Látjátok, feleim…? – N. Pál József publicisztikája

Levelet akartam írni 1980 augusztusának elején, ama szörnyű C–1 1000 méteres döntő után, ám elszántságom egy-másfél nap múltán megszontyolodott. Illetlennek éreztem talán, hogy felnőtt létemre – a huszonharmadikat tapostam –, ismeretlenként zargassam őt, s az írás elmaradt. Vigasztaló sorokra gondoltam, hiszen győzelmet vágytam a futam előtt, és sejteni véltem, mennyire egyedül lehet most az az ember, akire mint hősre, sztárra nézett minden magyar egy napja még pártvezértől a mezei szurkolóig.

Aki nem élt még, nehezen érti, mekkora várakozás, remény s – nem félek a szótól – „fölhajtás” előzte meg Wichmann Tamás moszkvai szereplését negyven évvel ezelőtt, a létező szocializmus Magyarországán. Harminckét éves múlt, hétszer nyert világbajnokságot, három olimpián vett részt, mindig esélyesként, de az arany csak nem akart összejönni nekünk. Igen, nekünk, így mondtuk, ha ő került szóba, mert a hatalmas termetű, férfiként is hódító, derűt árasztó lélek mindenki kedvence volt, de nem úgy, mint manapság a sztárokként forgalmazott celebek.

Tán csak a Papp Lászlót, Balczó Andrást és Kozma Istvánt körülfonó szeretet volt hasonlítható ahhoz, ami emelte őt, változott viszonyok közt persze már. Különösen '79 nyara után. A duisburgi vb-n nemcsak a C–1 10 000-et (annak királya volt, ötször nyerte meg a vb-n addig ezt az olimpiáról '56 után levett számot), hanem az 1000-et is „behúzta” ugyanis, s ettől kezdve a remények zászlóshajójának tekintették-tekintettük őt. Az év sportolója lett, főzőműsorban és cirkuszban is fellépett a maga egyedi humorával, az olimpiai esküt vele mondatták el, portréfilmet forgattak róla, az IPM, a Magyar Ifjúság, egyáltalán az akkori média (bár a szót nem használtuk még) róla beszélt egyértelműen. Még a zászlót is ő vitte a május 1-jei fölvonuláson a dísztribün előtt. Az ország tán legnépszerűbb embere volt, s hogy ne nyerjen, nem tudta elképzelni senki, ő sem talán, a start előtti napig biztosan nem.

Aztán jött a döbbenet. Utolsó lett fő számában a záró napon. Fölemelte a lapátot, bocsánatkérőn intett a szurkolók felé úgy 800 méter táján, majd félperces hátránnyal kilencedikként csorgott a célba, s mindenkin úrrá lett a némaság. Szinte senki sem szólt hozzá, a „párt” s általában a „vezetőség” is levette róla a kezét, és szeretett sportágában inkább csak megtűrtként létezhetett. Versenyzett még vagy három évet – s nyert két vb-aranyat 10 000 méteren –, szeretett volna edző lenni, de bezárultak az ajtók. S mert a '84-ben olimpiai bajnokká lett Ljubek, Nisovics párost segítette, árulót is kiáltottak reá ('79-ben még fair play díjat kapott lényegében ugyanezért!), így szakácsként éttermet („kocsmát”, ahogy mondta) nyitott, s ha ideje engedte, gyerekekkel foglalkozott nagy szeretettel.

Nem írtam levelet tehát, ám a moszkvai 1980-as döntő után harminc évvel épp a neves Kazinczy úti intézményben – életemben egyszer – találkozhattam vele mégis. Kvízjátékot rendeztek a 2010-es labdarúgó-világbajnokság előtt, a fiam csábított oda, az alkalomról közös csapatfotó tanúskodik az interneten valahol, de ez nem érdekes.

Az akkor hatvankét éves, úgy százhúsz kilós óriással a bejáratnál foghattam kezet, a szemembe nézve, utánozhatatlan bizalommal s érthetően mondta a nevét, ám a következő bemutatkozó is megjelent, aki nem érte be a parolával, menten szólni is akart. Ki volt, nem tudom, de föltűnt valami. „Tamáskám, hogy drukkoltunk, s nem sikerült” kezdte az illető fontoskodva, s Wichmann – erre emlékszem élesen – széttárta kezét, lehajtotta fejét, majd az „új ismerős” válla (feje) fölött a messzeségbe nézett. Igen, ez volt, s ez már így is marad, sóhajtott ilyenfélét talán, s én nem tudtam nem a benne mélyen élő keserűségre eszmélni akkor.

