„Tapasztalatot nem lehet venni” – interjú a címet védő Michelisz Norberttel

– Tíz pont előny – ennyivel érkezett meg Makaóba. Ha innen nézzük, sok, ha onnan nézzük, aggasztóan kevés. Ön honnan nézte?
– Őszintén bevallom, nem éreztem magam valami komfortosan, mert a szezon második felében úgy éreztem, kicsit nagyobb a technikai hátrányunk az ellenfelekhez képest, mint egy évvel korábban – vallotta be Michelisz Norbert, a Hyundai magyar pilótája. – Bár papíron jól mutat a tízpontos előny és az, hogy egész évben vezettem a ponttáblázatot, egyáltalán nem éreztem, hogy képes lennék arra, mint tavaly, amikor pole pozícióból nyertem meg az első versenyt. Sőt, biztos voltam benne, hogy küzdelmes lesz, és ez okozott némi feszültséget bennem.

– Főleg, hogy az előzetes időjárás-jelentés sem ígért sok jót. Hány óránként frissítette?
– Elég gyakran. És amikor az ember látja, hogy esni fog, és tudja, hogy a többiek többet mentek ilyen körülmények között… Nos, akkor hajlamos belekerülni egy negatív spirálba, hiszen tudja, sok minden történhet nagyon másképp, mint ahogy szeretné. Ezt nem mindig lehet kizárni.

Született: 1984. augusztus 8., Himesháza Csapata: BRC Hyundai N Squadra Corse Autója: Hyundai Elandra N TCR Kiemelkedő eredményei: 3x túraautó-világkupa-győztes (2019, 2023, 2024), túraautó-világbajnoki ezüstérmes (2017) a túraautó-világbajnokság privát győztese (2012, 2015), a SEAT Európa-kupa bajnoka (2009), 2x magyar bajnok (Suzuki Swift-kupa, 2006; Renault Clio-kupa, 2007)

– De azért sikerült?
– Nagyrészt igen. Elég régóta versenyzek már ahhoz, hogy tudjam, nem dől össze a világ, ha nem én nyerek. Nem akarok hazudni, nyilván sokkal-sokkal csalódottabb lettem volna, ha nem bajnokként távozom Makaóból, de túléltem volna.

– Tizennégy éve ezen a pokoli nehéz utcai aszfaltcsíkon aratta pályafutása első világbajnoki futamgyőzelmét. Adott ez némi önbizalmat?
– Ez az egyik legszebb sportszakmai emlékem és az első nagy nemzetközi sikerem, úgyhogy tulajdonképpen már másodszor érzem azt, hogy bezárul a kör Makaóban. Először tavaly, amikor megnyertem itt a bajnokságot, aztán meg most, amikor újra. Lassan már hungaroringi magasságokba emelkedik Makaó a szívemben.

– Ne szaladjunk ennyire előre! Milyen célokkal vágott neki az idényzáró futamnak?
– Hogy ne csináljak semmi olyat, ami végzetes következményekkel jár. Például ne keveredjek olyan balesetbe az időmérőn, ami miatt összetörik az autóm, és esetleg nem tudok rajthoz állni a versenyen. Ezen a pályán ugyanis ez egy pillanat alatt megtörténik: nincs kifutási lehetőség, egy apró figyelmetlenség totálkárhoz vezethet. Az én helyzetemben ezt mindenképp el kellett kerülni, de persze nehezítő körülmény, hogy közben meg nyomni kell a gázt. Technikai hátrányban voltunk, ilyenkor még nehezebb egyensúlyozni, hogy az ember gyors is legyen és ne is hibázzon.

– Másodikként végzett az első versenyen. Ez megnyugtatta?
– Ha meg nem is nyugtatott, még mindig én vezettem a pontversenyben, és vasárnap a fő rivális Thed Björk előtt rajtoltam, úgyhogy tudtam, ha előtte végzek, megvan a bajnoki cím. Csak rá kellett figyelnem, na meg persze arra, hogy kimaradjak a bajból.

– Az első szavai a célba érkezés után a csapatnak, a csapattársaknak szóltak. Megköszönte, hogy az utolsó néhány futamon teljes mellszélességgel álltak ön mögött. Mindkét helyzetben volt már, úgyhogy szerintem tudja a választ: segítséget nyújtani nehezebb vagy elfogadni a segítséget?
– Szerintem adni nehezebb, mert versenyzőként mindenki önérzetes, és mindenki nyerni szeretne, úgyhogy borzasztó sorscsapás, amikor be kell állni a csapattársak mögé. Legalábbis én így éltem meg. De az embernek ebben a sportágban el kell fogadnia, hogy a munkáltatója megmondja, mit vár el, és ezt akkor is meg kell tenni, amikor az egyéni érdekek, az érzelmek mást diktálnának. Az idén az volt a kulcs, és erre összpontosítottam, hogy a szezon elején a csapattársak előtt legyek annak érdekében, hogy ha közeledik a szezonhajrá, én legyek abban a pozícióban, hogy engem kelljen segíteni házon belül – és ez sikerült is. Az első pillanattól kezdve vezettem a pontversenyt, mindig én voltam abban a helyzetben házon belül, akit támogatni kell.

