Meccsnézés a Zócalón a történelem díszletei között
A belváros a futballé, és ezt már a Zócalóhoz vezető utcákon is látni, érezni. Az épületek között kifeszített drótokon válogatott mezek lebegnek: a teljesség igénye nélkül argentin, spanyol, német, japán és természetesen mexikói dresszek ringanak a szélben, mintha az egész világbajnoki mezőny kiteregetett volna a történelmi paloták fölé. Néhány száz méterrel odébb aztán megnyílik a tér, és hirtelen minden jóval nagyobbnak látszik, ami nem csoda, hiszen a hivatalosan Plaza de la Constitución nevű Zócalót gyakran a világ második legnagyobb városi tereként emlegetik – a pontos rangsor attól is függ, mit tekintünk térnek.
A csaknem ötvenezer négyzetméteres burkolt felület monumentális. Egyik oldalán a Nemzeti Palota húzódik, a másikon a székesegyház tornyai emelkednek, középen hatalmas mexikói zászló lobog a szélben, előtte pedig a Sziget Fesztivál nagyszínpadával vetekedő óriáskivetítőt húztak fel. A hely, amely évszázadok óta politikai ünnepségek, tüntetések és tömegrendezvények színtere, néhány hétre futballvárossá alakult, és ennek a helyiek, valamint az ide érkező turisták egyaránt nagyon örülnek. A június 11-től július 19-ig működő FIFA Fan Festival ingyenes, hivatalos befogadóképessége ötvenötezer fő. A csoportkörben már a torna leglátogatottabb szurkolói helyszínévé vált: egyetlen nap alatt 201 500 belépést regisztráltak. Amikor a Franciaország–Paraguay nyolcaddöntő előtt megérkeztem, persze jóval szellősebb volt a tér, mint egy mexikói mérkőzés idején, de unatkozni így sem lehetett.
A Zócalo ezen a délutánon inkább hasonlított óriási családi játszótérre, mint hagyományos szurkolói zónára. A gyerekek apró műfüves pályákon kergették a labdát, mások lábtengóztak, a sátrak egyikében pedig asztali futballt játszottak. Az egyik pályán két kisfiú úgy harcolt a labdáért, mintha legalábbis a döntő hosszabbításában járnának, néhány méterrel arrébb pedig egy kapus térdelve próbálta hárítani a közelről érkező lövéseket. Nem csak a szervezők által kialakított pályákon fociztak emberek: tizenévesek egy csoportja a meccset nézők tömegében alakított ki egy kör alakú játékteret, amelyen a földre ledobott táskáik jelölték a kapukat – mondanunk sem kell, a közelben állók és a kezükben lévő italok veszélyben voltak.
A tér másik szegletében lila nadrágos animátorok vezényeltek közös táncot, mellettük a mexikói válogatott mezében érkező családok fényképezkedtek a színes „México 26” feliratnál. A legnépszerűbb fotópont talán a legókockákból felépített világbajnoki trófea volt: előtte folyamatosan cserélődtek a pózolók, miközben valaki mindig gondosan ellenőrizte a telefon kijelzőjén, sikerült-e elkapni a megfelelő pillanatot. A tér szélén álló hatalmas, virágmintás koponya és a bronzszobrok már önmagukban is erős képet adtak, mögöttük pedig a katedrális tornyai és a modern színpad keveredtek különös, mégis nagyon mexikói díszletté.
A mérkőzés kezdetére a tömeg a nagy kivetítő felé húzódott. Miközben ment a meccs, a tér fölött egy másik műsor is elkezdődött: a világos ég aljára sötét felhők csúsztak, a szél pedig egyre erősebben kapott bele a zászlókba és a sátrak ponyváiba. A tömeg nagy része – engem is beleértve – a szünetben megindult kifelé a szurkolói zónából. Mögöttem a franciák és a paraguayiak folytatták a mérkőzést, a kijáratok felé viszont egyre sűrűbb lett a forgalom. A félidei távozás jó döntésnek bizonyult: néhány perccel később leszakadt az ég, jégeső zúdult Mexikóvárosra, így a helyszínen maradók a második félidő mellé egy alapos zuhét is kaptak – valamint egy győztes gólt Kylian Mbappétól.
