„Örök hála a nagy hármasnak, hogy világbajnok lettem”

– Sört iszik?
– Igen. Alkoholmenteset.

– Hogyhogy?
– Értem a célzást, s nem is tagadom, alkoholista vagyok. Az emberekben az a kép él, ha valaki alkoholista, valahol éppen fetreng a hányásában, de ez nem feltétlenül igaz. Szeretek inni, az elmúlt másfél-két évtizedben naponta megittam négy-öt sört és egy üveg bort. Gond nélkül lecsúszott. Sokan mondták is, Taki, jól bírod az italt, de nemrégiben a májam jelzett, hogy elég volt. Egy kivizsgáláson kiderült, ötven százalékos májcirrózisom van. A doktornő úgy engedett el, ha akár csak egy kortyot iszom naponta, szilveszter előtt mehetek édesanyám mellé az óbudai temetőbe, ha nem iszom, lehet még öt-tíz évem. Egy másodperc alatt leszoktam a piáról.

– Pedig azt mondják, ez nem megy egyik pillanatról a másikra.
– Ez nálam nem szenvedélybetegség, csak szeretem az alkoholt. Ennyi. Most viszont már egy ideje tiszta vagyok. Vagyis…

– Vagyis?
– Na jó, elmondom, halottak napján bűnöztem. Édesanyámat nagyon szerettem, az ő emlékére megittam egy fél féldeci páleszt, a születésnapomon pedig iszom egy kis bort és pezsgőt. Ennyi. De több tényleg nem volt.

„Bercziknek én csak Takács úr voltam”

– Most, hogy hetvenéves lett, megérinti? Gondolkodik az idő múlásán?
– Úgy nézek én ki, mint aki ezen rágódik? Ne már… Ugyanaz a bohém, nagypofájú vagyok, mint voltam is mindig, akár az anyukám. Valószínűleg tőle örököltem.

– Nem bánja, hogy ilyen lett?
– Dehogyis bánom! Belvárosi gyerek voltam, ott kellett is a duma. Nagy szegénységben éltünk, a vécé kinn volt az udvaron, mínusz húsz fokban is oda jártunk, gondolhatja.

– A sport amolyan kitörési pont volt a szegénységből?
– Igen, de először futballoztam. Ahol most a Szervita téri parkolóház van, akkoriban csak egy placc volt tűzfallal, oda jártunk focizni. Nagyon jól ment, ezért anyám elvitt a Honvédba, mert családilag a kispestieknek szurkoltunk. Másfél órát villamosoztunk, de megérte, mert Bozsik Cucu és Tichy Lajos válogatott a gyerekek közül. Két csapatot állítottak össze, tíz perc alatt lőttem öt gólt, azonnal leigazoltak. De túl messze volt, nem fért volna bele, hogy naponta ennyit utazzak, ezért nem lett belőle semmi.

– Hogyan jött képbe az asztalitenisz?
– Ahova focizni jártunk, a tűzfal elé felállítottak két beton pingpongasztalt. Elkezdtem ütögetni, egy hónap múlva mindenkit hülyére vertem, aki arra járt. Lementem a 31. számú Építők termébe, ahol egy alkalommal megjelent Berczik Zoltán, s azonnal mondta, vár a Kertész utcában, ott játszanak a nagyok. A többi már történelem.

– Hogyan fogadták?
– Ki szereti, ha egyszer csak megjelenik egy ismeretlen srác, és mindenkiből hülyét csinál?! De azért nem volt okom a panaszra, Berczik foglalkozott velem. Megmutatta, hogyan kell pörgetni, a következő napon már én is úgy csináltam. Ezt hívják tehetségnek.

– Eszem ágán sincs megkérdőjelezni a kvalitásait, éppen ezért kérdezem: a pályafutását tekintve nincs önben hiányérzet?
– Vannak jó májú emberek, akik azt mondják, Phenjanban úgy lettem világbajnok, hogy csak a kispadról tapsoltam, ezt ők is meg tudták volna csinálni. Ilyenkor mindig csak annyit kérdezek: és ott voltál? Berczik valamiért mégiscsak Kreisz Tibit és engem vitt el a vébére a nagy hármas mellé. Van egy képem, az 1978-as Budapest-bajnokságról, én állok a dobogó tetején, mellettem Klampár, Jónyer és Gergely. Egy évvel a phenjani világbajnokság előtt… Ilyen fotója senkinek nincs, szóval, aki beszól, hogy csak tapsoló voltam, az… szóval, az jöhet egy kicsit beszélgetni… Az elődöntőben Jónyert 3:0-ra vertem meg, az akkor a világranglistán első háromban lévő Klampit a döntőben 3:2-re. Nagy haverom, szoktam is húzni, hogy élete formájában volt, ezért tudott összekaparni két szettet ellenem.

