Irracionális hűség – Hosszú kávé Wirth Imrével

– „A panelházak közötti dühöngőkben hangosan káromkodnak az egyérintőzők, a magasból leordítanak, kuss legyen!” – olvasom a Karolina kertje című regé­nyében. Gyerekkori futballélménye?
– Több hasonló emlékem kötődik Óbudához. A legelső egy vasárnap délutáni hangulat a Folyamőr utcából, ahol egy azóta elbontott, 1800-as években épült, U-alakú, soklakásos házban éltünk. Érződött a levegőben az őszi elmúlás, eltelt lassan a hét egyetlen szabadnapja is, másnap újra iskolába kellett menni. Egy nyitott ablakból kihallatszott, hogy meccs megy a tévében, és visszhangzott a falak között, hogy Káposzta gólt lőtt. Meccsekre édesapámmal kezdtem kijárni. Ő valamikor kézilabdázott, még a nagypályás változat szerint, erről sokat mesélt is otthon, aztán focirajongóként vitt magával az Üllői útra.

– „Apám után Fradi-drukker” – jellemzi magát a Karcsi a Juventusnak szurkolt című versében. A családi példa alapján egyértelmű volt a klubválasztása?
– Annak idején a ki kinek drukkol dilemmája furcsa identitáselem volt, a maitól eltérő rétegekkel, mintázatokkal. Talán ötéves lehettem, amikor édesapám kollégája nekem szegezte a kérdést, hogy kinek szurkolok. Zavarba jöttem, biztosan látta is rajtam, biztatott, hogy drukkoljak a Vasasnak. Akkor fordult elő először, hogy kiálltam magamért, az igazamért. Azt feleltem, hogy nem, én Fradi-drukker vagyok. Kicsit el is szégyelltem magam, ugyanakkor éreztem, ezt ki kellett mondani.

– Ma is érvényes a vallomás?
– Járok Fradi-meccsre, de az utóbbi két évben, édesapám halála óta ritkábban. Vele közösen mentünk, megvolt a rítusa ezeknek a délutánoknak, a kezdés előtt a népligeti aluljáróban nyilván meg kellett inni egy unicumot, aztán hazafelé, a villamoson megvitattuk a látottakat. Ha pedig csak tévében tudtuk megnézni a meccset, telefonon beszéltünk utána.

– Régi fradisták gyakori panasza, hogy nem könnyű kötődni a mai, légiósoktól, zsoldosoktól hemzsegő Ferencvároshoz. Mi az, ami mégis az Üllői úton tartja?
– Nehéz megmondani. Leginkább valamiféle megtartó hagyomány. Nem jó feladni a tartozást valahova. Persze millió ok adódna rá, nekem ez mégis fontos. Amikor a mai Fradit nézem, egy legendát látok, egy mítoszt, Nyilasiékat is, és mindazokat a játékosokat, akiknek a hetvenes években vagy később drukkoltam. Ezen a téren volt részem szenvedélyes élményekben: 1995-ben az Anderlecht elleni Bajnokok Ligája-selejtező visszavágóját a Pacsirtamező utcai lakásunkban néztük, és amikor vége volt a meccsnek, a döntetlennel pedig továbbjutott a Fradi, olyan elementáris indulatok szabadultak fel, hogy az alattunk lakó néninek leszakadt a csillárja. Nagyon kedves és szeretetreméltó volt egyébként, csak úgy mellékesen említette néhány nappal később, hogy nem tudja, mi történhetett odafönt, de nála sajnos kiesett a szerkezet a plafonból.

– Tud úgy örülni egy Saldanha-gólnak, mint kölyökként egy Nyilasi- vagy a kilencvenes években egy Lipcsei-gólnak?
– Nem tudom, össze lehet-e mérni az öröm mértékét. Nyilasi Tibor vagy Lipcsei Péter idejében nem kellett ilyeneken gondolkodni, ha gólt rúgott valamelyikük, feldobta az embert, és kész. Ma meg annak örülök, ha a csapatom gólt lő vagy nyer, és bosszant, ha veszít.

