Interjú Somogyi Diával: az élet – Pierre Richard-ral

– Sportműsorokat vezetett, teniszmeccseket közvetített, számtalan interjút készített, majd magazinműsorban tűnt fel, nemrégiben pedig könyvvel jelentkezett. Úgyhogy tisztázzuk az elején: kicsoda Somogyi Dia?
– Egy későn érő, egész életében vívódó ember, aki folyton azt kérdezgeti magától, biztos, hogy jó helyen van, biztos, hogy azt kell csinálnia, amit csinál. És mindig jönnek kérdőjelek, újabbak és újabbak, ezeket az élet alakulása is hozza. De most úgy érzem, a helyemen vagyok, bár időnként azért még billegek – ez az egyik oldal, vagyis az, hogy jó és sikeres, amit csináltam, csinálok, a másik meg az, kevés mindez, máshogy kellene csinálnom…

– Hogyan, kinek a segítségével kap ilyenkor erőre, szerez kellő önbizalmat?
– A családom egyáltalán nem érti a bizonytalanságomat, hiszen tőlük például nagyon sok megerősítést kapok, azt hiszem, ez inkább a gyerek- és fiatalkoromból eredeztethető. De alakulok, mára sokkal inkább félig tele a pohár – persze már az életkoromból, az érettségemből, a megélt élethelyzetekből is adódóan.

– Azzal kezdtem, mennyi mindent csinált korábban, ön pedig elárulta, hogy tulajdonképpen végig küzdött valamiféle önbizalomhiánnyal. Ám amíg a korábbi munkái mindig csapatban zajlottak, könyvet általában egyedül ír az ember – hogyan volt hozzá bátorsága?
– Az alkotási folyamat közben valóban senki sem mondja meg, hogy ezt ne így csináld, azt meg ne úgy, valóban egyedül vagy – jó értelemben. Ezen nem gondolkoztam menet közben, és nem is úgy írtam a könyvet, hogy éjjel megálmodtam a következő fejezeteket, ez egyszerűen „kifolyt” belőlem.

– A könyv mennyire Somogyi Dia és mennyire Vito, a kutyájuk?
– Azt mondanám, fele-fele. Az alapvető tulajdonságaim, értékeim benne vannak a könyvben, így a bizonytalanságom, a humorom, a ragaszkodásom, a kötődésem, a felelősségérzésem. De Vito történetein keresztül üt át az, milyen ember vagyok. A képernyőn azért ez nem feltétlenül mutatkozott meg.

– Vagyis Somogyi Dia vicces ember.
– Az. Ráadásul az én humorom gyilkos humor, amelyet nem lehet minden helyen és helyzetben csak úgy bedobni. Karcos vagyok, éppen azért szerettem a Család-barát magazint, mert ott volt lehetőségem spontán reakcióra. A sporttelevíziózás mindezt nem engedi meg.

– Hogyan bírta a kereteket?
– Nehezen. Mindig akkor éreztem jól magam, amikor volt lehetőség a pályán kívülre menni: az öltözőbe, a sportoló otthonába – azt szerettem igazán, amikor lehetett másról is beszélni. A sporttelevíziózás nálunk némiképp „szögletes”, ráadásul a sok közvetítés miatt az a tér is egyre szűkül, ahol lehet emberi történetekkel, pillanatokkal foglalkozni. Nincs erre manapság idő, szerintem igény van. A sporttelevíziózás nehéz műfaj, a hírműsorokat leszámítva minden más kirándulás. Én ezért is lubickoltam a délelőtti magazinban, mert bár természetesen ott sem lehetett bármit megcsinálni, de nagy belső szabadságom volt. A magazinműfaj az életről szól, te vagy benne, vagyis arról beszélsz, ami téged is érint a mindennapokban.

– Csak éppen nem feltétlenül nézik annyian, mint egy sportműsort.
– Ez engem sohasem érdekelt, és a közmédiában alapvetően nem is ilyen a hozzáállás. Még manapság sem.

– Igen, de ha azt nézem, hogy huszonhárom évesen a Nők Lapja címlapján mosolygott, talán mégiscsak fontos lehet. Az a megjelenés sem ijesztette meg, vagy nem kezdett el a föld fölött járni egy méterrel?
– Csak sokkal később jöttem rá, az mekkora szám volt. Amikor megjelent a lap, arra gondoltam, vajon mit fognak szólni a kollégák, leginkább azok, akik már régebb óta tévéznek, hiszen én még csak öt perce érkeztem, és máris ott vagyok a címlapon. A rajtkövön álltam, nem volt sok önbizalmam, és máris feltettek valahová magasra – nagyon gyorsan történt minden. Olyan gyorsan, hogy a tortának nem sült meg a piskótája, de a krémet és a díszítést már kezdték rápakolni. Nem sokon múlt, hogy egészen más pályán folytassam az életem… Ebből következett, hogy én minden egyes történetet a nulláról indítottam, s hiába értem el sikereket, nem rögzítette az agyam és a szívem, hogy ezt is megcsináltam. Az önbizalmam a délelőtti magazinműsorban jött meg.

