valami, amire feltették életük egy részét, véget ér. Klubszinten folytatják, folytathatják (Müller és Messi a legmagasabb szinten, a Bayern Münchenben, illetve a PSG-ben, a többiek alighanem jóval lejjebb), de ez már nem ugyanaz lesz, mint ami eddig volt. „Ez valahol a halandóság története is – mondta Alan Shearer, az angol válogatott korábbi csapatkapitánya. – Álmodsz, megéled az álmod, az álom befejeződik, és már nem vagy gyerek. Megöregedsz. Belül akad olyan részed, amely nem bánja, hogy eltűnik a stressz, és jöhet a nyaralás, de azért az üresség lesz az általános. Egyszer csak ­rájössz, hogy »a büdös életbe, soha többé nem játszom az angol válogatottban«. A pezsgést, a ­lélekemelő pillanatokat, a várakozást, minden mást, ami a világversenyen való részvétellel jár, sohasem kapod vissza.”

Sohasem sportoltam elit szinten, labdarúgó-pályafutásomnak a 14 éves koromban elszakított, hat évvel később meg is műtött (...) keresztszalagom vetett véget, a teniszpályán sem bennem veszett el a legújabb Boris Becker, így – több beszélgetésnek köszönhetően – legfeljebb csak halvány segédfogalmam lehet arról, milyen érzés, amikor valaki részben (esetünkben ugye a válogatottbeli szerepléssel) vagy teljes egészében felhagy azzal, amire addigi életének jelentős részét feltette. Vagy egyáltalán: mi vezet odáig, hogy a döntést meghozza valaki? Angela Hucles Mangano, az amerikai női válogatottal kétszeres olimpiai bajnok és kétszeres vb-bronzérmes labdarúgó, aki ma már nem csupán sportvezetőként (az észak-amerikai profi ligában szereplő Angel City FC alelnöke), de ­coachként, illetve válaszút előtt álló sportolók mentoraként is dolgozik, nem meglepő módon amondó, jó döntést csak teljes őszinteség mellett lehet hozni. Ha valaki többek között a „Készen áll a tested a visszavonulásra?”, a „Készen áll az elméd arra, hogy megtaláld a következő szenvedélyed?”, a „Készen állsz érzelmileg az életmódváltásra?” és a „Megvan-e a megfelelő szakmai és családi támogatásod a döntésedhez?” kérdésre is a helyes választ adja, legfeljebb akkor van értelme jó pillanatban meghozott döntésről beszélni.

A sportolóknál nincs államilag előírt életkorban való nyugdíjba vonulás, náluk elsősorban a kor és az öregedésre reagálás határozza meg a visszavonulás időpontját és módját. Nincs olyan szabály, hogy bizonyos életkorban be kell fejezni, ahogyan a munkában eltöltött évek száma sem számít. Szemben azzal, hogy felismeri-e idejében, itt az idő, menni kell. Ebből a szempontból a labdarúgás talán kevésbé korérzékeny, nem olyan, mint például az ökölvívás, amelyben a pofonok hatására pusztulnak becsülettel az agysejtek. Számos olyan karriert láttam, amely nem idejében ért véget, Dariusz Michalczewski például a szükségesnél legalább egy (de inkább több...) meccsel védte tovább fejjel az ütéseket, de például a Tyson Fury által szombaton alaposan helybenhagyott Derek Chisorának is illene most már figyelnie arra, hogy meg tudja még számolni a pénzét.

A megterhelés szintjének egy másik jellemzője, hogy az észak-amerikai major sportokban az átlagos profi versenyző már 30 éves kora előtt visszavonul. Az RBC Insight nevű cég felmérése szerint a baseball-ligában (MLB) a legjobb a helyzet, ott a nyugdíjba menők átlagéletkora 29.5 év, a jégkorongozóknál (NHL) 28.2, a kosárlabdázóknál (NBA) 28.0, az amerikai futballistáknál (NFL) pedig 27.7. Esetükben a nyugodt nyugdíjas évekről meg annyit, hogy a Sports Illustrated cikke alapján a visszavonuló NBA-játékosok mintegy 60 százaléka a búcsú után öt éven belül feléli a keresetét, míg az NFL-esek a rövid karrier, a rossz pénzügyi döntések és a drága életmód miatt nem tesznek félre eleget a hátralévő évekre, így a liga elhagyása utáni első 12 esztendőben felgyorsulnak a csődbejelentések.

