Másodpercmutató – Malonyai Péter publicisztikája

Olvasom a Népsportban, hogy „még az eső sem tudta elriasztani a nézőket szerda délután. Közel négyezer sportkedvelő várta a Kisstadionban a kettős jégkorongműsor kezdetét – mind türelmetlenebbül. Jó 25 perces késéssel, gyenge jégen, gyér világításban kezdődött a bajnokság második szakaszának két utolsó rangadója.” Történt mindez 1965. december 22-én, amikor kikaptuk a karácsonyi szünetet, s nem törődve az időjárással néhányan az osztályból mi is a Kisstadion felé vettük az irányt.

Nem volt könnyű menet, hogy bőrig áztunk, az a legkevesebb, de rendesen átfagytunk, mire véget ért a Fradi–BVSC. Döntetlennel (2:2), s persze roppant magas hőfokon, volt olyan, hogy egyszerre öten ültek a büntetőpadon. A jég tapadós volt, a korong ugrált, a játékosok hamar elfáradtak, ezzel együtt „kevesebb idegeskedéssel, folyamatosabb játék is kialakulhatott volna. A rossz jég kétségkívül az általában mindig nagy lelkesedéssel küzdő zöld-fehéreknek kedvezett”, ki is egyenlítettek 0:2-ről, a drukkerek (mi) legnagyobb örömére.

Áztunk, fáztunk, éhesek, szomjasak voltunk, de amikor valamelyikünk felvetette, hogy azért nézzünk meg egy harmadot a Dózsa–Meteorból is, magától értetődően rábólintottunk. Hogy az újpestiek nyertek végül (7:4), csak az újságból tudtam meg, de nem bántam meg, hogy maradtunk, még úgy sem, hogy a jeget a Fradi–BVSC után csak „valamelyest” tudták rendbe hozni. Otthon aztán sokáig ültem a földön lábfejemet a radiátor rácsai közé dugva, hogy visszatérjen belé az élet.

Maradva a tudósításnál: „valamelyest”.

Aztán a legendás 1983-as C-csoportos világbajnokság, amelyről mindig beugrik, hogy Sárközy professzor úr (a későbbi legendás szövetségi elnök) valamennyi meccset végigülte a lelátón, ölében a hallgatók zárthelyijeivel, s néha felkiáltva egy-egy izgalmasabb jelenetnél javítgatta a dolgozatokat. Abban nem vagyok biztos, hogy vizsgáztatott is a Budapest Sportcsarnok nézőterén, de benne volt a levegőben. A lényeg persze, hogy Kínát legyőzve (3:2) feljutottunk, s a végén a Népsportot idézve: „Most nem kell felkérni a közönséget, mint általában a hazai sportversenyeken, hogy az eredményhirdetésnél maradjon a helyén. Nincs is külön ceremónia! A drámai háromszor húsz perc, a valójában csaknem két és fél órás idegölő csata átmenet nélkül torkollik a záróünnepélybe.”

Volt már csarnok (egy), 7500 néző tombolt a nézőtéren ezen a vasárnapon (is) a magyar csapatra kíváncsian, de ez még mindig a hőskor. Legyen elég annyi, hogy a feljutásért kiosztott jutalmazásnál a legjobbnak tartott magyar hokis (ha jól emlékszem, Buzás György) ötezer(!) forinttal lett gazdagabb. Ha a szórakoztatóiparban valaki tízezreket ragad magával, aligha szúrhatják ki a szemét ilyen megalázóan alacsony összeggel. Pedig az a társaság képes volt megmozgatni a főváros népét.

Aztán esztendőkön át abban mértük a magyar hoki lehetőségeit, hogy hol hány csarnok van, többször írták, mondták, hogy még egy-egy afrikai országban is több mint nálunk. Hát igen, a lehetőségek, a körülmények nem voltak éppen ideálisak, ám az egykori mostoha sors is kellett ahhoz, hogy örökre beleszeressünk a jégkorongba, sőt a magyar jégkorongba. Amihez persze hozzáadódik, hogy igazi XXI. századi sportágról beszélünk, ahol egy perc alatt több történik, mint futballban tíz perc alatt (fogalmazok enyhén).

A múltidézés azért fontos, mert szem előtt illendő tartani a különbséget. Ma már nem lehet panasz a körülményekre, a feltételekre, más tehát a mérce – a múlt heti budapesti hoki-vb-nél is.

Mert egyetértek a közönséggel abban, amit a britek elleni elbukott meccs után skandált, azaz, hogy nekünk így is, úgy is a „fiúk” a legnagyobbak, de ez a nézőtéri oldal. A szív diktátuma, amiben – ismétlem – benne van a múlt is. Nem tudom, mi változik, változik-e egyáltalán valami a jövőben hokifronton, de figyelni kell arra, hogy ezzel az érzelmi háttérrel élni kell, és – visszaélni tilos.