– Ahogyan Ferdinandy György Egyfordulós bajnokság című novellájában, a saját Fradi-történetében is kulcsszerep jut az édesapának. Nélküle is őrizné még a lángot?
– Ez irracionális hűség. Tulajdonképpen a gyerekkorához és a gyerekkori érzésekhez ragaszkodik az ember. És jó, hogy vannak ezek az érzések. Amikor Saldanha gólt lő, akkor nem Saldanhát nézem, és nem is azon gondolkodom, hogy miért nem egy magyar rúgta a gólt, hanem előjön az a fajta élmény, amelyet gyerekkoromtól fogva annyiszor átéltem, és amelyben persze benne van édesapám is.

– Négy gyereke is viszi tovább a családi Fradi-hagyományt?
– Nem. Úgy látom, náluk az én túlzásba vitt fociőrületem ellenhatást váltott ki.

– Péntek volt kezdetű verse Kristóf fia 1992-es születésének izgalmait és nehéz­ségeit dolgozza fel, erős focis mellékszállal. Más írásaiban is visszaköszön a pénteki meccsek szentsége.
– Ez a szenvedélyben elveszés, játékban feloldódás időszaka volt. ELTE-s egyetemi bajnokságban játszottunk, és a hét ritmusát az adta meg, hogy pénteken foci van. Ahogy közeledett a péntek este, egyre erősödött a ráhangolódás, a ráhangoltság. Ez olyannyira így volt, hogy a csapattársak közül Balogh Balázs barátom müncheni ösztöndíjasként nem átallott péntek reggel autóba ülni Németországban, hazajönni az esti meccsre, amelyen esetleg jól kikaptunk, aztán visszaszállt az autóba a Bogdánfy úton, és indult Münchenbe. Emlékszem a mozzanatra, hogy egy száraz budapesti napon odaérek a BEAC-pályához, és észreveszem, Balázs régi Passatjának hűtőrácsán messziről hozott hónyomok látszanak. Kristóf születése azonban éppen arra tanított meg, hogy meg kell húzni a határokat. Feleségem mindenórás volt, a rendes fájásai még nem indultak be, de valami azért már elkezdődött. Istennek nem hagytam volna ki a pénteki focit, el is mentem, és mire hazaértem, már bent volt a kórházban. Tíz percre laktunk a Margit kórháztól, besétált egyedül, akkoriban még nem volt mobiltelefon, hogy szóljon. Vezéráldozatot hoztam azért a fociért, és ezt a leckét nem felejtettem el. Arra már nem emlékszem, hogy aznap nyertünk-e vagy vesztettünk, felülírta a döbbenet, amely hazaérve úrrá lett rajtam.

– Milyen csapatban játszott?
– Jojó volt a nevünk, 2007-ig működött, egyetemi társakból, barátokból verbuválódott a társaság. A hosszú évek alatt tagja volt mások mellett Kemény István és Szijj Ferenc költő, Márkus Zoltán, a ma már Amerikában tanító Shakespeare-kutató és az említett Balogh Balázs néprajzkutató.

