Titkos ferihegyi utazások – százéves lenne Nyers István, 5. rész

„Rengeteget ettem, szünet nélkül dohányoztam, legalább negyven szálat szívtam naponta. És mellé ittam napi tizenöt kávét. Most már úgy élek, mint egy koldus szerzetes. A szegénységet és az önsanyargatást választottam, csak a szükséges mennyiséget eszem, nem dohányzom, a kávét pedig már nem is ismerem” – vallotta Nyers István pályafutása utáni életéről a Corriere dello Sport 1989. február 25-i számában. Ám ne siessünk előre, kanyarodjunk vissza 1958-ig: sikertelen spanyolországi bolyongásából visszatérve ismét Olaszországban talált csapatot, pályafutása alkonyán a Serie B-s Leccóban játszott két évet. Az 1958–1959-es idényben a harmadik, az 1959–1960-asban a második helyen végzett a lombardiai csapat, és bár az ezüstérem feljutás ért, ez a 36 éves csatárt már nem érintette. Búcsúakkordként egy szezont még lehúzott a Veneto tartománybeli Marzotto Valdagno együttesénél, a dicstelen véget a másodosztály 20. helye és kiesés jelentette. A magyar futball hontalan világvándora későbbi visszaemlékezése szerint ezekben az években Rómában élt, onnan ingázott az északi kis csapatokhoz. A felettébb meglepő adat azt feltételezi, hogy – fogalmazzunk visszafogottan – jelentős kedvezményeket kaphatott a fegyelmezett edzéslátogatást illetően. 

Párizs, Milánó és Róma hajdani ünnepelt királya a „kertek alatt” távozott a futballéletből, majd jött a váratlan költözés. Bologna! Hogy miért telepedett le és töltötte a következő három évtizedet a Nyers házaspár a futballévek során legfeljebb ellenfélként látogatott városban, a kacskaringós sorsú futballista életének sokadik misztériuma. „Rajongok az emiliai konyháért, nagyevő vagyok. Megvan a város vonzereje, de főként feleségem szeretett bele. Anna fanatikus csodálója Bolognának” – adott sajátos feleletet a nagy kérdésre a visszavonult játékos az idézett interjúban, egy másik beszélgetésben pedig azt állította, barátai meghívására érkezett Emilia-Romagna székhelyére, és elég volt egy hét, hogy beleszeressen. Egy hétre érkezett, harminc év lett belőle. „Bolognát elhagyom az 1990-es világbajnokság után. Visszatérek Szabadkára, a szőlőtőkéim közé. Más szerelemnek élek, másfajta nyugalomban: földművesnek állok” – hökkentette meg az olasz sportközvéleményt a nyolcvanas évek végén, ehhez képest a Corriere dello Sport újságírója 1993. januárjában, Détári Lajos emlékezetes bolognai időszaka után még mindig a város lakójaként kérdezte interjújában. Itt adott betekintést a beszélgetőtárs aktív pályafutása utáni mindennapaiba: „Hogy mivel töltöttem az időt az elmúlt harminc évben? Van egy kis munkácskám, és eléldegélek abból a két-három lírámból, ami maradt. […] Meséljem el egy átlagos napomat? Besegítek Manfredo Montanari barátom vegyi termékekkel foglalkozó cégénél, kártyázgatok, játszom néhány partit a bárban, sokat tévézek, vasárnap pedig templomba megyek, mert feleségemmel nagyon vallásosak vagyunk. Minden reggel megveszem a sportújságokat, a Stadiót és a Gazzettát, és a tévében annyi meccset nézek, amennyit csak tudok. Néhány hónapja összefutottam Détári Lajossal, jól elcsevegtünk a mi szeretett nyelvünkön.”

