KS-ajánló: szállodaterv Bozsik-képeslappal

Bozsik József Dél-Amerikából küldött üdvözlőkártyája miatt épültek az 1960-as évek elején a siófoki szállodák mai helyükre, a Rióból feladott ártalmatlan képeslap azóta is meghatározza a Balaton-part látványát – ez is kiderül az Onódy, a hatvanas évek császára című dokumentumfilmből, amely a közelmúltban szerepelt a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál és a 44. Magyar Filmszemle műsorán is (utóbbin elnyerte a legjobb rövid dokumentumfilmnek járó különdíjat).

Az 58 perces alkotás fókuszában Onódy Lajos (1920–1996), a magyar vendéglátóipar egykori hatalmassága, az Éttermi és Büfévállalat feje, a fejlesztéseiről és sajátos vezetői módszereiről is ismert „büfékirály”, nem mellesleg egykori Ganz-futballista, az FTC (illetve akkori nevén Budapesti Kinizsi) labdarúgószakosztályának vezetője, a sport világában otthonosan mozgó, ismerősei körében közvetlenségéről és segítőkészségéről ismert figura áll.

Utóbb politikai indíttatású, sokak által koncepciós pernek tartott eljárás során bíróság elé állították, 1965-ben sikkasztás, csalás és hűtlen kezelés miatt hat és fél év börtönbüntetésre ítélték. A szegedi Csillagból szabadulva egészsége megrogyott, vezetői pályafutása kettétört, részleges rehabilitációjára csak a rendszerváltás után került sor. Nagy port kavaró bírósági ügye kapcsán terjedtek el a pletykák az általa szervezett állítólagos orgiákról, amelyek során a vendégeket „meztelen lányok aszpikban, ezüsttálcákon felszolgálva” szórakoztatták, és a rosszindulatú mendemonda az illegális bulik résztvevőjeként – alaptalanul – hírbe hozta a korszak egyik ünnepelt színésznőjét is (aki egyébként Onódyt nem is ismerte, a meghurcoltatás következtében azonban tönkrement a karrierje, így ezúttal Almási Tamás rendező nyilvános beszélgetéseken követett elegáns stratégiáját követve mi sem nevezzük néven). Az ország büféztetőjének regénybe illő teljes történetét bemutatni meghaladja filmajánlónk műfaji és terjedelmi kereteit, megtette mások mellett Tischler János történész-diplomata a Beszélő és Ch. Gáll András újságíró a FourFourTwo folyóiratban.

Nem könnyű a szerteágazó, fordulatokkal teli, ugyanakkor finoman szólva is rendszertelenül dokumentált Onódy-életutat a kellő hangsúlyok megtartásával bemutatni úgy, hogy közben ne essen az utókor embere a homályos foltoknál az ítélkezés vagy az elfogultság csapdájába. Dokumentumfilmes feldolgozás esetén ráadásul a szabott időkeret is köti az alkotó kezét, ezért is tartjuk a frissen díjazott alkotás értékének, hogy az Onódy-ügyet tárgyaló 1965-ös központi bizottsági ülés felszólalásaiból kiindulva képes tömör, mégis átfogó képet adni a főszereplő rejtélyes személyiségéről, kacskaringós életéről, összetett tevékenységéről.

S ha már főszereplő: Almási Tamástól tudjuk, hogy a film hiteles gerincét adó 1990-es évekbeli archív Onódy-videóinterjú csak a filmkészítési munka közben került elő, addigra azonban már autentikus nyersanyag híján leforgattak számos jelenetet egy Onódyt játszó, arc nélkül mutatott színésszel. Ezek a felvételek aztán maradtak a fiókban, miként a feszes időgazdálkodást szem előtt tartva számos más, a valós élettörténetben egyébként fontos szerepet játszó epizód is, így például a sport világát vagy az FTC-kapcsolatot érintő rész.