– Berczik Zoltánnal milyen volt a viszonya?
– Én neki csak Takács úr voltam. Kérdezték, Berczik miért uraz engem, mondtam, mert köztetek csak én tudok pingpongozni. Persze ez csak vicc volt. A lényeg, hogy képtelenség volt bekerülni a világ három legjobb játékosa közé, ezt pontosan tudtam, és simán elfogadtam.

„Mindig is szeretetre méltó őrültnek tartottak”

– Egyértelműen jobbak voltak?
– Persze. Négy-öt poénnal biztosan. Amíg az akkori külföldi menők közül elég sokat elkaptam egyszer-egyszer, ők szinte mindig legyőzték őket. Uralták a világot. A románok elleni meccsen ugyan játszottam Phenjanban, de ők hárman nyerték meg a vébét, ők tettek engem világbajnokká, amiért örök hála nekik. Én tudok ezzel élni. Még úgy is, hogy az európai ranglistán a nyolcadik, a világranglistán pedig a huszadik helyen jegyeztek, vagyis a magyar és a kínai csapaton kívül bármelyikben alapember lettem volna.

– Két évvel Phenjan után Újvidéken viszont már nem volt ott…
– …na, az szép történet. Gergely akkor éppen nem volt a topon, én viszont jó formában voltam, de persze még így is jobb volt nálam. Ennek ellenére Berczik szólt: Takács úr, készülj, mert lehet, hogy bekerülsz a csapatba, ne csinálj semmi hülyeséget. Három nappal a vébé előtt elmentem focizni a haverokkal a BVSC-pályára, az egyik labdalevételnél éreztem, hogy gond van. Eldőltem, nem tudtam lábra állni, hason csúszva vonszoltam ki magam a pályáról. Azt hitték, szimulálok, aztán kiderült, lovaglóizom-szakadásom van, három hónapig ágyban voltam.

– Ért ennyit az a foci?
– Nem, de mit tegyek, szerettem és bolond voltam. Helyettem végül Kreisz utazott a vébére, ami jó döntés volt, ő is kellett hozzá, hogy ezüstérmes lett a csapat. A válogatott karrierem nagyjából ekkor tört ketté. Egy évvel később, az 1982-es budapesti Európa-bajnokság előtt a csuklómat kellett megoperálni, az is három hónapot kivett a pályafutásomból, 1983-ban mentem volna a tokiói világbajnokságra, de a rajt előtt nem sokkal idehaza kikaptam Varga Sanyitól, emiatt az is ugrott, majd az 1986-os prágai Eb-n még égtem egyet, aztán kész. Ennyi volt a válogatott.

– Pechsorozatként értékeli, vagy utolérte a karma?
– Volt, amikor magamnak kerestem a bajt, máskor tényleg nem volt szerencsém. De ne legyünk már ilyen szomorúak, akadnak ezeknél szebb emlékek is! Például 1982-ben rendeztek egy Japán–Európa meccset, amelyre először Klampárt hívták, végül én mentem helyette, és 4:4-nél megszereztem az európai csapat győzelmét, az 1979-es egyéni világbajnok japán Onót oktattam kicsit, majd az 1985-ös göteborgi vébén is helyre tettem a srácot. Van mire emlékezni, na…

– Mindig is vagány volt, mégis alig-alig kapott büntetést. Hogy csinálta?
– Tudja, mindig is szeretetre méltó őrültnek tartottak. Többnyire kedveltek. Meg aztán a hülyeségek és az azokból adódó sérülések miatt épp eleget tiltottam el saját magamat.

– Phenjan előtt azért nem sok hiányzott, hogy itthon maradjon, nem igaz?
– Tatán készültünk a vébére, Klampinak volt két nője, kilógtunk hozzájuk, persze lebuktunk, Berczik pedig kirúgott mindkettőnket. Jónyer és Gergely ment be Buda Istvánhoz, az OTSH akkori elnökéhez, mert tudták, Klampi nélkül ők sem lehetnek világbajnokok. Buda azt mondta nekik, ha írásba adják, hogy megnyerik a vébét, akkor mehet Klampár meg persze én is. Naná, hogy írásba adták.

