Kanálban a mélyedés – Vincze András publicisztikája

A magyar futballrajongók többsége 1986-tól (Mexikó) számítja a magyar labdarúgás vb-ínségét, magam viszont az 1994-es (Egyesült Államok) világbajnokságtól. Igaz, ilyenkor azt mondom (írom), hogy a kilencvennégyes torna azért is kuriózum, mert Magyarország akkor szerepelt legutóbb világbajnoki döntőben...
A magyar futballrajongók többsége 1986-tól (Mexikó) számítja a magyar labdarúgás vb-ínségét, magam viszont az 1994-es (Egyesült Államok) világbajnokságtól. Igaz, ilyenkor azt mondom (írom), hogy a kilencvennégyes torna azért is kuriózum, mert Magyarország akkor szerepelt legutóbb világbajnoki döntőben...

Na, hogy ne húzzam el végtelenségig a bevezetőt: 1994. július 17-én Los Angelesben Puhl Sándor, a földkerekség akkori legjobb játékvezetője fújta a sípot a Brazília–Olaszország fináléban.

Ezt a sportbravúrt hajlamosak vagyunk egyéni dicsőségként értékelni, de – nekem talán elhihetik, mert ott voltam – érzésre olyan, mint amikor az ember beleszédül a boldogságba, hogy a magyar válogatott nyerte meg a legnagyobb torna legnagyobb meccsét.

Persze, azt is tudom, nem sípszóra, hanem gólra kapaszkodik össze boldog-boldogtalan a Nagykörúton a siker idején, ugyanakkor azon a kilencvennégyes júliusi, szikrázóan verőfényes napon néhány magyar újságíró Puhl Sándor szenzációs sportteljesítménye révén érzékelhette, milyen lehet futballvilágbajnokot ünnepelni. A Los Angeles-i égig érő szállodák egyikénél (Hilton) a brazil–olasz döntő másnapján nagy kordont vontak a tekintélyesnél is tekintélyesebb épület elé, ugyanis abban a hotelben pihentek a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) fejesei, és ott készült már a hazaútra Puhl Sándor és vele együtt a világbajnokságon partjelzőként szereplő (és hat mérkőzésen, köztük a brazil–svéd elődöntőn szintúgy remekül teljesítő) Márton Sándor. A történeti hűség kedvéért érdemes felidézni, hogy a vb mindent eldöntő meccse gól nélküli eredményt hozott, a brazilok tizenegyesekkel győztek (3–2-re), miután az olasz oldalon Roberto Baggio a döntő pillanatban az égbe lőtte a labdát. A brazil siker után persze még másnap is nagy szambázás volt Los Angelesben, a győztesek ünneplésével, illetve a vesztesek siratásával párhuzamosan minden adva volt ahhoz, hogy a belvárosi szállodánál a nemzetközi újságíróhad egymást sarkát taposva lesse, mikor lép ki az ajtón a magyar spori, aki a labdával trükköző világsztárok között a sípjával és az ítéleteivel nyújtott bravúrteljesítményt a Rose Bowl Stadionban. E sztori kapcsán megírtam tán tucatszor is, hogy akkor és ott elmondhatatlanul szárnyaló érzés volt magyarként, sőt kivételezett magyar újságíróként a szenzációs vb-témára ácsingózó tudósítói Bábelben besétálni a hotelajtón, felsuhanni szinte a felhőkig a csupa üveg lifttel, majd bekopogtatni a „századik emeleten” Puhl Sándorhoz, és személyesen meghallgatni az összes élményét – a világbajnoki döntőről.

A kiváló játékvezető 2021 májusa óta már nincs közöttünk, de a magyarságot öregbítő sportemberi nagysága és az a bizonyos Los Angeles-i, kizárólag a honfitársai iránti gesztusa (miután megtudta, hogy magyar újságírók is vannak a médiatömegben, szó szerint exkluzív beszélgetést hozott össze a hotelben, miközben a világ nagyobbik fele mindent megadott volna egyetlen szaváért, például azért, hogy milyen volt közvetlen közelről látni és megélni, amikor a „Copfocskának” becézett olasz sztár a léc fölé lőtte a labdát...), a példaképhez illő viselkedése örök és időről időre újságpapírra is kívánkozó emlék. De leginkább az, hogy vb-hősként minden manír nélkül ugyanaz a kedves, viccelődős, a futballal kapcsolatos szeretetét sohasem palástoló ember maradt, mintha Egerben vagy éppen a debreceni Nagyerdei Stadion öltözőfolyosóján futottunk volna össze. Pedig lehetett volna „a” sztár is, hiszen neki – csakúgy, mint az aranyérmes braziloknak – személyes trófeája is volt a labdarúgó-világbajnokságról, ugyanis megkapta a Világkupa kicsinyített változatát.

Hanem... Van itt olyan apró részlet is 1994-ből, ami huszonnyolc év távlatából is naprakészen kapcsolódik a jelenhez.

A hosszabbítás.

