„Csak egy srác vagyok Zuglóból” – 60 esztendős Szekeres Pál

– Fontosak a születésnapok az életében?
– Igen, ez mégiscsak olyan esemény, amikor az ember leül a családjával, a barátaival és ünnepel. Szerető, jó családban nőttem fel, szép születésnapokra, évfordulókra emlékszem – rendszerint többször is meg szoktuk ünnepelni ezeket a napokat, akár nagyobb körben is. Az ötvenediket például nagyon megünnepeltük. Erről nagyanyám mondása jut eszembe, miszerint felgyorsul az idő. Százkét évesen mondta, én meg azt feleltem neki, ez hülyeség, de be kell látnom, igaza volt. Az ötven és a hatvan között elröpült az idő. Míg harminc és negyven között egy évszázadnak tűnt a tíz év, ezúttal két évnek…

– Foglalkoztatja az idő múlása?
– Persze, azon elgondolkozik néha az ember, hogy előttem már biztosan kevesebb van, mint mögöttem, de ilyenkor arra is gondolni kell, hogyan telnek majd az aktív, később meg a passzív idős napjaim. Mert ha odafigyelünk, ki lehet ezt tolni. Példa előttem az edzőm, Beliczay Sándor, aki néhány nap múlva lesz hetvenhárom, és a párizsi olimpián és a paralimpián egyaránt voltak tanítványai, ráadásul sikeres tanítványai.

– Tudom is, mondták is, hogy nagyon kötődik a mesteréhez, s lám, már a beszélgetésünk elején szóba hozza. Ennyire meghatározó szerepet játszik az életében?
– Igen. 1976 őszén kerültem hozzá, és amikor 2012-ben abbahagytam, akkor is ő volt az edzőm. Kell, hogy összepasszoljon két ember karaktere is, de az is, hogy a világ dolgairól hasonlóképpen gondolkozzanak – ez nálunk megvan, ráadásul kiderült, hogy szegről-végről még rokonok is vagyunk. Nem titok, voltak konfliktusaink is, én sem voltam mindig ideális tanítvány, de ennyi évtizedbe ez talán belefér.

– Milyen kisfiúval találkozott először edzője?
– Egy szőke, lapátfülű, cuki fiúval. Elálltak a füleim, ezért sokáig Sassoon-frizurám volt.

– És ez a cuki kisfiú hogyan keveredett le a terembe?
– A szüleim vendéglátósok voltak, s én tizennégy éves koromig a nagyanyáméknál éltem – ők Rákospalotán laktak, édesanyámék pedig Zuglóban. Apukám református iskolába járt, ott a vívás még tantárgy volt, anyai nagyapám pedig katona volt. És hát akkortájt volt népszerű A Tenkes kapitánya, A fekete tulipán, a Lagardere lovag. Nagyon tetszett, hogy valaki vív, győz, a kiválasztott hölgy pedig a karjaiba omlik.

– Erre vágyott?
– Így, ebben a sorrendben. Túlmozgásos, hiperaktív gyerek voltam, az osztályfőnököm nemigen bírt velem… Éppen kapóra jött, hogy a kapunknál egy villanyoszlopon ott virított a szórólap, amelyen az Újpesti Dózsa vívószakosztálya hirdetett felvételt. Elmentem. Ott is ragadtam.

– Szerelem volt első látásra?
– Nagyon jó közösségbe kerültem, abból a csoportból többekkel is tartom a kapcsolatot, kettővel napi szinten.

– Gyakran nosztalgiáznak?
– A nosztalgia a korral is jár, de tény: szép korszak volt, mi voltunk a diszkógeneráció jeles tagjai – csak megjegyezném, hogy a mai napig azok a zenék szólnak a nagyobb bulikban.
– Ha már szép korszakról beszél: nem nehezíteném meg a dolgát azzal, hogy egyre redukálom, de, mondjuk, három remek évet kiemelne a hatvanból?
– Hármat fogok, de az is egy korszak, hiszen az 1988 és 1991 között időszak ilyen. Amikor nyolcvannyolcban olimpiai érmes lettem, egyszer csak észrevett a vívóvilág. Addig a bajnokok között amolyan futottak még kategóriába tartoztam, de onnantól megváltozott sok minden, ráadásul akkortájt kezdtem el versenyeket is nyerni.

– Ha lenne rá lehetősége, visszamenne abba a három évbe?
– Minden nyáron egy hétre visszarepülnék – persze csak akkor, ha a feleségem megengedné. De szép időszak is volt, milyen nagy szám, hogy szerepeltem a tévében! Arról álmodtam, hogy menő sportoló leszek, de azt nem gondoltam, hogy ez felelősséggel jár, hogy egy híres sportolónak példaképnek is kell lennie, és esetemben nem csak a páston.

