– Milyen hétfő óta a kajak-kenu sport örökös bajnokaként ébredni?
– Nagyon jó, akartam ezt a címet! Azért volt fontos, hogy két számban induljak Szegeden, mert két vébéarany kellett még hozzá – felelte a 25 éves szolnoki Bodonyi Dóra, aki K–4500 és K–1 5000 méteren is nyert, s azáltal, hogy ötszörös vb-győztes lett, kiérdemelte az örökös bajnoki címet. – Maradandó elismerés, az ember neve már mindig ott lesz a szövetség székházában található márványtáblán. Ha felkerül rá, egy kajakos szintet lép.
– Pörög még a sikerfilm a szeme előtt?
– Igen, és a négyest illetően már két filmet is látok. A lányokkal belülről úgy éreztük, az elejétől a végéig vezetünk, de miután visszanéztem a döntőt, láttam, nem így volt… Ugyan a rajtunk magunkhoz képest jól sikerült, mégsem voltunk elég gyorsak. Ám utána már mindkét film ugyanolyan: a legjobb pályánkat kajakoztuk, és óriási volt a hangulat. Egyébiránt összehasonlítva a tavalyi győzelemmel, teljesen más érzések uralnak.
– Amennyiben?
– Most boldog vagyok és nyugodt. Tavaly úgy utaztunk ki a vébére, hogy mindenki azt hitte, többhajónyi különbséggel nyerünk. Ehhez képest rossz pályával, egy centivel győztünk. A teljesítmény miatt nem tudtam felhőtlenül örülni, most viszont az elejétől éreztük, uraljuk a mezőnyt, és nekem elégtételt adott, hogy a lesajnált négyes meggyőző előnnyel nyert. Nem sokan hittek benne.
– Ezt finoman érzékeltették is önökkel?
– Volt, aki finoman, mások konkrétabban. Rossz érzés ám úgy készülni a magyar női kajak négyes versenyzőinek, hogy azt hallják: a remény hal meg utoljára. Tény, Kozák Danuta kiemelkedő klasszis, aki ezúttal nem ült a négyesben, azonban olyan kajakosokból állt az egység, akik közvetlenül mögötte végeztek a válogatókon. És noha igaz, hogy nehezen találtuk meg a helyünket, nem nyeretlen kétévesek ültek a hajóban.
– Kulcsfontosságú volt, hogyan sikerül a tizenkilenc évesen vébéújonc vezérevezős, Gazsó Alida Dóra beilleszkedése. Mivel tudott ebben segíteni?
– Le a kalappal Csipes Tamara előtt, aki édesanyaként a hajóban is átvette az anyukaszerepet, és egyfolytában erősítette Dorkában, bármit mondunk, ne vegye személyeskedésnek, mert mindenki azt akarja, hogy ez a négyes a legjobbat hozza ki magából. Én leginkább azzal próbáltam segíteni, hogy visszahúzódtam, nem adtam még egy harmadik jó tanácsot is… Bennem még élénken élnek a tavalyi emlékek, amikor én voltam az újonc.
– A négyes győzelme után három társa önfeledten örült a sikernek. Ön, miután megnyerte a K–1 5000 métert is, elérzékenyülve érkezett a kamerák elé. Mi minden volt benne a könnyeiben?
– Huh… Nehéz évem volt. Amikor a tavasszal vízre szálltam, jó formában voltam. A májusi rangsoroló verseny előtt azonban megsérültem, ami végigkísérte az évet, az egész szezonban fájt a vállam. De az első válogató jól sikerült, Kozák Danuta mögött szinte egyszerre értünk a célba Tamarával és Medveczky Erikával, így lettem negyedik. A második válogató előtt megbetegedtem. Minden rossz, ami csak egy sportolóval megtörténhet, velem megtörtént. A kegyelemdöfést az adta meg, hogy kikerültem a júniusi minszki Európai Játékokon induló négyesből.
– Dühös vagy csalódott volt inkább?
– Annyira elkeseredtem, és annyira nem találtam a helyemet, hogy még csak dühös sem tudtam lenni. Azt kérdeztem magamtól: ha úgy sem tudok csapatba kerülni, hogy egy válogatón célfotóval kellett dönteni a második, harmadik és negyedik helyről, akkor milyen teljesítménnyel fogok?! Úgy éreztem, alkalmatlan vagyok a feladatra. Egy hónapig alig volt kedvem edzeni.
– Az idény elején feltűnt, újra a lánykori nevén versenyez. A kedvezőtlen magánéleti változás sem könnyíthette meg a helyzetét.
– Bizonyára szerepet játszott a hullámzásban. Miután a tavalyi vébé utántól húzódott, az őszi pihenő sem volt zavartalan, majd a felkészülés egy meghatározó időszakában, tavasszal került hivatalosan pont a végére, ami mindig megérinti az embert.
– Mi billentette ki a rossz lelkiállapotból?
– Az, hogy elkezdtük az edzéseket a négyessel, ami feldobott, napról napra jobban éreztem magam. Szépen kialakult az idei négyes erőssége: megtaláltuk a közös hangot, csapatként tudtunk működni, és tudtunk egymásért dolgozni.
– Jó három órája volt a K–4500 és a K–1 5000 méter döntője között. Hogyan telt ez az idő?
– Próbáltam koncentrálni az ötezerre, de nem ment. Egyfelől túlpörögtem, másfelől nem éreztem át, hogy újabb világbajnoki döntőre készülök. El kellett telnie a futamból is négy-öt percnek, mire „megérkeztem”, és tudatosult bennem, hogy ugyanúgy kell kajakoznom, mint néhány órával korábban. Ettől kezdve egészen másként eveztem, és újra azt éreztem, hogy rajtam a világ szeme, meg kell nyernem a versenyt. Nagyon jó volt a végén átadni magam az érzéseimnek, és a teli tribünök előtt elsőként a célba érni.
– Mit szeret annyira az ötezer méteren, amelyről Csipes Tamara azt mondta, sosem tud jólesni az embernek?
– Nem tudom, én szeretem. Nagyon izgalmas, mindig történik benne valami. És nem is annyira hosszú, most is olyan gyorsan eltelt az a huszonkét perc.
– Mi a legfőbb tanulság, amelyet a sikerek mellett elraktároz az idényből a tokiói olimpia évére?
– Említettem, minden létező rossz megtörtént velem ebben az évben. De minden jó is! Kiderült: bármilyen nehéz helyzetből ki tudok keveredni.