Ugyebár most, a katari világbajnokságon nem (volt) ritka, hogy már az első félidőben is hét, míg a másodikban akár tíz percet is ráhúzattak a csapatokkal a játékvezetők, mondván, a sportszár­igazgatással, lassan elvégzett kirúgásokkal, fetrengésekkel, a bedobás előtti labdadörzsölésekkel, a sérülés miatti ápolásokkal és persze a gyakran idegesítően hosszú VAR-ozás során eltelt időt szigorúan be kell számítani a teljes játékforgatagba. S hogy mit számít a jó marketing: a meccsek kapcsán kikerülhetetlen téma a szurkolók körében, hogy jó vagy nem jó szembesülni az olykor mellbevágó hosszabbításokkal.

Nos, 1994-ben a maihoz kísértetiesen hasonló felfogásban kellett vezetniük a mérkőzéseket Puhl Sándoréknak is az Egyesült Államokban zajló tornán.

Az Arcanum digitális tudománytár immár a virtuális térben őrzi hosszú-hosszú évtizedekre visszamenőleg a napilapokban megjelent cikkeket, úgyhogy túl sok ideig nem is kellett vacakolnom azzal, hogy a meccshosszabbítással kapcsolatos emlékeimet szó szerint is felidézhessem – a Magyar Hírlap sportoldalán a Puhl Sándorral készített interjúban ugyanis a döntő élménydózisáról szóló szavakon túl a következő kérdés és felelet is szerepelt.

„– Feltűnt, hogy itt, Amerikában a találkozók többsége jóval tovább tartott, mint kilencven perc. Miért?

– Már az előképzésen szóba került, hogy ezen a vb-n az elfecsérelt időt, a szándékos időhúzást bele kell számítani a játékba. S ennek megvolt a haszna, az eredménye. Mert míg négy éve Olaszországban átlagban ötvenhárom perc volt a tiszta játékidő, itt, Amerikában már több mint hatvan percig játékban volt a labda.”

Eltelt majdnem harminc év.

Az 1994-ben készült interjút visszaolvasva a fülemben cseng Puhl Sándor hangja, amikor vele szemben – mondjuk – éppen arról okoskodott valaki, hogyan lehetne, sőt kellene megváltoztatni a játékvezetést, mire a világ legjobb bírója erre annyit felelt: nem muszáj ám feltalálni a kanálban a mélyedést!

Hát nem.

Csak sajnos most azokat az időket éljük, amikor, ha kell, ha nem, feltalálják, és ez a nagy buzgalom vezetett el odáig, hogy ma már a játékvezetőnek nem elég csak a sípját megfújnia, hanem légiforgalmi irányítónak is kell lennie, annyi kütyü és kütyükezelő veszi körül. Persze, azon nem kell csodálkozni, hogy manapság az elektronikai varázslat a menő, ám csak kiderül, ahogyan huszonnyolc évvel ezelőtt, úgy most, 2022-ben is a játékidővel kapcsolatos változtatás az, ami valóban hozzátehet valamit a meccsizgalmakhoz – az extra hosszabbításban legyen esély gólt lőni, fejelni.

Persze, nem ártana itt sem a mérsékletesség...

A katari vb-n eddig tizenöt gól született a „ráadásidőben”, de ha jobban beleássuk magunkat a pluszpercekbe, akkor azt is láthatjuk, hogy a sorban kilenc olyan találat volt, amely a 90. és a 95. perc között született. Ez az öt perc hosszabbítás azonban fel sem tűnik, tehát valójában nem ez az időintervallum érdekes igazán, hanem inkább a 95. perc utáni sáv, a hosszabbítás hosszabbítása – ami tehát nem más, mint a kanál mélyedése, amelyben (eddig a pillanatig) hat vb-gól pihen...

S ha mindehhez azt is hozzáteszem, hogy a csapatok, amelyek hosszabbításban (is) szereztek gólt, elvéreztek, akkor az a tanulság is levonható, hogy gyakorlatilag nem is volt túl sok hozadéka annak, hogy egy-egy meccs klasszikus kilencven percét kitolták néhányszor százötig, egyszer pedig százháromig is... A katari vb-n csupán Irán, Lengyelország és Hollandia „élt” a jócskán meghosszabbított játékidő adta lehetőséggel, s e három válogatott közül a holland volt a legközelebb ahhoz, hogy az előbb említett százhárom (!) percig tartó két fél­idő során – Argentína ellen – a pluszeséllyel élve messzire, az elődöntőig juthasson, csakhogy végül a kétszer tizenöt perces hosszabbítást követő tizenegyespárbajban elvérzett (mondjuk, az is igaz, hogy a hollandok „utolsó utáni” pillanatban szerzett pimasz, legurítós, egyenlítést jelentő szabadrúgásgólja futballhistóriai mozzanattá vált).

No, de a történet talán nem ennyire bonyolult – a lényeg, hogy anno 1994-ben Los Angelesben már feltűnt, mintha a játékvezetők szándékosan tovább vezették volna a meccseket.

Szóval, a kanál nem változik...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!