Az itt-ott elejtett információk és a kortársak ködös emlékei alapján többféle üzletbe is belevágott a házaspár: a korábbi cikkben említettük a milánói „Nyers” méteráruboltot, ismeretünk van egy Nyers Annához kötődő milánói virágkereskedésről, egy milánói bárról, Zsengellér Zsolt sportújságíró pedig személyes emlékei alapján római autószalonról is szót ejtett. Az igazság az, hogy nem tudjuk, pontosan honnan volt pénze a futballcsillagnak, akit spórolással sohasem vádoltak, és akinek a fenti napi programleírás alapján nem éppen a munka állt hétköznapjai fókuszában. Olaszországi kutatásaink során Lamberto Bertozzi, a virtuális Bolognai Futballmúzeum vezetője néhány helyi kiegészítéssel szolgált: a korábbi népszerű futballista rendszeres látogatója volt az arcoveggiói lóversenypályának, de úgy rebesgetik, a lakhelyéhez közeli híres bolognai éttermet, az Osteria delle Damét is szívesen látogatta. A házaspár otthona a Via Castellata nevű hangulatos szűk utcácskában volt, néhány lépésre a neves bolognai színházhoz, a Teatro Duséhoz, egy ma már többnyire diákok által lakott, akkor úri negyednek számító városrészben. Egyetlen városi fotó maradt fenn Nyers István bolognai időszakából, a képen a Piazza Nettunón, a Neptún-kút szoborcsoportja előtt áll ismeretlen barátaival. Tudjuk azt is, hogy törzshelye a Bar De Marchi nevű kiskocsma volt, a Bologna-játékosok és -szurkolók egykori kedvelt találkozási pontja ma is őrzi a hagyományos profil bizonyítékait, a falon fekete-fehér, régi futballképek díszelegnek. A könnyű élet, a féktelen evés-ivás, az egészségtelen szokások meghozták a böjtjüket: Nyers István az 1980-as évek derekán szívinfarktust kapott.

„Barátok körében voltam aznap, de korán hazaértem, már este hét óra körül. Egyszer csak furcsa, éles fájdalmat éreztem a mellkasomban. Mondtam Annának, csak valami könnyű vacsorát együnk. A kínok azonban egyre nőttek. Aludni próbáltam, de az éjszaka közepén már ordítottam a vad fájdalomtól. Mondtam magamnak, na, nekem végem. Anna a bajt látva mentőt hívott, és a kocsi néhány perc múlva meg is érkezett. Akkor már arra gondoltam, bárcsak lenne nálam egy pisztoly, hogy megszűnjön a szenvedés. A kórházban, az Ospedale Maggioréban megmentették az életemet, és ezért örök hálával tartozom Bracchetti és Lombardi doktor uraknak.”

Mi pedig némi kutakodás és néhány telefon segítségével megtaláltuk Daniele Bracchetti nyugalmazott kardiológust, aki 90 éves korát meghazudtoló szellemi frissességgel mesélt személyes emlékeiről. Az orvosi titoktartásra hivatkozva Nyersről mint korábbi pácienséről nem adhatott ki adatot, csak annyit árult el, hogy szívproblémái miatt rendszeresen kezelte. „Rokonszenves, barátságos, jókedélyű emberként emlékszem rá – beszélte el a Nemzeti Sportnak. – Többször szóba került köztünk a Grande Torino, az 1949-ben repülőgép-balesetet szenvedett torinói csapat története. A modern futball viszonyait ismerve ma már nem fordulhatna elő ilyesmi, de akkor az Inter játékosai elutaztak Torinóba, a tragédia helyszínére, hogy leróják kegyeletüket sporttársaik előtt.” 

Hozzátehetjük, Nyers Istvánnak személyes oka is volt a gyászra, hiszen éppen a katasztrófában odaveszett edző, Egri-Erbstein Ernő ajánlására igazolta át 1948-ban az Internazionale a Stade Francais-tól. Mérkőzésre visszavonulása után nemigen járt a magyar labdarúgó, edzői ambíciói sem igen voltak, elmondása szerint korábbi csapattársai közül a leginkább Benito Lorenzi Inter-csatárral ápolta a barátságot. Aztán 1993-ban tett utalása szerint lassan elérkezett az idő a régóta dédelgetett országváltásra, a szabadkai visszatérésre: „Néhány éve jártam újra Budapesten. Rá sem ismertem a városra. Mennyi szomorúság, mennyi nyomorúság! A kommunizmusról nem szeretnék mondani semmit, mert én alig több mint húszévesen menekültem el, és semmit sem értettem a világból. De azt hiszem, azóta mindenki számot vethetett az efféle rendszerek vétkeivel. […] Ami Bolognát illeti, sokat adtam és sokat köszönhetek a városnak. Innen csak akkor mozdulok már, ha érzem, hogy hamarosan a világtól is búcsúzom. Minden el van tervezve, szabadkai házamban teljes komfort vár.”

