Játékkonzol helyett – Bobory Balázs publicisztikája

Az elmúlt években, évtizedekben a futballt vezető szövetségek képviselői, szabályalkotói, illetve a világban eluralkodó társadalmi, ideológiai, esetenként politikai nézetek képviselői hol tudatosan, hol pedig egyszerűen az aktuális trendet követve arra törekedtek, hogy sterilizálják a sportágat. Próbálták kiirtani a pályákról, a vegyes zónákból, az öltözőkből, de még a játékosok közösségi oldalairól is azokat a megnyilvánulásokat, amelyek sértők, megbotránkoztatók lehetnek és az érzelmek felkorbácsolására alkalmasak. S bár a kisebb-nagyobb balhék nem vesztek ki a fociból, már nem volt olyan sajtótájékoztató, amelyen a riválisok ne dicsérték volna egymást agyba-főbe – még akkor is, ha legalább az egyik fél nyilvánvalóan kutyaütő volt. Az edzők, sportolók betanultak öt sablonmondatot, azt variálták válaszként minden újságírói kérdésre, ráadásul a válaszokat a klubok, szövetségek sajtóosztályai tovább lúgosították, tették unalmassá, érdektelenné, de legalább így minden „píszi”, és a kedvező arculat képe beleég a fogyasztókba, akiket valaha szurkolóknak tartottunk.

A világhálónak köszönhetően a nyilvánosság mára már a legkegyetlenebb fegyver, ha valakit egy rossz pillanatban fotóznak le, vagy veszi a kamera, a felvételek pillanatokon belül végigsöpörnek bolygónk összes földrészén. Megdöbbenve láttam hétfőn, milyen apró részlettel igyekeznek egyesek manipulálni a közvéleményt: a világbajnoki döntőben Lionel Messi gólja után sétált vissza, majd balra nézett, vélhetően a kispad felé, és megrázta az öklét. Csak éppen a látószögében volt a középkezdéshez készülődő Kylian Mbappé – akivel együtt futballoznak a szürke hétköznapokon Párizsban –, és így már rá lehetett fogni, hogy a mozdulattal a franciának üzent. Amikor pedig Mbappé gólt szerzett, nagyon hasonló jelenetek játszódtak le fordított szereposztásban, de a felvételeken az látszik, hogy a tétlen fél rá sem hederít az ünneplőre, talán észre sem veszi, ezért sincs magyarázat, miért állítják be ezt sokan vágás-visszavágásnak.

De ha mégis ez történt? Akik ezt az esetet felfújják, semmi másról, csak arról állítanak ki magukról bizonyítványt, hogy laikusok. Akik nem éltek még át hasonló helyzetet, nem mutatták meg magukat ekkora nyomás alatt, az érzelmi hullámvasutazásból is kevesebb adatott meg nekik a sportpályán. A labdarúgás éppen azért tudott a világ legnépszerűbb sportágává válni, mert semmi más nem képes ennyire hatni az érzelmekre, nem áll meg mástól a villamosforgalom a körúton, nincsenek síró vagy éppen győzelmi mámorban kitörő anyukák a gyerekeikkel otthon a tévé előtt egy győztes tizenegyes után. Miért éppen a futballisták érzelmeit szeretnénk korlátozni, kiirtani?

Olyan szempontból örültem ennek a világbajnokságnak, hogy láttam érzelmeket a futballistákon, és bár akadt olyan eset, amikor el kellett volna fojtani ezeket, kiderült, hogy nem gépek vagy virtuális figurák futkároztak Katarban, nem olyan volt a futball, mintha otthon a játékkonzolon elkezdtünk volna FIFA-zni, és minden csak a szoftver által megengedett kereteken belül történhet.