Messi vagy Ronaldo esetében ilyen már nem fordulhat elő, hiszen őket komplett cégbirodalom veszi körül, minden bizonnyal a megfelelő tanácsadókkal kiegészítve. (Ezt az NBA-ből ismert klasszisok is megtették, hiszen Magic Johnson és LeBron James olyan gazdasági moguloktól kért tippeket, mint például a világ egykori leggazdagabb embere, Warren Buffett.) Ugyanakkor már a válogatottbeli búcsú (különösen, ha nem jön össze a hőn áhított vb-arany) is megterhelő lesz érzelmileg, nemhogy majd a végleges elköszönés. „Labdarúgóként csőlátásod van, minden napodat beosztják, vannak az edzések és a meccsnapok, a szezonok és az azok közötti pihenők. És persze ott a fiatalkori arrogancia is, hogy te nem a legrosszabbra készülsz, nem gondolsz arra, hogy a legrosszabb is megtörténhet veled. Így minden visszaesésen fennakadsz. A karrier elmúlik, és kész. Az élet már sohasem lesz ugyanolyan, mint volt” – írta egy publicisztikájában Shearer.

És hogy mi az ő legfontosabb tanácsa? Hogy az idő helyett mindenki próbáljon maga dönteni a saját sorsáról. Ő 1998-ban még úgy érezte, akár 40 éves koráig is képes lesz válogatott szinten futballozni, ám egy-egy boka- és keresztszalag-sérülés miatt már két esztendővel később rá kellett jönnie, a válogatott és a Newcastle egyszerre túl sok. Vagy ha megpróbálja, villámgyorsan irány a „roncstelep”. Maradtak a „szarkák” – és jött a hiányérzet. „A legnagyobb játékosoknak szükségük van az izgalomra, a bizsergésre. Az a vágyuk, hogy a legnagyobb versenyeken szerepelhessenek, hogy sztárok legyenek. Enélkül a csillaguk elhalványul. Azt viszont nem akartam, hogy valaki azt mondja nekem, már nem vagyok elég jó, így az Európa-bajnokság előtt eldöntöttem, itt a vége a nemzeti csapatban. Akkor is jöttek más játékosok, most is, ez az élet és a labdarúgás velejárója. De azért van abban valami megható, ha az olyanok, mint Müller, Bale és a többiek elmennek, magukkal visznek a fényből egy kis pislákoló darabot” – fejtegette a legendás center.

Rajta kívül például Ronaldinho is idejében felismerte, mikor kell lelépni, hiszen mozgékonyságra épülő stílusa idősödve kevésbé volt hatékony, így érdemi pályafutását 31 évesen lezárta. Más kérdés, hogy azóta mit művel, és itt jön a képbe az utolsó, de annál lényegesebb pont. Megvan-e a B-terv, tudja-e a sztár, mihez akar kezdeni a visszavonulását követően. És ezt nem lehet egy karrier utolsó egy-két évében kialakítani. Az egyik legszélsőségesebb, ugyanakkor hosszú távon talán legjobb gondolat Tom Sagissoré, a minneapolisi RBC Wealth Management vezetőjéé, akit a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján draftoltak az NHL-be, de ott sohasem lépett jégre. Helyette az üzleti életben „ment” nagyot. „A hokisoknak már a játékosbörzén való kiválasztásuk után el kell kezdeniük a pénzügyekre összpontosítaniuk, és kitartaniuk mellette egész pályafutásuk során – fejtegette. – Nem kell a legjobban fizetettnek lenned ahhoz, hogy pénzügyileg sikeres légy. Ha a játékosok pénz-, adó- és jogi ügyei rendben vannak, annál kevesebb zavaró tényezővel kell számolniuk, amikor a pályán vannak.”

Ettől kezdve jöhet a pályán a csúcsteljesítmény, utána pedig jó néhány boldog nyugdíjas év.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!