– Milyen a viszonya a csapattársaival?
– Jóban vagyunk. Mikel Azconával harmadik éve dolgozunk együtt, és bár nem voltunk mindig közös nevezőn, szerintem nagyon jól összecsiszolódtunk. Rámenős pilóta, dolgozik benne a bizonyítási vágy, de ez igaz rám is – és ez azt is magával hozza, hogy mi egymással is nagy versenyt vívunk. A segítséggel is ugyanúgy vagyunk – ha kell, én is megcsinálom, ha kell, ő is, igaz, hogy mindketten fogcsikorgatva.

– Az idén jó néhány ismeretlen helyszínen mérették meg magukat. Hogyan tudott alkalmazkodni az új helyzetekhez?
– Ma már nagyon sok lehetőség van arra, hogy az ember megismerje a pályát – vannak videómegosztó portálok, amelyeken találhatunk belső kamerás felvételeket, és ott van a szimulátor is, amivel a pályafutásomat kezdtem, de amit az utóbbi időben már szinte egyáltalán nem használok. Az új helyszín varázsa, hogy az ember új tájakat, új kultúrákat, új embereket fedezhet fel, ismerhet meg, másrészt a helyi versenyzők tapasztalati előnyét mindig le kell küzdeni.

– Kiszámolta már, hány versenykilométer van a kezében túraautó volánja mögött?
– Hűha, még nem. De várjon csak, mindjárt meglesz… Évente nyolc-tízezer kilométert teszünk meg, ha azt megszorzom, százötvenezer körül van… Az sok, nagyon sok! Még bele sem gondoltam.

– Tudja, miért kérdeztem? Mert azt mondják, az embert a tapasztalat kirántja a nehéz helyzetekből. Egyetért ezzel?
– Tökéletesen! Nem véletlenül mondják, hogy tapasztalatot nem lehet venni. A rutin segít abban, hogy magabiztosabban oldjunk meg nehéz helyzeteket, hogy egy-egy kiélezett csatában nyugodtabbak maradjunk. És az ilyenkor szerzett pontok a végén aranyat érnek. Az idén például új helyszín volt Interlagos, a Formula–1-es pálya, amely rajta volt a bakancslistámon. A közvetítésekből volt elképzelésem arról, hogyan kell ott vezetni, de persze értek meglepetések. Hogy nyerni tudtam, hatalmas büszkeség.

– Vannak még további pályák is a bakancslistáján?
– Az az igazság, hogy a legendás helyszínekre eljutottam: Nürburgring, Makaó, Bathurst, Interlagos… És nagyon remélem, hogy a Hungaroring mellett Ausztrália is visszakerül a naptárba, mert nekem mindkettő nagyon hiányzik – nyilván a magyar verseny egy kicsit jobban. Az idén mindössze egyetlen európai futamunk volt, a többi versenyt mind távolabb rendezték, úgyhogy a hazai hangulatot sajnos nem élhettem át, a magyar szurkolók nagy számban nem tudtak elkísérni. Pedig ez mindig rendkívüli örömet szerez.

– Hogyan látja a TCR World Tourt? Milyen a sorozat fejlődési dinamikája?
– Nekem nagyon tetszik, hogy elutazunk a világ másik részére, és ott megmérkőzünk az adott régió legjobbjaival – akik ugyanolyan autóval versenyeznek, mint mi. Kínában harmincöt és Brazíliában is több mint harminc versenyző sorakozott fel a rajtnál, ami egyrészt óriási kihívás, másrészt meg élvezetes is.

– Michelisz Norbert a túraautó-világkupa háromszoros bajnoka. Hogy hangzik?
– Nagyon büszke vagyok rá!