Olyan az élet, hogy a legnagyobbak „bonyolultak” is egyben. Hiszem, Wichmann Tamás, az életet szerető tünemény szívében békével ment odaátra, de azt is, hogy ama történet mindvégig elkísérte. Megbékélt vele, de földolgozni sosem bírhatta igazán. Beszélt róla, ha kérdezték, „megvan írva, kinek mi jár” mondogatta olykor, ám szabadulni tőle aligha tudott. Puskás Ferenc lehetett az '54-es vb-döntővel így, jókora különbséggel persze. Puskás érezte – így gondolom –, hogy játékát nem kellett volna erőltetnie, ám Wichmann olyat tett, ami élete tanúságával, önképével nem férhetett össze soha: föladta a versenyt! Nem az arany hiányát, hanem e pillanatot nem tudhatta „megmagyarázni” alighanem. Nem azzal nem lett képes számot vetni, miért ment gyengén, hanem hogy az önnön identitására kényes lélek úgy cselekedett akkor. Hogy amire a hatesztendősen közlekedési balesetben megnyomorított kisgyermek, s a gyilkos kórral küzdő idős férfi képes volt („mondottam, ember, küzdj...”), arra ő, ott, akkor nem volt képes valamiért.

Néhány órát lehettem egy légtérben vele, s nem hiszem, hogy „önazonosabb” embert (autentikusabb lényt, ahogy Heidegger mondja) láttam életemben. Nem „kedves” volt, nem „közvetlen”, sokkal több ennél. Ha ő megjelent, akkor megjelent valaki, nem lehetett nem érzékelni, noha nem telepedett rá senkire. Mint a méltóságosan hatalmas tölgyé, mint a zúgó vízesésé, mint a fejünk fölött ragyogó csillagoké, olyan volt a lénye. Örök, megmásíthatatlan és természetes, amit kikezdeni nem lehet, aminek létéről vitát nyitni nem érdemes. Olyan, ami létünk egyediségéről tanúskodik puszta jelenlétével nekünk, az isteni minőségről, mint Bach vagy Mozart zenéje, a derű mindenhatóságáról, mint Weöres Sándor versei, s a szeretetről, amit a Názáreti tette jelent, kétezer éve már, ha nem tudjuk hívőnek magunkat, akkor is. Wichmann Tamás közelében nem lehetett az életre nem mint csodára nézni. Nagy ellenfele, aki két olimpiai aranytól „fosztotta meg”, mondta róla: értékesebb sportoló és bölcsebb ember lettem általa. Hiszem, Ivan Patzaichin, a négyszeres olimpiai bajnok kenus zseni – hősünk nevezte így őt! – tudta, mit beszél.

„Kovász” volt, közösségteremtő lélek, minden gesztusával. Imádták a reá bízott gyermekek, élményt, emléket s ezzel kötődést adott nekik, ami az értelmes létezés föltétele a szava szerint, ahogy a közösségteremtés egyedi alkalma lett kocsmája is jó három évtizeden át, s alighanem minden, amihez hozzáért. Ha Beethoven Örömódáját hallom, reá fogok gondolni ezután, de tudom – noha nem beszélt, mert nem tudott beszélni róla –, a magány szorításától sem szabadulhatott közben, legalább '80 óta már.

Hihetetlenül magasan járt az ő napja a moszkvai olimpia előtt. Aztán jött a rémes utolsó éjszaka, alvás nélkül, ami – így fogalmazott – szétrágta az idegeit, a kényszerű hajócsere, a bizonytalanságtudat, a verseny, ahol úgy érezte, nem megy a hajó, az istennek sem megy. Negyedik volt ötszáznál, aztán ötödik, majd hatodik nemsokára, és „lesétált bennem az erő” mondta később. Tudta, nem győzhet, a „tisztes vereség” esélye is odalett, gyilkos morális magány tört reá egy pillanat alatt. Nem szakmai, nem racionális magyarázat ez, jól tudom, de elképzelni azokat a másodperceket csak így vagyok képes. Fölemelte a lapátot, s ennek emléke kísérte-kísértette a derűtől, a humortól, a fejedelmi tartástól elfödve, élet-akaratot sugározva is.

Patzaichin hetvenedik születésnapján személyesen megjelent, átölelte, román szavakkal köszöntötte őt, s mikrofont fogva énekelni kezdett: What a wonderful world... Csontig fogyottan, szeretetet sugárzó szemmel, három hónapja, november végén, Bukarestben.

Utolsó nyilvános fellépésén az Év sportolója-gálán, életműdíja átvételekor hittel üzent, egy „kis hazafiságot” kívánt a tokiói csapatnak, s a versenyeket szerette volna látni még. Ha egyedül vagyok, zokogok, mondta aztán kisebb körben. A karoló szeretet és a magány együttállása ez, ami mindannyiunk jussa törvényszerűen.

Kocsmájában nem volt tévé, internet, ott csak beszélgetni s egymásnak örülni lehetett. Így volt jól, így kellett lennie!

Ma indul utolsó útjára, át a Léthe vízén, szálfaegyenesen evezve, kimért, egyedi csapásokkal távolodva tőlünk, biztosan. Az ő lapátja sosem törhet el! Elmegy, de velünk maradhat, s ez rajtunk múlik csupán!