Duplán legenda – S. Tóth János publicisztikája

Figyelemmel arra, hogy – az éppen közeledő „húsvét nyolcadához” igazítva – a születésnapi köszöntések is nyolc napig érvényesek, kezdem a lényeggel: a Jóisten éltesse és tartsa meg erőben a 98 esztendős Pásztor Györgyöt! Még épp beleférek az időbe, hiszen március 2-án volt a jeles nap. Noha a századikhoz közeledve minden születésnap kerek évforduló, a vírushelyzet miatt a régi idők nagy mulatságairól eleve szó sem lehetett, ráadásul Gyuri bácsi a kilencvenedik születésnapja után le is fújt minden nagyobb összejövetelt. Maradtak a szolid családi, baráti köszöntések. Amikor hat évvel ezelőtt, 92 évesen megkérdezték a korát meghazudtolóan fiatalos hokilegendától, mi lenne a kívánsága, a rá jellemző fanyar humorral ennyit mondott: „Jó lenne megint nyolcvanévesnek lenni...”

Gyuri bácsi, írtam, de bátran nevezhetném Mr. Jégkorongnak is, mert ő az az ember, akit – s nincs ebben barokkos túlzás – az egész világon imádott sportágával azonosítanak. Akárhogy töröm a fejem, képtelen vagyok felidézni az első találkozásunkat. Az biztos, hogy valamikor a nyolcvanas évek második felében kerülhetett rá sor, s hol máshol, mint a jégkorongszövetség kopottas, kisstadionbéli irodájában. Illetve ez így nem igaz, hiszen 1988-ig nem létezett önálló hokitestület, a jégkorongéletet a Magyar Jégsportszövetség égisze alá tartozó szakbizottság szervezte – Pásztor György vezetésével. A jó híre messze megelőzte őt, s hogy ebben nyoma sem volt semmiféle hízelgő feldicsérésnek, arra végső bizonyságot egy finnországi A-csoportos világbajnokságon szereztem. A nemzetközi szövetség (IIHF) a szokásoknak megfelelően fogadást adott, amelynek helyszíne a helsinki jégpalota különterme volt. Belépni persze csak személyre szóló meghívóval lehetett, ám Gyuri bácsi oldalán érkezve a nem éppen latinosan laza finn rendezőknek sem jutott eszükbe feltartóztatni. Mintha egy hollywoodi vörös szőnyeges bevonulás közepébe csöppentünk volna (erről amúgy Gyuri bácsi lánya, Beatrix tudna mesélni, hiszen számos tengerentúli mozisikerhez tervezte a jelmezeket, s a Pásztor-lakás falán ott virít Sharon Stone személyre szólóan dedikált fotója). A terem közepén hófehér zongora állt, s a zongorista – megpillantva régi barátját – azonnal annak kedvenc dalát kezdte el játszani. Elindultunk a helyiség közepe felé, s én ezzel arra az estére el is vesztettem vendéglátómat; Pásztor György körül bezárult a tömeg, a hokivilág jeles személyiségei kézről kézre adták őt. Amikor utóbb rákérdeztem, mit gondol e túláradó szeretetről, különösen annak fényében, hogy 23 éven át vezette az IIHF orvosi és doppingellenőrzési bizottságát, ami nem feltétlenül a leghálásabb szerepkör egy sportszövetségben, széttárta a karját, s azt felelte: „Én magam sem gondoltam volna, hogy törökbálinti kissrácként egy nap ilyen elismerésekben lesz részem.”

S valóban: Törökbálint az egyik sarokpont, amely meghatározta az 1923. március 2-án született Pásztor György életpályáját. Ott, a téglagyár egyik mocsaras területén kötött először korcsolyát a lábára (s ezt tessenek szó szerint érteni, a korcsolyatalpat ugyanis csavarok híján spárgával kötözte a cipőjéhez), s ott pillanthatott bele először egy gyógyszertár életébe is, hiszen édesapja, Károly a helyi Pásztor patika tulajdonosa volt, egyben a Magyar Gyógyszertudományi Társaság tagja. György – miként bátyja, László is – szintén gyógyszerész lett, de mire diplomáját átvehette, a családi boltot államosították. Első munkahelye így az akkor még magánkézen lévő budapesti Városi patika volt. A Pázmány Péter Tudományegyetem gyógyszerésztudományi karáról azonban nem vezetett nyílegyenes út a Kígyó utcába. Egy diákcsere keretében 1943-ban még önként utazott el a németországi (heidelbergi) szakmai gyakorlatára, 1944-ben, Budapest szovjet ostromának megkezdése előtt viszont már SAS-behívóval vezényelték a hallgatókat és professzoraikat az akkor még a Német Birodalomhoz tartozó Breslauba (Wroclaw), majd onnan a front közeledtével Grazba, aztán pedig Aufhausenbe, ahonnan csak 1945 októberében térhettek haza. A kor „szokásainak” megfelelően mint „nyugatra távozott, veszélyes személyt” rögvest internálták is, és nem segített rajta az sem, hogy ekkor már felnőtt magyar bajnok jégkorongozó volt, hiszen első aranyérmét még 1944-ben nyerte meg.