– Tizennyolc évnyi sporttelevíziózás után nem volt önbizalma?
– Nem. A magazinműsorban kaptam igazán visszajelzést a szakmától és a nézőktől.

– Eljátszott a gondolattal, mi van, ha a pályája kezdetén ezzel a műfajjal indít?
– Állandóan eljátszom vele. És azon is sokszor elgondolkozom, vajon a döntési helyzetekben miért bizonytalankodtam: mi lett volna, ha nem mondok többször nemet, mert úgy éreztem, nem vagyok rá képes, és miért nem álltam úgy hozzá, hogy semmi sem történik, ha netán elrontok valamit.

– Tizennyolc évvel ezelőtt derült ki, hogy gyógyíthatatlan szembetegsége van. Ez mennyire vetette vissza a munkájában és lelkileg?
– Makuláris disztrófiát diagnosztizáltak nálam, sportriporterként nem jött jól, hogy a látásomat nem tudom fókuszálni. Ez ritka betegség, még azt sem tudják, meddig romlik, hová sorvad. Megtanultam vele együtt élni. Az életminőségemet nem rontja, de azért megnehezíti az életet. És megtanít sok mindenre.

– Mire gondol?
– Korábban, ha ránéztem a következő hét beosztására, azon is rugóztam, ha hatszor láttam a nevem, de azon is, ha csak egyszer. Az ember mindig talál magának valamit, amin bosszankodhat, ám az életemből ezzel a betegséggel ezek kikoptak, mert ott volt bennem, milyen jó, hogy nem ennél is súlyosabb, hogy szülhettem két gyereket, és még tizennyolc évvel a betegségem diagnosztizálása után is azt csinálhatom, amit szeretek. Igaz, nem használok súgógépet, hiszen nem látom, a memóriám viszont nagyon jó – ezért például a magazinműsorban én minden egyes nap megtanultam mindent, hiszen nekem nem volt kapaszkodó az élő műsorban, csak az, amit rögzítettem a fejemben. Hálás vagyok a Magyar Televíziónak, hogy segített abban, hogy így is dolgozhassak, s nem mondta azt senki, ha nem megy úgy, ahogy mindenki másnak, akkor nem kell ezt erőltetni.

– Azt csinálta, amit szeret, van két gyönyörű gyereke, szerető családja, a munkaadója tekintettel van a betegségére – ebbe a már-már idilli élethelyzetbe hogyan került bele egy kutya?
– Kutyát mindig is tervezett a család azon része, amelynek volt kutyája korábban. Vagyis a férjem. Én nem voltam a kutyatartás nagy rajongója, mert azt azért láttam, hogy az én időbeosztásom nem teszi lehetővé, hogy például sétálni vigyem, úgyhogy jó ideig azért nem akartam kutyát, mert biztos voltam, hogy valójában én kapnám meg az egész csomagot. Ráadásul nekünk sohasem volt kutyánk. A férjem egyik volt osztálytársának viszont volt egy lagottója, és áradozott róla. Amikor elmondta, hogy nem büdös és nem hullik a szőre, három lépést haladtunk is előre, amikor azt is hozzátette, szelíd és okos, elvesztem – működött az erős marketing… És amikor a család, különösen a nagylányom, Emma hűségesküt tett, hogy a feladatokat el-, meg- és kiosztjuk egymás között, még közelebb kerültem az igenhez. Aztán elmentünk Hollókőre, ahol az esküvőnk volt, és ahová rendszeresen visszajárunk. És ahol volt egy tenyésztő is…

– Rögtön el is kezdődött a kaland?
– Három és fél hónaposan hoztuk el Vitót, öt hónaposan jött az első baleset.

– Honnan kapta a nevét Vito?
– Vito a maffiafőnök, de valójában ő Pierre Richard, a balfácánok balfácánja. Okos kutya, nem is rossz, egyszerűen ilyen: az idegrendszere nem túl erős, a stresszt nehezebben kezeli, és ilyen hülyeségekkel vezeti le. Megéltük már, hogy lenyelt tizenegy kavicsot, hogy egy fadarab keresztbe fordult a torkában, hogy benyelte a toklászt is – már az arcizmom sem rezdült, amikor a kézirat leadása és a könyv nyomdából kikerülése között „újított” egy részleges térdszalagszakadást is…

– Úgy kezdtem, hogy megkérdeztem, ki is valójában Somogyi Dia. Hasonlóval zárnám: melyik úton, merrefelé indul tovább?
– A Párizsi beszállók projekt lezárult, két éven keresztül forgattam a kisfilmeket – újra mondom, hálás vagyok érte, hogy a munkáltatóm engedte, hogy a magam ura legyek, s nem engedi el a kezem ezután sem: más formátumokat találtam ki, ezek továbbra is a sporthoz kötődnek, decemberben kezdek forgatni. De azt hiszem, folytatódik a könyves történet is. Nem Vitóval, mert annak nem látom értelmét – ötletem van, az írás leköt, megnyugtat.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. november 23-i lapszámában jelent meg.)