Nem tudom kiverni a fejemből, hogy a csapat képtelen volt kihasználni a váratlanul kapott nagy lehetőséget. A legnagyobbat, az esélyt arra, hogy feljusson a legjobbak közé, a „nagy” világbajnokságra. Itthon. Fantasztikus szurkolói támogatással. Nem tudta megcsinálni a „melót”. Hogy miért volt képtelen rá, nem az én tisztem eldönteni, remélem, hogy az arra illetékesek hamarosan megtalálják a választ, és levonják a tanulságokat. Csapaton belül, mert az ilyesmi – noha nem divat, vallom – nem tartozik a külvilágra.

Többször is megnéztem az ominózus 15.8 másodpercet, vannak is fenntartásaim a jégen lévők megoldásait illetően, de drukker vagyok, még akkor sem tartom hitelesnek a megállapításaimat, ha esetleg igazam van. (Egyébként a szurkolónak mindig igaza van, értve rajta, hogy legyen akármilyen szélsőséges a véleménye, lesöpörni az asztalról nem lehet. Foglalkozni kell vele.)

Nagy dolog lett volna a feljutás, nem utolsósorban azért, mert itthon ért volna révbe a csapat. Ki ugyan senki nem mondja, de a hazai rendezést általában abban a reményben vállaljuk, hogy mi leszünk a legjobbak, akkor teljes az öröm, és – ne legyünk álszentek – térül meg az enyhén szólva sem filléres befektetés, ha magyar sikerekkel zárul a verseny. Garancia persze nincs rá, még azokban a sportágakban sem, amelyekben elismerten mi voltunk, vagyunk a legjobbak.

Mondhat akárki akármit, vízilabdában például, ha a csalódás kifejezés talán túlzás, de az elégedetlenség ott volt a 2001-es és a 2014-es margitszigeti Európa-bajnokság után. Ahogy a tavalyi vb-t követően szintén. Még úgy is, hogy valamennyi esetben valós szakmai okok vezettek ahhoz, hogy nem sikerült nyernünk (2001: bronz, 2014, 2017: ezüst). Jócskán van hasonlóság a jégkoronggal, leginkább az érdeklődést, a csapat, a játékosok iránti rajongást érdemes kiemelni.

Érdekes dolog ez, hiszen pólóban és hokiban egyaránt nehezen követhető a játék az átlagnéző számára. A medencében történtekből csak azt látja – úgy-ahogy –, ami a víz fölött történik, arra pedig ezer és ezer meccsel a tarsolyában sem vállalkozhat, hogy hitelt érdemlően rögzítse, szabályos vagy szabálytalan volt-e egy-egy megmozdulás. A hokiban a játék gyorsasága és a korong mérete nehezíti meg a néző dolgát, a szabályértelmezésnél ugyanaz a helyzet, mint vízilabdában. Csak a játékvezető tudja, mikor mit ítél. És mégis... Megtelik a lelátó, ha Magyarország képviseletében küzdenek a kiválasztottak, ami nem lehet véletlen. Ha valamire rengetegen kíváncsiak, arra építeni kell, mostanság, amikor az üzleti oldal is roppant fontos, mindenképpen.

Éppen ezért a hoki húzóágazat a honi sportiparban. Hogy családi példával éljek, a feleségemet egyáltalán nem zavarta, hogy nem a magyar csapat küzdött a jégen (már nem kaptak jegyet), három meccsen is ott volt a csarnokban a múlt héten, és feldobva jött haza, hogy a britek, a lengyelek és az olaszok után a televízió előtt drukkoljon – a mieinknek. És hogy ne tudjon elaludni az utolsó 15.8 másodpercet követően.

Nehéz is megemészteni. Magyarázgatni persze lehet, akár általánosságokat emlegetve („Ilyen a sport, minden előfordulhat...”), akár a lényegre koncentrálva („Elég volt egy pillanatnyi rövidzárlat”), de a csalódás akkor is ott marad mindenkiben, még ha emelt fővel, úgymond sportemberként is igyekszik elviselni a csapást. És töretlen bizalommal, hittel abban, hogy majd legközelebb... Hogy meddig lehet a lelkesedést életben tartó biztatás a „legközelebb”, meg nem mondható, lévén szó nem észérvről, hanem érzelmekről.

És a másik oldalon a már említett tényről, hogy a feltételekkel már nincs gond. Hogy hál' Istennek esély sincs rá, hogy úgy kezdődjön egy hokitudósítás, mint ugyebár 1965-ben: „Még az eső sem tudta elriasztani a nézőket, (...) gyenge jégen, gyér világításban kezdődött a bajnokság második szakaszának két utolsó rangadója.”