Sőt, vélhetően gyanúsabbá tette, hogy a Budapesti Korcsolyázó Egylet játékosa volt – s itt és most hosszú történetmesélésnek kellene következnie élete másik sarokpontjáról, a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumról, ahová a négy elemi után íratták be szülei, s amelynek 1933 és 1941 közt volt internátusi diákja. Ott faragtak hokist belőle, középiskolásként KISOK-bajnok lett, a 18. születésnapját az ifiválogatott tagjaként a garmisch-partenkircheni 6. nemzetközi téli ifjúsági játékokon bronzéremmel ünnepelte, majd az érettségit követően leigazolta a BKE. Választása a világháború után fekete pont lett az autobiográfiájában, hiszen a klubnak olyan neves arisztokraták is tagjai voltak, mint József főherceg és családja, a Zichy, az Apponyi és az Andrássy família – az új hatalom 1949-ben el is tüntette a színről a Budapesti Korcsolyázó Egyletet. A „dzsentri sportként” elkönyvelt hokinak hasonló sorsot szánt a rákosista élcsapat, mert nem akart konkurenciát a futballnak. A sportág háború előtti népszerűségére jellemző, hogy nemegyszer a városligeti műjégtől a kisföldalatti végállomásáig feketéllett a szurkolók sora, s a fontosabb meccsekre csak a jegyüzérektől lehetett belépőt szerezni. Bár a hoki elsorvasztására számtalan trükköt bevető hatalom (a Kisstadion 1961-es átadásától eltekintve évtizedeken át nem épült műjégpálya az országban; a válogatottnak tíz év alatt négy hivatalos meccset engedélyeztek; ha volt is utazás, Pásztort például nemegyszer a pályaudvaron szedték le az induló vonatról, mondván, nem jött meg a vízuma) igyekezett padlóra küldeni a „téli focit”, a sportolókat nem tudta egymásnak ugrasztani. Gyuri bácsi például Puskás Ferenctől Rudas Ferencig jó néhány labdarúgóval remek viszonyt ápolt (kijártak egymás mérkőzéseire), ahogy jó barátja volt az Aranycsapat „tizenkettedik tagja” is. Épp Szepesi György kérte fel az 1972-es müncheni olimpián, hogy akkreditált riporterként közvetítsen a kieli öbölben megrendezett vitorlásversenyekről, merthogy a hoki mellett – 1939 óta – a vitorlássportnak is aktív résztvevője.

Már öt bajnoki címével (egyet nyert a BKE, négyet a Vörös Meteor hokisaként) beírta a nevét a jégkorong aranykönyvébe, de sportvezetőként is jelentős életművet alkotott. Erős szembeszélben védte a hoki pozícióit a Magyar Jégsportszövetség jégkorong-szakbizottságának vezetőjeként, életben tartva a sportágat a rendszerváltoztatásig. Kellett a kurázsi a szocialista időkben. Egy verekedéssel záruló találkozó másnapján például odaföntről jött az ukáz: ezt a balhés bajnokságot fel kell függeszteni. Rendben, üzent vissza Pásztor, de akkor szíveskedjenek az illetékes elvtársak hazaküldeni a stadionból a gyülekező nézőket... (Ő maga a legkevésbé sem volt zűrös játékos: saját bevallása szerint pályafutása alatt védő létére egyszer sem keveredett nagyobb bunyóba a jégen.)

Míg itthon legfeljebb gúzsba kötve táncolhatott, a nemzetközi szövetségben egyik feladat a másik után találta meg. Először 1959-ben képviselte a magyar szövetséget az IIHF prágai kongresszusán (hiába, egy kézen meg lehetett számolni, hány sportfunkcionárius beszélt akkoriban mifelénk két világnyelvet...), hogy aztán 23 éven át ő legyen a magyar delegátus. Az IIHF munkájába 1971-ben az Európa-kupa-bizottság tagjaként kapcsolódott be, 1982-től 12 esztendőn keresztül a nemzetközi szövetség elnökségében is tag lett (igaz, ez sem ment simán, első jelölésekor az akkori sporthivatal, az OTSH még nem bólintott rá a szerepvállalására, csak négy évvel később kapta meg az engedélyt), 1994-től pedig az IIHF tiszteletbeli tagja. Első magyarként 2001-ben „A jégkorongsportban, a Nemzetközi Jégkorongszövetségben és a jégkorongsport családjában szerte a világon kifejtett egyedülálló közreműködéséért” beválasztották a hoki Hall of Fame-be; aki Torontóban jár, szelfizhet Pásztor György fotójával is. S arra is fölöttébb büszke, hogy tavaly a 97. születésnapjára a világ jelenlegi legjobb 97-esben játszó hokisa, az Edmonton Oilers csatára, Connor McDavid küldte el neki a dedikált mezét.

Tíz esztendeje duplán is legenda, 2011-ben ugyanis az elsők közt került be a magyar hírességek csarnokába, s a 2017–2018-as idény óta az ő nevét viselő díjat kapja meg a bajnokság legjobb hátvédje (eddig Pozsgai Tamás és kétszer Stipsicz Bence volt a jutalmazott).

Mint az örökifjakat általában, Pásztor Györgyöt is nemegyszer faggatták már a hosszú élet titkáról, s neki e kérdésre jó ideje kész válasza van: „Nem szabad vizet és tejet fogyasztani, viszont betegségmegelőzés vagy kúra gyanánt igyunk házilag főzött ágyaspálinkát.”

Gyuri bácsi, egészségére!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!