A második mennybemenetel – Franz Beckenbauer-sorozat, 5. rész

A német (akkor még nyugatnémet) labdarúgás 1954-ben – nekünk máig keserű – világbajnoki címmel helyezte fel magát a világtérképre, s onnantól egészen 1984-ig egyszer sem fordult elő, hogy világ- vagy Európa-bajnokságon ne jusson tovább a csoportkörből. (Az Eb-ken 1972-ben érte el először az akkor még négyes döntőt, a vb-kről sohasem hiányzott.)

Aztán a 40 évvel ezelőtti franciaországi tornán megesett az a csúfság, hogy a címvédő Nationalelf az akkortájt nem túl magasan jegyzett portugálok elleni döntetlen (0–0) és a gyengécske románok kínkeserves megverése (2–1) után Antonio Maceda utolsó percben esett fejesével kikapott a spanyoloktól (0–1), és lemaradt az elődöntőről. Jupp Derwallnak – aki Helmut Schön segítőjéből lett az 1978-as vb után kapitány, 1980-ban Európa-bajnok, 1982-ben pedig világbajnoki döntős volt csapatával – mennie kellett.

Németország nyugati felében nem sokáig tanakodtak, hogy mi legyen, és a stuttgarti tréner, Helmut Benthaus, a frankfurti Dietrich Weise, valamint Erich Ribbeck ellenében a minden edzői képesítés nélkül a szakmába akkor belevágó, ám játékosként 103-szoros válogatott, még csúcstartó Beckenbauer mellett döntöttek. Hivatalosan „Team-Chef” volt a titulusa, nem is kapitány, edzői papírja csak segítőjének, a Derwalltól megörökölt Horst Köppelnek volt.

Beckenbauer tekintélye azonban vitathatatlan volt. „Amikor elmagyarázza neked, hogy a labda szögletes, azonnal elhiszed…” – mondta róla a húsz évvel később a görögökkel Európa csúcsára jutó másik edzőlegenda, Otto Rehhagel. Otto Nerz, Sepp Herberger, Helmut Schön és Derwall után lett a német futball mindössze ötödik szövetségi kapitánya. (Puszta érdekesség: 1984 ősze és 1990 nyara, vagyis a Császár regnálása alatt Magyarország a kispadon elfogyasztotta Mezey Györgyöt, Komora Imrét, Verebes Józsefet, Garami Józsefet, Bálint Lászlót, Bicskei Bertalant és a végén éppen Mészöly Kálmáné volt a karmesteri pálca…) Düsseldorfi bemutatkozó meccsén, 1984. szeptember 12-én csapata 3–1-re kikapott Argentínától. (Ki mástól? Kapitányi regnálását végigkövették a dél-amerikaiak, ez idő alatt két vb-n járt, mindkettőn döntőbe jutott, ott mindkétszer az argentinok ellen játszott, és 66., egyben utolsó meccsén a Nationalelf élén éppen Argentínát verte meg.) 

Első mérkőzésének kezdője csak nyomokban emlékeztetett a későbbi világbajnoki csapataira, a Derwall-éra nagyágyúit szinte teljesen mellőzte, Lothar Matthäusra védekező középpályásként számított, a kapuban meghagyta Toni Schumachert, irányítóban korábbi hamburgi játékostársát, Felix Magathot (HSV-s cimborái közül Ditmar Jakobs is ott volt bizalmi emberként a pályán), ugyanakkor már jött az új hullám, elöl a még brémai Rudi Völlernek, hátul az ifjú kaiserslauterni Andreas Brehmének a Császár alatt lett kirobbanthatatlan helye a válogatottban. 

Az akkor még 4–4–2-t játszató Beckenbauer szépen lassan visszaépítgette a csapatba Manfred Kaltzot, Hans-Peter Briegelt és Karlheinz Förstert, Derwall 1980-ban Európa-bajnok kedvenceit, és természetesen fővezérként számolhatott az egykori nagy Ba­yernből hírmondónak megmaradó, még mindig csak a húszas éveinek végén járó Karl-Heinz Rummeniggére, a kétszeres aranylabdásra is.

Alapnak ez már nem volt rossz, Mexikóba még úgy is simán, csoportelsőként jutott ki a válogatott, hogy a selejtezőben a portugáloktól kikapott hazai pályán (0–1), és a csehszlovákokkal sem bírt (2–2). Az 1986-os világbajnokságot áldatlan időjárási körülmények közepette, irtózatos déli hőségben, az európai televízióknak kedvezve rendezték. Beckenbauerék egy semmilyen 1–1-gyel kezdtek az uruguayiak ellen (Klaus Allofs a 84. percben egyenlített…), 0–1-ről fordítva megverték a skótokat, és már a dánok elleni záró vereség (0–2) is belefért. Ráadásul jól számoltak, mert Marokkó következett a 16-ban – más kérdés, hogy az arabok csak nem akarták feltenni a kezüket, és ha nincs Matthäus távoli gólja a 88. percben, ki tudja, mit hoz a hosszabbítás. A házigazda Mexikót nézhetetlen 0–0 után 11-esekkel búcsúztatták, az elődöntőben az Európa-bajnok Franciaországot Brehme és Völler góljával verték meg, Schumacher lehúzta a rolót, relatíve könnyen jutottak a döntőbe. Ott már ők voltak az esélyesek, de amíg Matthäus kullancsként kísérgette Diego Maradonát, az argentinok gyorsan kétgólos előnyt szereztek. Hiába egyenlített Beckenbauer csapata hét perc alatt a hajrában, ha az isteni Diego egyetlen valamirevaló megmozdulásával beindította Jorge Burruchagát, és a Nantes csatára eldöntötte a trófea sorsát. 

