Viperafészek – Csinta Samu publicisztikája

Hogy egy csapatsportágban elért siker milyen össznépi ünnepet képes kirobbantani, azt a 2016-os labdarúgó Európa-bajnokság óta nem csak televíziós összefoglalókból tudhatjuk. És mi tagadás, kicsit jobb volt tapasztalni, milyen az, ha egy mégoly sörgőzös fiatal „indokolatlanul” borul az ember nyakába, mint kicsit irigykedve nézni a Zágráb utcáin hömpölygő százezreket vagy legutóbb a Helsinki szökőkútjait rövid időre a boldogság közfürdőivé átminősítő tomboló finneket.

Mert bizony nagy érzés lehet, ha egy ország világbajnokként ünnepelheti válogatottját, amely emberemlékezet óta ott táncol a tűz körül, de a legelső sorban csak ritkán képes magának helyet szorítani. Múlt vasárnap este konkrétan ez történt, Finnország 3–1-re legyőzte Kanadát a jégkorong-vb döntőjében, s ezzel a Leijonat 1995 és 2011 után ismét aranyat ünnepelhetett. Miközben az évek során szurkolóik tizenegy elveszített finálét követően voltak kénytelenek felállni öngyilkosság-közeli állapotból, erre a „bravúrra” egyetlen más válogatott sem volt képes. És bár az „oroszlánok” megkérdőjelezhetetlen tagjai a nagy hatosnak nevezett, a földkerekség legerősebb válogatottjait – Csehországot, az Egyesült Államokat, Kanadát, Oroszországot és Svédországot is – tömörítő nem hivatalos elit klubnak, sohasem estek ki a világbajnokság főcsoportjából, olimpiát még nem sikerült nyerniük, bár kétszer voltak ezüst- és négyszer bronzérmesek. Ezekről a keserédes alkalmakról is sokat tudnának mesélni a Kauppatori kövei, falai.

Szóval a finn főváros legendás piacterén a finnek teljes körű jogosítvánnyal őrültek meg néhány órára. Az északiak hidegségéről szóló sémák lebontásához személyesen is szívesen hozzájárulok, miután söráztatta részese, illetve tanúja voltam a 2005-ös atlétikai világbajnokság hétvégi eseményeit záró késő esti fesztiváloknak. Pedig akkor a derék finneket érte néhány csalódás, a házigazdák éremesélyeit csak egy esélytelen, a távolugró Tommi Evilä váltotta részben valóra, aki élete formáját a legjobb pillanatra időzítette, s így 825 centis ugrásával felrepült az örökkévalóságot ígérő világbajnoki dobogóra. Ennyi ünnepelnivalónk a tízpróbázó Zsivoczky Attila révén nekünk, magyaroknak is jutott, de visszagondolva, minden esti boldogságunk forrását leginkább az jelentette, hogy azt a napot is megúsztuk békében. Mert a 2001-es New York-i merényletet követő második atlétikai vb levegőjében bizony a félelem erős szagú pszichózisa még jelentősen terjengett, aminek következtében napi két alkalommal is hihetetlen fegyelemmel álltuk végig a stadionba bejutás előfeltételét jelentő biztonsági kapuk előtti hatalmas sort. Este meg jöhetett a lazulás, és ha jól emlékszem, még hangosabb szóváltás sem származott abból, hogy a zsúfolásig teli utolsó villamoson utazást senki sem úszta meg sörzuhany nélkül.

Az idei, a tőszomszédban, Szlovákiában rendezett hoki elit-világbajnokság viszont nemcsak a nagyoknak és szurkolóiknak hordoztak izgalmakat, örömöket és csalódásokat. A színfalak mögött magyar szempontból is tétre menő játszma zajlott. A nemzetközi szakszövetség kongresszusán döntöttek a divízió 1/A-vb következő évi helyszínéről, amelyre a magyar szövetség közvetlenül nem nyújtotta be az igényét, de a román válogatottnak a divízió 1/B-s világbajnokságon aratott bravúros győzelme révén minden korábbinál több realitással vetődött fel annak a lehetősége, hogy a magyar együttes külföldön is hazai pályán léphessen jégre.