– Volt idő, amikor egy bajnoki cím is nagyon távolinak tűnt…
– Volt bizony, még jól emlékszem rá. Arra is, hogy az első előtt azt hittem, ha egyszer sikerül nyerni, akkor minden a helyére kerül, és csillapítom a sikeréhségem. Aztán mi történt? December közepén nyertem Sepangban, januárban felébredtem abból a mámorból, amit a bajnoki cím jelentett, és mintha mi sem történt volna, megint ott tombolt bennem a bizonyítási vágy, meg a kétség, hogy tényleg én vagyok-e a legjobb. Emlékszem, arra gondoltam, gyorsan be kell bizonyítanom, hogy igen, nehogy az ellenfelek elfelejtsék. A második bajnoki cím után ugyanez történt, úgyhogy tudom, most sem lesz másképp. Jó érzés volt nyerni, de jön majd a karácsony, és utána az lesz bennem, muszáj megint elkezdeni a felkészülést, nehogy lemaradjak. Nem véletlenül mondják, hogy annyira jó valaki, amennyire jól sikerült a legutóbbi versenye. Mert jöhet egy balszerencsés sorozat, és már senki sem emlékszik arra, ki a bajnok – ilyen az autósport. Tulajdonképpen folyamatos szorongás, folyamatos bizonyítási kényszer.

– Azt is mondják, a címet megvédeni mindig nehezebb, mint megszerezni. Egyetért?
– Alapvetően más a kettő. A bajnoki címet megvédeni ebben a versenyformátumban, amelyben esélykiegyenlítő rendszert alkalmaznak, és nem a miénk a legjobb autó – szakmai elégtételt jelent. És büszkeséget. Itt ugyanis nem az van, mint más bajnokságokban, hogy valaki bekerül egy sorozatba, fejleszt egy jó autót, és azzal néhány évig a csúcson tud maradni – az esélykiegyenlítő rendszer gondoskodik róla, hogy ha valaki túl jó, akkor pluszsúlyt kelljen cipelnie, és ilyenkor értékelődik fel a versenyző szerepe.

– Háromszoros bajnokként biztosabbnak érzi a helyzetét így, a téli időszak kezdetén?
– A sikerek magukkal hozzák az elismerést, a megbecsülést, ami önbizalmat ad és javítja az alkupozíciót.

– Ezek szerint elkezdődtek a tárgyalások a jövő évről?
– Vannak beszélgetések, igen, de egyelőre semmi konkrétum – ez volt a hetedik évem a Hyundaijal, úgy érzem, hogy kölcsönös a bizalom, de a jövő évről még nem egyeztettünk. Annak is eljön majd az ideje, most az ünneplésen van a sor. Ami viszont biztos: a bajnokság jövőre is nagyon érdekesnek ígérkezik, hiszen izgalmas helyszínekről és erős mezőnyről szólnak a hírek.

– Töretlen lelkesedést hallok a hangjából. Ugyanúgy szeret versenyezni, mint amikor először autóba ült?
– Még jobban! Már nem izgulok úgy, mint az elején, és ez a könnyedség segít abban, hogy élvezzem a versenyzést!

2019   Michelisz Norbert szimulátorversenyzőből lett autóversenyző – tíz évvel az első nemzetközi sikere (SEAT Európa-kupa-elsőség), majd a túraautó-világbajnokságon szerzett ezüstérme után, 2019-ben a Hyundai színeiben lett a WTCR-sorozat bajnoka. A malajziai idényzárón mindkét időmérőt és az első versenyt is megnyerte, a címet pedig drámai végjátékban hódította el. A második versenyen a lezúduló hatalmas esőben kicsúszott, és a 13. helyről kellett visszakapaszkodnia a nyolcadikra, előnye tíz pontra csökkent. A mindent eldöntő futamon a fő rivális Esteban Guerrieri motorhiba miatt visszaesett, és Michelisz nyakába került az arany babérkoszorú. Öt futamgyőzelmet és kilenc dobogós helyet jegyzett ebben az évben. 2023 Az idényzáró futam előtt három pilótának volt esélye a bajnoki cím megszerzésére: Michelisz Norbertnek, Rob Huffnak és Yann Ehrlacher-nek – izgalmakban tehát nem volt hiány a makaói idényzárón. Egy ideig úgy tűnt, Huff lehet a befutó, ám felnyílt az autója motorházteteje, amikor koccant az előtte haladó Santiago Urrutiával, így a britnek a boxba kellett hajtania. Eközben Michelisz a megnyert első verseny után a nyolcadik helyen ért célba, és ez a bajnoki címet jelentette neki. 2024 Michelisz Norbert az idei első futamtól kezdve az élen állt az összetett ponttáblázaton, magára vállalva az üldözött szerepét, ami ennyi rutinnal a háta mögött egyáltalán nem okozott gondot neki. A bajnoki címről ismét a makaói idényzáró döntött, amelynek első versenyén a második helyet szerezte meg a magyar Hyundai-pilóta, így ötpontos előnnyel várhatta az év utolsó futamát Thed Björk előtt. Kötélidegekre volt szüksége, hiszen az időjárás megint megtréfálta a mezőnyt, de a kétórás halasztás sem akadályozhatta meg abban, hogy Björköt maga mögött tartva megvédje címét.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. november 30-i lapszámában jelent meg.)