Nem szeret korizni, de varázsol a kapuban – Halász Béni szintet lépett az NCAA-ben

– A decemberi, Ausztria elleni felkészülési mérkőzésen védte először a magyar jégkorong-válogatott kapuját. Bemutatkozó meccsét nem nyerték meg, a teljesítményét mégis dicsérték. Hogyan gondol vissza az összecsapásra?
– Nem segített, hogy a meccs előtt utaztunk hat órát, ez rányomta a bélyegét a teljesítményünkre. Lassan kezdtünk, s gyorsan gólt kaptam, ezzel a részével nyilván nem voltam elégedett. Utána viszont végig hoztam azt a szintet, amelyet szerettem volna. Én is úgy gondolom, hogy jó benyomást keltettem, de azt nem tudom, ez elég lesz-e arra, hogy áprilisban meghívjanak a bő keretbe az A-csoportos világbajnokság előtt. Ha a klubomban teszem a dolgom, továbbra is jó lesz a statisztikám, és ezzel felhívom magamra a figyelmet, akkor biztos vagyok benne, hogy kapok még lehetőséget a válogatottban.

– Azt mindenképpen felírhatta a neve mellé Kevin Constantine szövetségi kapitány, hogy mentálisan erős. Ahogyan említette, már az ötödik percben gólt kapott, de nem törte le, s a folytatásban bravúrok sorozatát mutatta be.
– Ez valóban erősségem, de nagyon sok energiát is fektettem abba az elmúlt években, hogy bármilyen szituációra készen álljak. A klubidény során is előfordult, hogy az első lövésből gólt kaptam, de aztán megnyertük a meccset, tehát van rutinom abban, mire van ilyenkor szükség. Megtanultam kezelni, milyen gólt kapni az elején, s azt is, milyen végigvédeni három harmadot úgy, hogy nem kapok gólt. Pontosan tudom, mire van szükségem fejben és fizikailag, hogy készen álljak a következő lövésre.

– Érdekesség, hogy huszonegy évesen úgy mondhatja magát felnőttválogatottnak, hogy a korosztályos válogatottakkal nem vett részt világbajnokságon. Van emiatt hiányérzete?
– Nincs. Bár volt, hogy közel álltam hozzá, és úgy éreztem, esetleg lett volna helyem a csapatban. De az edzők nem így látták, s valószínűleg nem is voltam elég jó. Most úgy ítélik meg, hogy ebben a fiatal, mondhatni, U25-ös válogatottban van helyem. Meglátjuk, hogy a „rendes” felnőttválogatottban lesz-e.

– Hogyan lett önből jégkorongozó?
– Kétéves lehettem, amikor édesapám elvitt egy Volán–DAB mérkőzésre, ott bele is szerettem a sportágba.

– Pedig azt olvastam önről, hogy nem szeretett korcsolyázni.
– Így igaz, a sok korcsolyázás volt az egyik oka, hogy kapus lettem. Korizni szerettem, csak nem le-föl, palánktól palánkig, az nem az én világom.

– A kapusokra azt mondják, bizonyos fokig flúgosok. Mit gondol erről?
– Én viszonylag normálisnak, hétköznapinak gondolom magamat, de a csapattársaim biztos meg tudnák mondani, miben vagyok más, mint ők.

– Még mielőtt beszélnénk az amerikai évekről, térjünk ki arra, hogy három idényt eltöltött a Linz utánpótláscsapatainál is. Mennyiben volt más a kapusképzés az osztrákoknál, mint itthon?
– Minden nap külön foglalkoztak a kapusokkal, és nemcsak a mozgásunkra figyeltek, hanem arra is, hogyan olvassuk az adott szituációt. Az akkori kapusedzőm, Jürgen Penker most az osztrák válogatottnál dolgozik, valamint a Florida Panthers scoutja, tehát elég neves szakember, s ő az elejétől odafigyelt arra, hogy értsük, mit miért csinálunk. És ha a miértet megérti az ember, nem kell azon gondolkoznia, mikor mit csináljon.

– Aztán meg sem állt Amerikáig, az NAHL-ben szereplő New Mexico Ice Wolves csapatáig. Mit adott önnek az ott eltöltött két idény?
– Az első évben meg kellett szoknom a kispályát, a tizenkét órás utazásokat, amelyek után két meccset is játszottunk idegenben, illetve azt, hogy ott nem vigyáznak a kapusokra a bírók, alig van olyan szituáció, amit lefújnak. Fizikailag nagyon kemény a játék, villámgyors, ellenben rosszak a pályák, gyenge minőségű a jég, nem megfelelő a világítás. Szóval hozzá kellett szoknom, hogy semmi sem tökéletes, és kiderült, hogy egészen jól alkalmazkodom a körülményekhez. A második év pedig megtanított újra győzni, hogyan legyek győztes csapat tagja, hogyan legyek én az, aki adott esetben megnyeri a meccset a csapatnak.

– Elbírja a vezérszerep terhét?
– Jól kezeltem az előző évadban. Tulajdonképpen ez volt karrierem első idénye, amelyben vezéregyéniségként tekintett rám az edzőm, a tulajdonosunk, a játékostársaim. Úgy viselkedtem, ahogyan azt én is elvárnám egy leadertől: vállalja a felelősséget, segítse a többieket, ugyanúgy megcsinálja a piszkos munkát, ahogyan az elsőévesek. A csapat korábban még sohasem jutott be a playoffba, az én vezérletemmel pedig egészen a final fourig menetelt.

