A Tomhauser-féle orgonasípok – interjú

– Világ- és Európa-bajnoki érmes gátfutók, Baji Balázs és Kiss Dániel edzője volt. Hogyan építette fel magát újra, amikor a sikeres tanítványai visszavonultak?
– Ez egy folyamat, és az ember hamar megtanulja, mivel jár. Az elsőnél tényleg úgy éreztem, mintha a köldökzsinórt vágták volna el, mert az első mindig nehéz, különlegesnek érzi az ember, de következőnél már számít rá. Balázsnál a súlyos sérülése átírta a történet végét, de ha nem következik be, akkor is legfeljebb a 2023-as budapesti világbajnokságig folytatta volna. Az ember megtanul együtt élni vele, hogy a versenyzői karrierjének van virágkora, zenitje, amelyet leszálló ívű pálya követ, mielőtt vége szakad. Ami nekem segített, hogy erős a klubkötődésem az Ikarus BSE-hez, amelynél mindig foglalkoztam fiatalokkal is. Kifejezettem szerettem tizennégy-tizenöt éves gyerekeket edzeni, mert fontosnak tartottam megadni nekik a minőségi alapot, amelyre építve majd továbbléphetünk.

– Akkor is foglalkozott fiatalokkal, amikor Kiss Dánielt és Baji Balázst edzette?
– Az én csoportom tagjai mindig olyanok voltak, mint az orgonasípok, edzettek benne harmincéves tapasztalt sportolók, húszévesek a felnőttkoruk elején és gyerekek. Emiatt hosszabb szabadságra a mai napig nem tudok elmenni, nem is tudnám megmondani, mikor voltam legutóbb. Az egyik korosztály után már jön is a következő, a felnőttek után az utánpótláskorúak – az állandó körforgás persze fárasztó, de ez is tart életben.

– Mennyire nehéz motiváltnak maradni, hogy megtalálja a következő nagy versenyzőt?
– Hiszek abban, hogy sikerül, ha ugyanolyan lelkesedéssel és odafigyeléssel próbálok segíteni a gyerekeknek, mint eddig. Nyilván megvan a prioritás, de amennyire az időm engedi, ugyanazzal a figyelemmel igyekszem mindenkivel dolgozni.

– Még megvan a szakmai kíváncsiság önben? Most is folyamatosan képzi magát?
– Talán akkora már nincs, mint, mondjuk, tíz éve, de továbbra is nyitott vagyok mindenre. Jó példa erre, hogy Magyarországon dolgozott a világ egyik legtapasztaltabb edzője, az amerikai Loren Seagrave, aki a váltókkal foglalkozott, sokoldalú szakember, akinek az ittléte is egyfajta – továbbképzés volt, amiből rengeteget tanultam. A mérleg másik oldalán viszont ott van, hogy az elmúlt évtizedek alatt felhalmozódott bennem annyi ismeret, tapasztalat, alkalmaztam annyi bevált módszert, hogy hatvan felé közeledve már ne akarjak mindenáron újítani. Ettől persze nyitott szemmel járok, érdekel minden, ami új és izgalmas, és a tudásomat is folyamatosan csiszolgatom.

– Milyen a kapcsolata a korábbi tanítványaival?
– Mivel ez élsport, a közös évek alatt sokat nyüstöljük egymást – és persze voltak kisebb konfliktusaink is, hiszen nekik a saját határaikat kellett feszegetniük, nekem pedig az övékét. De a jó edző-tanítvány kapcsolatban szerintem nem is a bratyizás a fontos. Örülök annak, ha megkocogtatja a vállamat egy volt tanítványom, mondjuk, egy versenyen, hogy „Szia, Pisti, hogy vagy?”… Jólesik, amikor összefutok velük, és azt látom, hogy nem úgy élek az emlékezetükben, mint aki állandóan „kínozta” őket, hanem akitől útravalót, értékrendet kaptak, amit a civil életben is kamatoztatni tudnak.

– Akadtak olyan tanítványai, akiket felnőtt sportolóként vett át. Mennyire volt más velük dolgozni?
– Fontos megjegyeznem, hogy én senkit sem hívtam, hogy dolgozzon velem. A sportolók hívtak fel, maguktól jöttek hozzám, mivel ismertek korábbról. Megvolt a jó személyes kapcsolat, és változtatni akartak, mert úgy érezték, másra van szükségük. De ezután is kértem, hogy beszéljék meg az edzőjükkel, mert én nem akarok ebből problémát. Volt, aki közölte, ha nem veszem át, semmi gond, de ez esetben abbahagyja a sportolást, mert úgy érzi, elfáradt, nem tud tovább fejlődni. Aztán, amikor elkezdtünk közösen dolgozni, megjavította az egyéni csúcsait, újra elindult felfelé. Ez a szakma ilyen: el kell fogadni, ha egy sportoló más edzővel próbálja meg újra beindítani a karrierjét, mert egyszerűen új közegre van szüksége.