Úgy tudni, 1995-ben telepedett át a Nyers házaspár a délvidéki városba, abban az időszakban, amikor a délszláv háború miatt onnan inkább menekültek az emberek. Hogy mégis miért? Valószínűleg feleségének betegsége lehetett a magyarázat, a Szabadkán született asszony visszavágyott családja városába. Anna Zvekanovics az ezredforduló után elhunyt, Nyers István pedig 2004 nyarán feleségül vette korábbi bejárónőjét, első neje ápolóját, a vele az esküvő előtt eltartási szerződést kötő Szabó Juliannát. Ekkoriban talált a tizenkét éve teljes visszavonultságban élő egykori csatárkirályra néhány újságíró kolléga, a Képes Sport kiküldöttjeként Budai Miklós, Mirkó István és Szöllősi György, a Szabad Hét Nap című szabadkai lap főszerkesztőjeként pedig Dudás Károly készített interjút a Milos Obilics utca lakójával, majd Szepesi György beszélgetett vele a Sport TV-ban futó televíziós műsorában. A Nyers-legendárium egyre bővült, kiderült, a nagy életművész, a Szabadkán olasz Pista bácsiként emlegetett különös öregúr olaszországi utazásai előtt rendszerint taxival indul Szabadkáról a ferihegyi repülőtérre, és a Képes Sport-interjúban elhangzott életének tételmondata is: „Szerettem a szabadságot.” Ezek voltak utolsó megnyilvánulásai, néhány hónappal később, 2005. március 9-én, 81 évesen, agyvérzés következtében elhunyt a vajdasági városban. 

„Szomorú és méltatlan volt a temetése, talán ha tízen verődhettünk össze a Bajai úti temetőben, sírja pedig sokáig megmaradt gondozatlan földkupacként – osztotta meg velünk emlékeit Szalai Attila szabadkai fotós, karikaturista. – Aztán Tomiszlav Karadzsics szerb futballszövetségi elnök révén eljutott az áldatlan állapot híre Massimo Morattihoz, az Internazionale elnökéhez, aki rögtön lépett. Nagyvonalúan vásárolt új sírhelyet és finanszírozott egy szép márványsírt Nyers Istvánnak, Dejan Sztankovicsot küldte el Szabadkára, hogy segítsen lebonyolítani az ügyletet.”

Azóta második felesége is a sírban nyugszik már, az 1942-ben született Nyers Szabó Julianna tavaly halt meg. A labdarúgó emlékezetét azonban nemcsak kövekben őrzik, hanem különleges utánpótlás-akadémia segítségével is: Utasi Jenő plébános 2011-ben megalapította az akkor 648 lakosú vajdasági községben, Tóthfaluban a Nyers István Akadémiát, amelyet azóta is szeretettel és nagy gonddal, Topolya árnyékában is töretlen lendülettel vezet. Terveiről 2016-ban így beszélt a Nemzeti Sportnak: „Amikor elhatároztuk a futballakadémia megalapítását, olyan névadót kerestünk, aki kötődik ehhez a vidékhez, egyúttal példakép lehet a fiataloknak, így esett a választás Nyers Istvánra, az olasz gólkirályra. Kezdettől széles körű tehetséggondozásban gondolkodtunk, szándékunk, hogy ne hagyjuk a fiatalokat elkallódni. Nemcsak a focira figyelünk, igyekszünk például a zenei talentumot is kibontakoztatni.”

A történet itt véget is érne, ha nem jelentkezett volna Nyers Istvánról megjelent cikkeink nyomán a futballista unokatestvére, hogy további adalékokkal segítsen a családi vonatkozásokat illetően. A 79 éves Ádámné Márkus Irén édesapjának, Márkus Lászlónak tizenhárom testvére született, jóval idősebb nővére, Márkus Rozália nem más volt, mint Nyers István édesanyja. Tolna megyéből, a sárközi Őcsényről származik a család, a rokon elmondása szerint „Róza néni” életre való, lóversenyre, futballmeccsre járó asszony volt, aki valamikor felkerült Budapestre dajkának, itt ismerkedett meg az Ózd környéki bányásszal, (idősebb) Nyers Istvánnal. Az 1924-ben, Franciaországban született István három évvel fiatalabb öccséről, a Strasbourgban, a Lazióban és a Saint-Étienne-ben – néhányszor bátyja ellen is – futballozó Ferencről már esett szó cikksorozatunkban, a fivérek nővéreiről azonban még nem. Íme, a közeli rokon információi: Katalin 1922-ben született, a második világháború idején István bátyjához hasonlóan zsidókat bújtatott, később Franciaországban hozzáment egy repülőmérnökhöz (egy fia és egy lánya született, utóbbi esküvőjére készülve, menyasszonyi ruhapróbára tartva halálos autóbalesetet szenvedett), később kiköltözött családjával Montrealba, itt halt meg öregotthonban. Húga, az 1923-as Nyers Rozália Budapesten telepedett le, házassága után Bokros Mátyásné néven, háztartásbeliként élt, gyermeke nem született. A házaspár előbb Albertfalván, majd az idős Nyers szülőkkel közös, Szász Károly utcai lakásban élt. A jómódú Inter-klasszis Olaszországból rendszeresen küldött csomagot Budapestre szüleinek és nővérének, a milánói csapat egyik magyarországi vendégjátéka alkalmával – talán az 1966-os Vasas–Internazionale BEK-mérkőzésről van szó – egykori olasz klubtársaival postázott pénzt. Üzent előzőleg Rozáliának, hogy mindenképpen menjen ki a stadionba, ott az olaszországi delegáció tagjai feltűnően kedvesen üdvözölték az asszonyt, aki hazaérve észrevette, hogy minden zsebe tele van tömve bankjegyekkel.  