– Ezt mikor tanulta meg?
– Az ember belenő ebbe is. És rádöbben sok mindenre: Imre Géza árulta el, hogy a pályafutása elején mennyit tanult tőlem. Egy idő után tisztában voltam vele, hogy felnéznek rám, és én figyeltem is a fiatalokra, például az edzéseken vívtam mindenkivel – nekem ez természetes volt, ők pedig gyakran még ma is élményként emlékeznek vissza rá. Aztán amikor a balesetem után ismét elkezdtem keményen sportolni, azt éreztem, misztifikálni kezdik, amit csinálok. Na, akkor szóltam, álljon meg a menet, ez nem akkora dolog! Hiszen én csak egy srác vagyok Zuglóból, aki folytatja a sportolást.

– Honnan volt ereje a folytatáshoz?
– Mindenkiben benne van. Amikor futsz, a végére fáradni kezdesz, de mégis nagyobb fokozatra váltasz, mert meg akarod nyomni az utolsó néhány száz métert – és képes is vagy rá, mindenki képes. Az más kérdés, hogy ha ennyire küzdőképes, összeszedett lettem volna, mondjuk, Szöulban is már, simán ott lehetne az önéletrajzomban, hogy olimpiát nyertem.

– A balesetéről, így, hatvanévesen mit mond? Nyíltan beszél róla, minden ezzel kapcsolatos kérdésre őszintén és bátran válaszol, ám mégiscsak élete tragédiája.
– Mérföldkőnek mondanám. Szörnyű tragédia volt, kétségtelen, ám közben meg fiatal voltam és erős. Motivált arra, hogy csináljam tovább. Mert olyan hülye vagyok és voltam, hogy még az ilyen helyzetekben is csinálom tovább. Hogy megtaláljam magam. A barátaim mondták is: Szekérnek összetört a gerince, de a lelke nem.

– Egy pillanatig sem fordult meg a fejében, hogy feladja?
– Ó, dehogynem! Amíg reménykedik az ember, amíg hiú ábrándjai vannak a jövőt illetően, addig eszébe jut. Egy ilyen történést fel kell dolgozni: nekem ez a rehabilitáció során megadatott, hiszen ott tudatosult bennem, hogy ennek az egésznek nem az lesz a vége, hogy majd szaladok… A rehabilitáció fontos feladata ugyanis az volt, hogy az ember megtanulja, hogyan tud élni a kerekesszékkel. Néhány órányi bőgés után újraprogramoztam, olyan célokat tűztem magam elé, amelyeknek az elérése nem tűnt lehetetlennek.

– Imponáló az életfelfogása.
– Mindig is optimista, életvidám srác voltam. A rehabilitáció során volt egy meghatározó élményem: egy szép lány érkezett kabrióval az intézethez, odament egy fiúhoz – a párjához. Aztán együtt mentek vissza az autóhoz. A fiú betette hátra a kerekesszékét, ő vezetett, és elhajtott a lánnyal. Mondtam is, ha ezt így is lehet, akkor nincs nagy baj. A barátaim gyakorta elmesélik a bajaikat, mindig mondom nekik, örüljünk annak, amink van, az anyagi természetű bajok nem bajok, legalábbis keseregni miattuk nem kell. Annál fontosabb az egyértelmű és világos kommunikáció – ez sok mindenben segít.

– A munkájában is.
– Még ötvenévesen is azt mondtam, nem tudom, mi leszek, ha nagy leszek. Nem mozdultam az állami feladatokra, azok találtak meg engem. Nagyon szeretem a munkámat, és örülök annak is, hogy mára a parasportolók láthatók – sokat tettünk érte. A siker közös, hiszen sokan dolgoztunk ezért, ám a tortából egy szelet az enyém, sőt, még egy cseresznye is az enyém, hiszen a közigazgatás falait mi törtük át.

– Boldog ember?
– Boldog és kiegyensúlyozott, de ezért is megküzdöttem. Ezt tudom javasolni mindenkinek – amikor minden jó és szép, nem vesszük észre, csak akkor észleljük, hogy valami nem jó, amikor a boldogság eltűnik. Hálás vagyok a feleségemnek a gondoskodásáért, a szeretetéért. Boldog vagyok, hogy a lányommal csodás a kapcsolatom, hogy a fiaimmal mindent meg tudunk beszélni, olyasmibe is beavatnak, ami több mint megtisztelő. A gyerekeinek mindenki tud minőségi időt és szeretet adni – ha mindehhez én még útravalót is tudtam adni, nem is lehetek más, csak boldog.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. szeptember 21-i lapszámában jelent meg.)