– Évekig játszott a magyar íróválogatottban is, megtapasztalhatta az értelmiségi csapatszervezés sajátosságait. Kiváltságos helyzetet élveztek a befutott szerzők, vagy a pályán lenullázódnak az egyéb érdemek?
– Az a fajta szellemi hierarchia, amely esetleg a pályán kívül fennáll, odabent semmissé válik. Abban a pillanatban, hogy belépsz az öltözőbe, megérzed a különféle bűzös krémek szagát, látod, ahogy a társak dörzsölgetik a lábukat, és érzed a férfihormonok túltengését, új értelmet nyer József Attila sora: „A kultura ugy hull le rólam, mint ruha másról a boldog szerelemben.” És itt a boldog szerelem is érdekes hasonlat, mert van valami észszerűtlen viszony magához a játékhoz. Az íróválogatottal először Olaszországban, San Cascianóban jártam külföldön. Az én korosztályomba még azért beleivódott az Aranycsapat mítosza, és elképesztő volt kint tapasztalni, hogy annak a régi csapatnak a szelleme ott kísértett a pályán. Néztem a többieket, piros-fehér-zöldben, és a szép, pontos, rövidpasszos játék valahogy megemelte az élményt. Elképesztő önismereti tréning és demokratikus tanulási folyamat is a foci, megmutatja, miként tudsz együttműködni, másokhoz alkalmazkodni, miközben feloldódsz a játékban. A nagy egók is hirtelen kénytelenek közösségben gondolkodni. Olyan az egész, mintha történet íródna, lírai szövedék születne a játék által, ezért is szükségszerű a végén megbeszélni az eseményeket. A történet megfogalmazása, kvázi megírása nélkül nem létezik foci. Olyan nincs, hogy játszol, aztán hazamész, és becsukod az ajtót, muszáj beszélni róla. Érezzük, hogy valami történt.

– Ha önismereti tréning a futball, mit tanult a segítségével saját magáról?
– Hogy hajlamos vagyok elveszni a szenvedélyben. Szinte elveszti az ember a személyiségét, olyan szinten eggyé válik a játékkal, és ennek megvannak a maga veszélyei, korlátai. Nagyon jó megmerítkezni a közös szenvedélyben, de ha nem akar valaki kiszolgáltatottá válni, fontos, hogy megőrizze a maga identitását és határait ezen a szenvedélyen belül.

– A Karolina kertje című könyve bemutatóján szót ejtett egy álmáról, amelyben Esterházy Péter, a nyolc éve elhunyt író kérte öntől a megígért regényt. Játszottak is együtt az íróválogatottban?
– Játszani már nem adatott meg vele, olyan viszont előfordult, hogy Berlinben a pálya széléről nézett minket. Az említett álomban egyébként nagy nevetések közepette beszélgettünk – ilyen a valóságban nem volt –, és már éppen léptem az íróasztalomhoz, hogy kihúzzam a fiókot és odaadjam neki a regényt, amikor eszembe jutott, hogy még meg sem írtam. Mintha tartoztam volna neki egy könyvvel, és a mulasztás olyannyira zavart abban a pillanatban, hogy fölébredtem.

– Offside című írásában feltűnik egy edző, aki elárulja a játék titkát a játékosnak „vörös salakos pálya szélén, nyakában síppal, egész közelről arcába lehelve a reggeli pálinkából megmaradt illatanyagot”. Futballozott egyesületi szinten is?
– Még tizenévesen, a III. Kerületi TTVE-ben, ahova apám levitt. Előtte általános iskolásként asztaliteniszeztem a Postásban, technikai felvételi vizsgaként Klampár Tiborral kellett ütögetnem. A Hévízi úti pályához és a serdülő futballcsapat edzőjéhez kötődik az említett élmény. Imre bácsi intelligens ember volt, megértette, amikor az 1978-as világbajnokság után bejelentettem, hogy abbahagyom. Olyan végtelen csapás volt látni a tévé előtt a válogatott argentinoktól elszenvedett vereségét, hogy én ott, a képernyő előtt, tizennégy évesen valamiért úgy éreztem, kifutottam az időből, nem lehetek már futballista.

– Nem hiányzik a játék?
– Hát dehogynem, persze, hogy hiányzik! Emlékszem, még a „fénykorban”, valamikor 2003, 2004 körül Kemény Istvánnal arról beszéltünk, hogy el sem tudjuk képzelni, milyen lesz, ha már nem focizunk. Az teljes lehetetlenség! És hát sajnos egy ideje így élünk. Nem focizunk, vagy ha mégis, már csak fejben.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. október 19-i lapszámában jelent meg.)