– Ha egyedül csinálja a balhét, mit gondol, csak önnek megbocsátottak volna?
– Szerintem nem. De mivel Klampárt mindenképpen vinni akarták, engem sem hagyhattak itthon.

„Edzés és meccs előtt soha nem ittam”

– A pályafutása vége felé miért ment külföldre?
– Ismeri az ABBA-slágert? Money, money, money… Ez a válaszom. Kamuzhatnék, hogy ki akartam próbálni magam más közegben, meg ilyen hülyeségek, de a lényeg a pénz volt, a nők és a jó kocsik. Itt is be kellett tartani a sorrendet, előbb a nagy hármas kapott lehetőséget arra, hogy profinak álljon, aztán jöhettem én. Németországba mentem, Steinhagenben, majd Saarbrückenben játszottam, utóbbi olyan volt akkoriban, mint manapság a futballban a Real Madrid. Egyéves fizetésemből vettem egy lakást Óbudán a Rómain. Abban a csapatban hármas számú játékosként, előfordult, hogy csak tartalék voltam, de ötvenezer márkáért minden lelkiismeret furdalás nélkül eltapsikoltam ott, a kispadon. Idővel aztán egyre többet játszottam, majd alacsonyabb osztályú csapatokba kerültem, de még a harmadosztályban is tizenkétezret kerestem, igaz, már euróban. Aztán a klubtulajdonos egyszer csak szólt, hogy nagyon szeret, meg igazán aranyos srác vagyok, de már nem tud fizetni. Ez 2000-ben volt, negyvenhat évesen még egész jól ment a játék, mégis ott álltam csapat nélkül. Aztán másnap felhívott egy Brauer Tibor nevű srác, aki hallotta, hogy szabad vagyok, kérdezte, nincs-e kedvem Svájcba menni. Mondtam neki, az Északi-sarkra is elmegyek, ha pingpongozhatok. Húsz évig ott ragadtam, mármint Svájcban.

– Jól érezte ott magát?
– Mit mondjak?! Szenvedtem a genfi tó partján, kilátástalanul ronda helyen, szóval nagyon rossz volt… Hát persze, hogy jól éreztem magam, ki az a hülye, aki ilyen környezetben élhet és elvágyódik onnan. Jól kerestem, megvolt mindenem, pénz, autók, Merci, Porsche és csajok. Utóbbiak eleinte még maguktól jöttek, aztán inkább már csak pénzért, vettem őket, de csak a luxuskategóriát. Mindig is szerettem költeni. Egy haverom kiszámolta, a külföldön eltöltött harminchárom év alatt forintban nagyjából háromszázmilliót kerestem, ehhez képest egymilliós adóssággal jöttem haza. Na, ezt csinálja utánam valaki!

– Az ital mikor jött be az életébe?
– Már nagyon régen, amikor még idehaza játszottam. Az edzések, a versenyek után ment a sörözés, majd Németországban és Svájcban is ittam, de nem vizet. Tudja, azt nem szeretem. Mindig is profi voltam, szóval edzés és meccs előtt soha nem ittam, erre figyeltem. Ha viszont nem voltak versenyek… Megtörtént, hogy hazajöttem és egy hónapra beköltöztem az egyik barátom által vezetett étterembe, ezalatt ötven liter bort ittam meg. Köszvényt kaptam a piától, két hónapig mankóval jártam, de azt is túléltem.

„Ha nagyon akartam volna, kiugrok az ablakból”

– Nem sajnálja az ital miatt elvesztegetett időt? Sohasem bánta meg?
– Nemrégiben egy kedves doktornő ugyanezt kérdezte, miközben egy hatalmas tűt szúrt a hasamba. Mondtam neki, ha tudtam volna, hogy ezzel ekkora cécó lesz, nem iszom ennyit.

– Jó vicc, de azért ez ennél komolyabb, ugye? Nem sokon múlt, hogy most nem beszélgethetnénk…
– Arra gondol, amikor bevettem néhány tablettát?

– Arra is.
– Jól ismer, talán tudja, hogy nálam életigenlőbb ember aligha van, ehhez képest volt idő, amikor Svájcban depressziós lettem. Nem tudtam aludni, persze akkor is berúgtam. Aki nem éli át, nem tudja, milyen az, hogy alvás nélkül csak pörög az ember agya, képtelen voltam kipihenni magam, és nyilván az ital és a cigi sem segített. Bevettem egy adag gyógyszert, de mire jöttek a rendőrök és berúgták az ajtót, kihánytam. Aztán három-négy nap múlva újra megcsináltam. Amikor az ember depressziós, ugrani akar. Érti? Ezzel nem lehet mit kezdeni. Aztán olyan is volt, hogy itthon pengét, kést használtam, részegen, amatőr módon csináltam. Erre szokták mondani, amolyan segélykiáltás volt. Igazából nem gondoltam komolyan, ha nagyon akartam volna, kiugrok az ablakból.