– Egy magyar hokisnak többet kell dolgoznia azért, hogy elfogadják, mint, mondjuk, egy finnek?
– Nem tesznek különbséget. Hogy a neved mellett a magyar zászló szerepel, csak addig jelent nehézséget, amíg be nem kerülsz a csapatba, onnantól úgy kezelnek, mint egy amerikait.

– Az NAHL-ben nyújtott remek teljesítménye felkeltette az egyetemek figyelmét is, ösztöndíjjal került a Northern Michigan Universityhez. Elárulja, hány csapat versenyzett önért?
– Hét-nyolc csapat érdeklődött. De miután a Michigannél felvázolták a lehetőségeimet és hogy milyen szerepet szánnak nekem a csapatban, másnap igent mondtam rá, mást meg sem hallgattam.

– Mit mondtak, milyen szerepkörben számítanak önre?
– Kezdő kapusként. Ha jó vagyok.

– Nagyon úgy tűnik, hogy jó, hiszen októberben és novemberben is ön lett az NCAA középcsoportjában a hónap újonca, ráadásul egyedüli duplázó. Mit jelentenek ezek az egyéni elismerések?
– Nyilván sokat jelent, hogy a ligában is látják, jól teljesítek. De ehhez kellenek a csapattársak is, így amikor az elismeréseket megkaptam, nekik is megköszöntem a munkát, amit a kapum előtt végeztek. Hozzátenném, hogy a kezdő kapus szerep azért volt fontos, mert az NCAA-ban az újoncok sokszor végigülik az első két évet. Idén is van olyan NHL-draftos kapus, aki nyolcszor védett, míg én most készülök a huszadik meccsemre.

– Azt se felejtsük el, hogy a Michigannek két és fél éve volt legutóbb olyan meccse, amelyet kapott gól nélkül hozott le. Ilyen kezdéssel nagyon magasra tette saját magának a lécet, nemde?
– Csak úgy lehet szintet lépni, ha magasra tesszük a lécet. Én sohasem vagyok elégedett magammal.

– A shutoutnál mibe tudott belekötni teljesítményében?
– A korongmegjátszásomba például. De szerencsém is volt, amikor az ellenfél a kapuvasat találta el. Próbálok kemény lenni magammal szemben, amit kifelé nem mutatok, de igazából nagyon kevésszer vagyok elégedett magammal. A barátnőmtől sokszor meg is kapom, hogy ez nem egészséges.

– Az NMU vezetőedzője, Grant Potulny a Bemidji elleni 2–0 után igen hízelgő véleményt fogalmazott meg önről. Azt mondta, nagyon szórakoztató személyiség, aki megnyerte magának az öltözőt.
– Vicces vagyok, ez igaz... De a viccet félretéve, Amerikában nagy hangsúlyt fektetnek a momentumokra, és én ezeket a sorsfordítónak mondható szituációkat jól tudom kezelni – erre gondolt az edző, illetve arra, hogy jól alkalmazkodom másokhoz, mindenkivel jóban vagyok a csapatnál. Bíznak bennem a többiek, és én is bízom bennük.

– Milyen gyorsan sikerült elnyernie a bizalmukat?
– Az október közepén játszott, Notre Dame elleni meccseket mondanám a fordulópontnak. A másodikon le kellett cserélni a kapustársamat az első harmad után, és miután bementem, majdnem kiegyenlítettünk háromgólos hátrányból. Előtte már az edzéseken is igyekeztem építeni a bizalmat. Tudtam, hogy nem én vagyok az első számú kapus, de úgy álltam hozzá, nekem az edzés a meccs, és ezt a meccset kell megnyernem magamnak.

– Szintén a vezetőedző mondta, hogy mindent kifog, amit lehet, és azt is, amit nem. Szokták bravúrkapusnak titulálni?
– Nem szeretem, ha ezt mondják rám, mert az azt jelenti, hogy nagyon sokszor vagyok kiszolgáltatott helyzetben. Másrészről meg nem lehet kikerülni az ilyen szituációt, és volt rá példa, hogy olyan lövéseket fogtam meg, ami a kapus szemszögéből nézve lehetetlennek tűnt.

– Közönségkedvenc lett Michiganben?
– Nem tudom, hogy kedvenc vagyok-e, de szeretnek. Csinálnak nekem pólókat, feliratokat, skandálják a nevem. Nagyon jólesik, szeretem, amikor hangos a csarnok – akkor is, ha az ellenfél tábora kifütyül, mert akkor tudom, hogy valamit jól csinálok.

– A harmadik évét tölti az Egyesült Államokban, ott jár egyetemre. Mennyire érzi magát már amerikainak?
– Néha nagyon, néha semennyire. Amikor hazajövök Budapestre, nagyon élvezem, hogy van tömegközlekedés, belváros, ahol lehet sétálni, beülni valahová a barátokkal. Ez az otthonom, nagyon szeretek hazajönni, de azt is szeretem, ami kint van. A csendet, a kisvárost, a nyugalmat.

– Mi hiányzik itthonról a leginkább?
– Természetesen a családom, a barátaim. Meg a Túró Rudi.

„AMERIKAI FOCI VAGY LABDARÚGÁS? CRISTIANO RONALDO MIATT AZ UTÓBBI"