A labdarúgást átszövő modern akadémiai képzések többnyire sablonfutballistákat ontanak magukból, egyrészt ezért tűnnek el a különbségek a kis és nagy focinemzetek között, mert ezekben az intézményekben most már lassan minden kontinensen stabilan megtanulnak futballozni a fiatalok, és az átlag fölé emelkedő klasszisok billenthetik a mérleg nyelvét ide vagy oda, bár ha megnézzük a magyar válogatott dicsőséges idei menetelését, mondhatjuk, hogy esetenként még világklasszis sem kell a nagy győzelmekhez. A sablonfutballisták ráadásul már egészen fiatalon megtanulják a sablonnyilatkozatokhoz a mondatokat, a környezetüknek köszönhetően kialakul bennük a jelen társadalmi normáihoz való alkalmazkodás, például igény velük szemben is, hogy a korábbi klub ellen szerzett gólt nem illik ünnepelni, még akkor sem, ha két lábbal rúgták ki onnan őket. Igen, nem minden esetben kell ilyenkor verni a mellkast egy találat után, de kérdem én, ha az élet dobott egy csavart, miért is ne lehetne örülni az eredményességet követően? Miért nem lehet az új csapat szurkolóit is megtisztelni azzal, hogy az őszinte érzelmekkel az elköteleződést is igazolja a jövevény? Most már eljutottunk oda, hogy válogatottak, nemzetek közötti mérkőzésen sem ünnepel valaki, bár a globalizált világban sokan úgy gondolják, helyes, ha a svájci Embolo vigyázzban, lehajtott fejjel sétál vissza a középkezdéshez a Kamerun ellen szerzett győztes gólja után...

Az elmúlt években nem hittem volna, hogy bármikor is azt mondom, a VAR bizonyos szempontból segített a labdarúgáson, most mégis megteszem, mert annak köszönhetően, hogy leszerepelt a rendszer, és végleg kiderült, hogy nem szünteti meg az igazságtalanságokat, legalább felkorbácsolta az indulatokat. Az elmúlt százakárhány évben mindig rosszul viselte egy labdarúgó, ha úgy gondolta, hogy a játékvezető által igazságtalanság érte, most viszont – amikor elvileg minden esetben lehetőség lenne a jó ítéletet meghozni – duplán fáj, ha elmarad egy nyilvánvaló tizenegyes, vagy továbbra is érthetetlen, hogy az a kezezés, amely az egyik mérkőzésen büntetőt ér, a másikon nem. S bár a labdarúgónak „kuss” a neve a meccs alatt és után, ha a játékvezető ténykedéséről van szó, bizony egy-két esetben a bírók nem jegyezték le a memoárjukba, amit a találkozók után a játékosoktól, edzőktől kaptak – lásd a marokkói Hakimi esetét a franciák elleni elődöntő után. Apropó, ha már az érzelmek kiirtásáról van szó: vicces vagy inkább lélekromboló, hogy a VAR-nak köszönhetően a gól után még perceket kell toporogni, hogy megelőzte-e bármi szabálytalanság a találatot, a játékosok meredten várják, hogy ölelkezhetnek-e, vagy sem.

Nyilván a futballnak kereteket kell adni, fontos a szabályok betartása, de nem szabad, hogy a túl sok írott az íratlanok rovására menjen és átessünk a ló túloldalára. Kell olyan pillanat, amikor a játékosok megmutathatják az emberi oldalukat, nemcsak a jót, hanem sajnos a rosszat vagy esendőt is, mert mi, szurkolók is egytől egyig hasonlók vagyunk. Az álszentség ugyanolyan rossz tulajdonság, mint az arrogancia, az agresszió, a tiszteletlenség. Nyilván az argentin kapusnak sem kell a trófeával az ölében sértegetnie az őt kifütyülő szurkolókat, de azon sem kellene nagyon megbotránkozni, ha egy öltözőben a diadal után esetleg más csapatokon, nemzeteken élcelődnek a győztes labdarúgók, akik egész pályafutásuk során annyi sértéssel találkoznak, amelyek közül egy is verekedést idézne elő egy mezei kocsmában. Az pedig megint más kérdés, hogy az öltözői ünnepléseket miért kell kipakolni a világhálóra, de annyi eredménye biztos lesz, hogy a következő argentin–brazil összecsapás sem válik sterillé, nem lesz békés játszadozás a gyepen, utána pedig a győztes fél szurkolói sem hatvanas pulzussal örülnek majd a győzelemnek, a vesztesek sem enyhe félmosollyal törődnek bele, hogy jobb volt az ellenfél.

Mindent összevetve jó lenne hagyni, hogy megmaradjanak az érzelmek, és egy jól kijelölt határon belül legyen lehetőségük a játékosoknak, edzőknek őszinte embereknek maradniuk, mert tényleg attól lett nagy ez a játék, hogy mindenki értette, átélte a történéseket, az összes körítéssel együtt. Nincs kétségem, a futballt irányító szervezetek nem tesznek le a továbbiakban sem a túlszabályozásról, de a korrupció állandó gyanúja mellett a tradicionális labdarúgásba való mesterséges beavatkozás miatt is kaptak óriási füttyöt a FIFA elöljárói, bármikor megjelentek a kivetítőn vagy esetleg a zöld gyepen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!