– Több mint egy évtizedig irányította a szövetség gátfutóprogramját. Miért hagyott fel vele?
– A szövetség koncepciója most az, hogy ne vigyen szakágvezetői szerepet, aki napi szinten is edzőként dolgozik, mert a figyelme megoszlik. Az elmúlt évtizedben a felnőtt versenyzőim mellett vállaltam a feladatot, és szép eredmények jöttek ki belőle, beérett az új gátfutógeneráció. A program csúcsán harminc-negyven fiatal került be, és nemigen akadt olyan tehetség, aki elkallódott volna. Ezért azt gondolom, hogy volt hatása a programnak szakmai értelemben és motiváció szempontjából is – nem mindegy, ha a fiatal futó azt látja, hogy az előző generáció tagjai ott álltak a dobogón, vagy azt, hogy húsz éve nincs világversenyen döntősünk gátfutásban. Mert mi annak idején így kezdtük Kiss Danival. Most nyilván ezerszer jobb a helyzet, mint amilyen akkor volt, de egy ilyen programot akkor is folyamatosan gondozni kellene, hogy a sikereket fenntartsuk, és nem csak az aktuálisan kiemelkedő versenyszámokra koncentrálni.

– A nemsokára ötvenéves Ikarus BSE-t édesapja, a 85 évesen is rendkívül aktív idősebb Tomhauser István alapította 1976-ban. Ön mennyire vesz részt a klub irányításában?
– A vezetésben inkább csendestárs vagyok, megtehetem, hogy az legyek, mert szerencsére idő közben a klubhoz érkezett Amler Zoltán, a Nemzeti Sport korábbi újságírója, aki kézben tartja az ügyeket és szívvel-lélekkel irányít. És nemcsak azért, mert itt sportolnak a lányai, hanem mert beleszerelmesedett a sportágba és ebbe a munkába. Megosztjuk a feladatokat egymás között, apu a technikai háttérrel foglalkozik korát meghazudtoló energiával, én a szakmai részt vezetem, Zoli pedig átvette a szervezést és az irányítást a szakosztályban. A célunk, hogy összetartó, erős közösség maradjunk – az edzőink és a társadalmi vezetőink is hatalmas energiát fordítanak erre, nálunk szerelemgyerek az atlétika, senkit sem az anyagiak motiválnak. A stabilitás megtartásában idéntől jelentős szerepe van új névadó szponzorunknak, az A-Plastnak is, amely értékeli a filozófiánkat, piaci alapon látta meg bennünk a fantáziát és lett a támogatónk.

– Az édesapja szerepe miatt nem érzi egyfajta örökségnek is az Ikarust?
– A kezdetektől fogva én is a klub része voltam, apu mellett szívtam magamba az atlétika szeretetét, és sokáig a salakos pálya porát is, először sportolóként majd edzőként, úgyhogy én is lehúztam itt ezt a lassan ötven évet. Jó látni, hogy a klub tovább él, jelenleg négyszáz gyerek sportol és több edző is dolgozik itt. Eredményesség terén sincs szégyenkeznivalónk, tavaly döntően utánpótláskorú, saját nevelésű csapatunkkal a negyedik helyen végeztünk a felnőtt-csapatbajnokságon, az utánpótlásrangsorban pedig rendre a legjobbak között vagyunk. Úgy tartjuk a szintet, hogy közben másoknak is nevelünk tehetségeket. Én tizenkét-tizenhárom sportolóval foglalkozom, illetve irányítom közvetlenül az edzését, tizenévesektől az országos bajnok Kerekes Grétáig. Persze bárki jöhet hozzánk sportolni, de nem az a cél, hogy mindenáron nőjön a létszám, a miénk az országban így is az egyik leginkább kiemelkedő. Inkább az a fontos, hogy ennek a négyszáznak minél többet és jobbat tudjunk nyújtani. Ezért valamilyen fejlesztésben mindig gondolkodunk, most nagyon várjuk például, hogy végre elkezdődjön a szakmai munkát tovább segítő új futófolyosó és munkacsarnok építése.

Tomhauser István tanítványai kereken egy tucatszor jutottak felnőtt világ- vagy Európa-bajnokság döntőjébe, a mérleg két Eb- és egy vb-érem, valamint tizenöt felnőtt országos csúcs, ami a hazai mezőnyben kiemelkedő. Elsőként 2006-ban Kiss Dániel futott Eb-döntőt Göteborgban, amire az azt megelőző két évtizedben nem volt példa a hazai gátfutásban. Tanítványa 2009-ben robbant be a nemzetközi élvonalba, rajthoz állt a fedett pályás vb döntőjében, egy év múlva bronzérmet szerzett a szabadtéri Eb-n. Az ő teljesítményét is túlszárnyalta Baji Balázs, aki 19 éves korától dolgozott Tomhauserrel az Ikarus-pályán, Eb-ezüst után történelmi vb-bronzot nyert (képünkön Tomhauser István, szerzőnk, Vincze Szabolcs és Baji Balázs a 2017-es londoni vb-n). Mindkét tanítványa országos csúcsot döntött 110 méteres gátfutásban, amit most Baji tart 13.15 másodperccel. A szakember az elmúlt években Kerekes Grétát segítette két Eb-döntőhöz, s bronzéremhez az Európai Játékokon – és reményeik szerint párizsi szerepléshez is, ami egymás után az ötödik olimpia lenne, amelyen az ő sprintere is indul.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. május 18-i lapszámában jelent meg.)