Ha valaki rápillant a fehér foltok által dominált romániai jégkorongtérképre, legfeljebb Brassóban talál nemzetközi rendezvényeket is fogadni képes jégcsarnokra. Az évtizedes hokihelyszínek közül a csíkszeredai inkább patinájával tüntet, a gyergyószentmiklósi már azzal sem, utóbbi lebontása és új építése a kéznyújtásnyi jövőre tehető. Bukarestben semmi, marad még a galaci aréna, nagyjából a csíkszeredaihoz hasonló állapotban. A kérdés jogos: akkor meg milyen infrastrukturális háttérrel pályázott volna Románia az alig egy esztendő múlva esedékes viadal megrendezésére? Nos, a terv székelyföldi megfogalmazói-ban a sepsiszentgyörgyi Sepsi Aréna jöhetett szóba helyszínként, egy három évvel ezelőtt átadott, a kor követelményeinek többnyire megfelelően felszerelt háromezres csarnok. Abban ugyan még nem tartottak jeges eseményt, de az épület „képes” rá, mellette meg edző- és bemelegítő pályaként ott van egy kisebb, már évek óta gyerekhokisok zsivajával betöltött sátortetős.

Minden sportágbeli beágyazottság és történelmi előzmény dacára azonban hasonló rendezési igényt nem egy regionális testületnek, hanem az országos, esetünkben a román szövetségnek kell benyújtania. A bukaresti vezetők azonban meglepő – bár könnyedén találhatnánk rá más jelzőt is – döntést hoztak: a hoki-vb megtartásának lehetőségét egyfajta zsarolási eszközként igyekeztek bevetni egy versenyképes bukaresti aréna rohamtempóban való felépítésének kikényszerítésére. A sportcélú beruházások tekinte-tében meglehetősen óvatos álláspontot képviselő román illetékesek válasza megfelelt a papírformának. Ám mivel a sportág eredményességének mindenkori székelyföldi bölcsője legfeljebb akkor nem számított viperafészeknek, amikor rövid időre magyar ember elnökölte a szövetséget, inkább egy nem létező létesítménnyel igyekeztek meglovagolni a nemzetközi szövetség (IIHF) azon törekvését, hogy minél több országba el kell juttatni a jégkorong-világversenyeket.

Csakhogy a voluntarizmusnak is vannak határai, bizonyára az IIHF köreiben is dívik az elv, mely szerint bizonyos szint fölött nem megyünk bizonyos szint alá, így került végül a jövő évi divízió 1/A-világbajnokság Ljubljanába. A döntés megalapozottsága aligha kétségbe vonható, mellette több perdöntő érv is felsorakoztatható lenne – de minek.

Mint a legtöbb hasonló történetnek, ennek is vannak tanulságai. A jelen körülmények között a székelyföldi gyökerű és megalapozottságú romániai jégkorongozás ilyen irányú kitörési útvonalai eleve aláaknázottak, illetve használhatatlan állapotban vannak. Mivel ennek a helyzetnek a kezelése erőteljesen átpolitizált, az sem ígér garanciális megoldást, ha a sportág vezetőségét megkísérelnék újra közelebb hozni a tápláló gyökerekhez. Azaz Székelyföldre költöztetni – amire volt már próbálkozás –, illetve átvenni a testület irányítását. Ez már bizonyos mértékig „belakott” modell, s egészen addig tartott, míg a főbérlő, azaz a román kormány részéről nem érkeztek félre nem érthető jelzések: ha az albérlő záros határidőn belül nem adja át a területet, elzárják a víz-, gáz- és mindenféle csapot. Aminek pedig, legalábbis akkor úgy tetszett, az egész sportág látta volna kárát, így kiköltözés következett.

A felvázolt helyzet pillanatnyilag nem ígér túl sok jót. Erre éppen a kétharmad részben magyar játékosok által alkotott román válogatott senki által nem várt bravúrja, illetve az általa elért lehetőség felvillanása világított rá. Amire mindenképpen érdemes lenne akár közös magyar–magyar lobbitevékenységgel is ráerősíteni, az a sportág nemzetközi vezérkara helyzet iránti „érzékenységének” a fokozása, bár a romániai hoki „természetrajzának” elmagyarázása, az aktuális geopolitikai környezetben értelmezése valóban embert próbáló feladat. Viszont bármennyire is szép város Ljubljana, és a Bledi-tó sem kevésbé vonzó helyszín, a székelyföldi jégkorongozók újabb és újabb áldozati generációinak sorsa egyre fontosabbnak tűnik.