Felesége halála után Nyers István rövid időre visszament Olaszországba, kalandozásait és pénzszórását azonban nem nézte jó szemmel a Zvekanovics család, Szabadkán nem engedték be az Anna révén szerzett házába. Ádámné Márkus Irén úgy tudja, ekkor fogadta be magához a későbbi új feleség, a szabadkai restiben dolgozó, nála jóval fiatalabb Szabó Julianna. Ment a vita a Zvekanovics Anna milánói virágboltjának eladásáért kapott, állítólag tíz évre banki letétbe helyezett komolyabb dollárösszegen is, az utolsó szabadkai évek sem nélkülözték a furcsa eseményeket. Nyers Szabó Julianna így beszélt elhunyt férjéről a lapunknak adott, 2015-ös interjújában: „Szerette a pénzt, de nem tudott bánni vele. Volt, hogy taxival elmentünk étterembe ebédelni, mondta a sofőrnek, maradjon ott, egyen ő is valamit, közben meg ment a taxióra. […] Nem tudom, futballpályafutása után mivel foglalkozott. Volt megtakarított pénzük, abból éltek. Megmaradt sok fényképe is, de egyszer fogta magát, és egy adagot a kályhába dobott. Fogalmam sincs, miért.”

A magyar futball világcsavargója, a rejtélyek embere cikcakkos útja során a dicsőséges emlékek mellett kétes jellembeli nyomokat is hagyott maga mögött. Franciaországban született, Párizsban, Milánóban, Rómában érte el fényes sikereit, az akkoriban Szerbia és Montenegró néven működő államszövetség területén halt meg, pályafutása során sokfelé, sokféle hűségnyilatkozatot tett, de szüleihez és Magyarországhoz mindvégig erősen ragaszkodott. Fennmaradt számos külföldről Budapestre postázott képeslapja, ezeknek rövid, kedves (egyébként helyesírási hibákkal teli) sorai is érzékeltetik az otthoniakkal szemben megmaradt tiszteletteljes, fiúi hozzáállást. Íme, egy 1952-es párizsi lap üzenete, már a milánói korszakból, a Szász Károly utca 3.-ba címezve: „Kedves mama és papa szivélyes üdvözletünket küldjük Parisból itt jacotunk a Rasingal irjanak, irok ha haza érkeztünk. Csokoljuk, Anica Pista”. 

Ami a hazaszeretet kérdését illeti, Ádámné Márkus Irén megosztott velünk egy szinte hihetetlen családi emléket. Elmondása szerint Nyers István 1946-os külföldre szökése miatt tartott a hatóságoktól, fél évszázadon át nem mert visszatérni Magyarországra. Nem lehetett ott az 1960-as években sem édesapja, sem néhány évvel később elhunyt édesanyja temetésén. S hogy mi volt az unokatestvér által felfedett meglepő adalék? A közeli rokon családi anekdotára hivatkozva állítja: Nyers Istvánnak annyira hiányzott a magyar levegő, hogy Olaszországból két-háromhetente elutazott Budapestre, majd anélkül, hogy kilépett volna a ferihegyi repülőtérről, a határellenőrzés előtti senki földjéről, a következő járattal visszarepült egy olaszországi célállomásra. Ha igaz a történet a titkos ferihegyi kanyarokról, a hazaszeretet szívet melengető, csodálatos példájával állunk szemben. Ha meg nem, akkor egy sokadik meghökkentő legendával a huszadik század legkalandosabb életű magyar labdarúgójáról, Nyers Istvánról.  

A sorozat véget ért.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. május 18-i lapszámában jelent meg.)