– Magányos?
– Egyedül élek, a bátyám is egyedül él, s miután a szüleim elváltak, apám és édesanyám sem házasodott meg újra. Mi, Takácsok ilyenek vagyunk, úgy tűnik, ez a sorsunk.

– Kijött a depresszióból?
– Igen.

– Segítséggel?
– Nem kell nekem segítség. Bevittek, egy hónapig kórházban voltam, gyógyszereket kaptam, kiengedtek és azóta rock and roll. Ez öt éve volt. Már eszem ágában sincs ilyet tenni, még terveim vannak az életben.

– Milyenek?
– Szeretem a Balatont. Kinéztem egy emeleti lakást Siófokon, a teraszról látszik Tihany, Badacsony, lenn medence, ötven méterre a víz. Eladom az óbudai lakásom, aztán irány Siófok. Most ez a cél.

– A feleség, a gyerek nem hiányzik?
– Szerintem ez már kimarad az életemből. Hetvenévesen a természet ellen nem lehet küzdeni, mondják, a lemenő napnak is van ereje, de az a helyzet, hogy ebben a korban már a felkelőnek sincs… Volt olyan barátnőm, akivel szóba került a gyerek, lelkes volt, ki is rúgta a paliját miattam, kijött hozzám Genfbe, de hiába akartuk, nem jött össze a gyerek.

– Ettől még elvehette volna, nem?
– Nem vagyok az a nősülős fajta, meg aztán a nőknek sem férjnek, inkább szeretőnek kellettem, amiatt viszont legalább áldották a nevemet.

„Az igazságérzetem erős, az ilyet nem szeretik”

– Mikor kopott ki a magyar pingpongból?
– Amikor Németországba szerződtem, 1986-ban. Harminchárom év külföldön nagyon sok. Néha persze hazajöttem látogatóba, olyankor volt, hogy kihúztam a gyufát. A BVSC-nél is mondták, hogy mostanában nem kell, hogy oda menjek. Járattam a szám.

– A szókimondása miatt sok hátrány érte?
– Az igazságérzetem erős, az ilyet sokan szeretik. Ha igazam van, kijön belőlem, akkor is, ha másnak nem tetszik. Egy barátom szokta mondani, a dühös Takács nem szép látvány.

– A szövetség elnöksége az öt phenjani világbajnokból négyet kinevezett a sportág nagykövetének, csak ön maradt ki a sorból. Mit szólt hozzá?
– Úgy tűnik, a sportágban nem mindenki kedvel, szívük joga, én sem szeretem őket. Akadnak, akik negyven éve ássák a magyar asztalitenisz sírját, közben pedig életműdíjat kapnak.

– Csalódottnak tűnik.
– Szerintem azzal, hogy harminchárom évig külföldön képviseltem a magyar asztaliteniszt, vagyok olyan nagykövete a sportágnak, mint a többiek. Mindegy, remélem, azért idehaza többségben vannak, akik kedvelnek. Jóban vagyok a maiakkal, s úgy látom, az új elnök, Kovacsics Imre is ügyesen reklámozza az asztaliteniszt, Jónyerék pingpongoztak a Balatonon, az F1-es futamon, meg még ki tudja, hol, de játékost ő sem tud előhúzni egyik pillanatról a másikra. Harczi Zsolt szakmai igazgatót is kedvelem, érti a dolgát, de szerintem nagyon egyedül van. A férfi és a női szakágat együtt vinni túl sok.

– Látszólag nem foglalkoztatja ez a sportági nagykövetség, de a pénz, amit ezért kapna, jól jönne, nem?
– Kibírom nélküle. Svájci és magyar nyugdíjam van, azzal bőven elvagyok. A világbajnoki csapatképről pedig úgy sem retusálnak ki, a kupáról sem szedik le a nevem, bár biztosan van, aki szívesen megtenné. Hálás vagyok a nagy hármasnak, nekik köszönhetően lettem világbajnok. Persze átkozottul jól pingpongoztam, Jónyert elég sokszor legyőztem, Gergelyt csak a vége felé, Klampárt pedig talán, ha háromszor. De az a három olyan volt, mintha az úristent vertem volna meg.