Tragédia nem történt, bár a Császár bizonytalan volt a jövőjét illetően, azt pedig kizárta, hogy még egy vb beleférjen neki kapitányként. „Ha továbbra is vállalom a szakvezetői tisztet, akkor is csak az 1988-as Európa-bajnokságig” – nyilatkozta a mexikói finálé után. Persze az sem volt kis vonzerő, hogy 1988 nyarán a Német Szövetségi Köztársaság adott otthont a következő Eb-nek – immár a válogatottságot lemondó Rummenigge, Magath, Briegel és Dieter Hoeness nélkül. 

Aztán – ahogyan az a rendszerváltozás környéki TeleSport-főcímből is emlékezetes lehet – jött Marco van Basten, és a hollandok elleni elődöntő 88. percében becsúszva megrúgta a (még mindig nyugat)németek kiesését jelentő gólt. Beckenbauer fiai ezen az Eb-n az olasz, spanyol, dán négyesből jutottak tovább kéz a kézben az olaszokkal, tulajdonképpen tükörsimán a négy közé, a Császár már számított a későbbi vb-aranyérmes hősök közül Guido Buchwaldra, Jürgen Kohlerre, Olaf Thonra és mindenekelőtt az ifjú stuttgarti Jürgen Klinsmannra. 

És persze a másodszori mennybemenetel: az 1990-es olaszországi világbajnokság. Elég gyengécske torna, se előtte, se utána nem látott alacsony gólátlaggal (2.21) – de erről legkevésbé a tényleg kirobbanó formában futballozó nyugatnémetek tehettek. Három hónappal az újraegyesítés előtt (tehát a keletiek nélkül) lélekemelő sikerrel kedveskedtek az akkor már mindent újra rózsaszínben látó nemzetnek. A csoportban a jugoszlávok (4–1), a 16 között az Eb-címvédő hollandok (2–1) ellen a világbajnokság két legnagyobb oktatását mutatták be (ez utóbbi meccsen köpte le Frank Rijkaard háromszor a teljesen vétlen Rudi Völlert, mindketten piros lapot kaptak, a fals emlékezet úgy őrzi az affért, hogy „leköpték egymást”…). Franz Beckenbauer 3–5–2-es rendszere (liberóban az előzetesen sokat kritizált müncheni Klaus Augenthalerral) fényesen bevált, évekig ezt játszotta utána a fél világ, a két szélen Thomas Berthold és Brehme szétfutotta a védelmeket, Matthäus élete formájában irányított, Klinsmann és Völler pedig termelte a gólokat. Nem véletlen, hogy az akkor elitligának számító Serie A-ban folytatta a világbajnok keret kétharmada, már aki 1990-ben még nem játszott ott. A nem egészen 45 éves Beckenbauer pedig az olasz nyárestében olyan elegáns volt a pálya szélén, mintha divatbemutatóra érkezett volna. (Bár a felejthetetlen Knézy Jenő örök klasszikusa is akkor hangzott el, amikor az egyik csoportmeccsen borostásabbnak tűnt a megszokottnál: „Beckenbauer is azok közé tartozik, akiknek az idegeskedés következtében gyorsabban nő a szakálluk…”

És a Brehme 11-esével megnyert vb-döntő után a Császár így nyilatkozott: „Senki sem érdemelte meg annyira ezt a címet, mint mi. Egyetlen válogatott sem játszott olyan jól, mint a miénk, és sehol sem voltak olyan játékosok, amilyenek nálunk. Egy vb-t játékosként nyertem, most pedig edzőként is világbajnok lehettem. Szinte megőrülök a boldogságtól. Nem tudom, mit fogok csinálni, lehet, hogy az Egyesült Államokba megyek. Az amerikaiak ismerik a telefonszámomat, ha akarnak valamit, majd felhívnak. Az viszont biztos, hogy edzőként nem számíthatnak rám. Ha folytatni akarnám az edzősködést, akkor maradnék a hazámban.”

Aztán mégsem így történt. 

A CSÁSZÁR KAPITÁNYI SZÁMAI

Mérlege : 66 mérkőzés 36 győzelem 17 döntetlen 13 vereség 1990 világbajnoki cím  1986 világbajnoki 2. hely  1988 Európa-bajnoki elődöntő Első mérkőzés 1984. szeptember 12. (NSZK–Argentína 1–3) Utolsó mérkőzés 1990. július 9. (NSZK–Argentína 1–0) + A brazil Mário Zagallo (1958 és 1962 világbajnoka, 1970 győztes szövetségi kapitánya) után Franz Beckenbauer lett a második, aki nemcsak a pályán, hanem a pálya mellett is a csúcsra jutott, és az első, aki ezt játékosként (1974-ben) mint csapatkapitány érte el. Azóta (1998 és 2018) mindkét csúcsát beállította a francia Didier Deschamps. + Franz Beckenbauernál csak Joachim Löw és Berti Vogts szerepelt játékosként és/vagy szövetségi kapitányként többször a Nationalelfben. A Császár 103+66-szor, azaz 169 alkalommal, Löw kizárólag a kispadon, ám ott 198-szor, Vogts pedig szintén 198-szor, de neki ebből 96 játékosként adatott meg, 102 pedig kapitányként.

(A következő részben: Válogatott után klubok)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. március 9-i lapszámában jelent meg.)