Néhány izgalmas sporttörténeti villanás azért így is belefért a szűk órába. Megtudjuk például, hogy amikor 1964 szeptemberében már fogyott a levegő az éppen Kanadából hazautazó Onódy körül, a jól értesült Papp László olimpiai bajnok ökölvívó – edzője, Adler Zsigmond társaságában – Bécsben próbálta lebeszélni a hazautazásról, sőt a Kärntner Strassén térden állva könyörgött neki, hogy maradjon kint. Egy másik, nem kevésbé abszurd helyzetről maga Onódy beszél a filmben: a sikeres vendéglátás miatt neki személyesen is hatalmas elismerést hozó, 1960-as Kádár–Hruscsov találkozó során a moszkvai magyar kiállítás helyszínére érkező szovjet és magyar pártfőtitkárt a Fradi-induló dallamai fogadták. Szemtelen fricskának is erős volt, hogy a büfévállalat öntörvényű vezetője kedvenc klubjának Sallay Mihály-féle nótáját húzatta a cigányzenészekkel, tudván, hogy Kádár János ehhez kénytelen lesz jó képet vágni, noha köztudomásúan a Vasashoz kötődött, a Ferencvárost pedig fasisztának titulált szellemisége miatt rendkívül ellenségesen kezelte. Hozzá kell tenni, a kommunista rendszer szigorú kereteit korábban is előszeretettel feszegette a vendéglátós cézár, 1955-ben például zöld-fehér mezbe bújtatta a bécsi húsvéti tornán az évek óta Budapesti Kinizsi kényszernéven, piros-fehérben játszó Ferencvárost (ki is rúgták szakosztályvezetői tisztségéből).

Látjuk még az epilógusban egy pillanatra feltűnő archív fotón Puskás Ferenccel és Kárpáti Györggyel, a sportos szál azonban itt véget is ér, ami miatt talán lehet némi hiányérzete az Onódy-sztori ezernyi sporttörténeti elemére kíváncsi nézőnek. A siófoki szállodasor cikkünk elején szóba hozott meghökkentő futballvonatkozása azonban önmagában is szenzációs felfedezés. E helyütt Almási Tamás engedélyével, a rendező kézzel írt jegyzetei alapján az építendő hotelek elhelyezéséről szóló korabeli vita filmből kihagyott, bővebb szövegváltozatát közöljük, Onódy elbeszélésében.

„Hatemeletes épületeket akartunk a partra, de a tanács, a Balaton Bizottság nem engedte. Én közöltem, hogy máshová nem építem meg. (…) Nagy vita volt. Végül Kossa, az akkori miniszter döntötte el, hogy mi legyen (Kossa István, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, akkori közlekedés- és postaügyi miniszter – Cs. P.). Egyedül voltam tizenkét emberrel szemben, akik a városban akarták építeni a szállodát. Odaadtam Kossának a képeslapot, (rajta a felirattal): »Sok szeretettel csókol Rióból Cucu«. A képen a szállodák a tengerparton (láthatók), mondtam Kossának, hogy nem én találtam ki. Egyetértett velem. Közölte a többiekkel, hogy a szállodákat a Balaton-partra kell építeni. Nincs fellebbezés. Ezzel elment.”

Ha Bozsik József nem küldi el 1957-ben ismerősének Rio de Janeiróból az ominózus képeslapot, bizonyára másként fest a siófoki Balaton-part, amelyen az 1960-as években Onódyhoz kötődött a Vénusz, a Balaton Szálló, a Napfény Szálló, a Lidó, a Hungária. Jelen és múlt nem csupán a déli part kiépítése kapcsán ér össze a filmben. Egy sajátos dramaturgiai trükknek köszönhetően a kritikus 1965-ös KB-ülést is a mában érzékeljük, a felkért színészek ugyanis a kamerák előtt szembesülnek a feladattal és ismerkednek a megszemélyesítendő figurákkal (Kádár János, Biszku Béla, Nezvál Ferenc, Nyers Rezső), ráadásul a korabeli díszletek között rögzített éles felvétel előtt a szereppróbából is látunk néhány snittet.

„Azt tudom mondani róla, ami a filmben is megjelenik. Végtelenül ellentmondásos, nagyra törő, de céljaiért rizikót vállaló figura” – értékelte portréfilmje főhősét Almási Tamás. Az egyebek mellett Kossuth-díjjal, Balázs Béla-díjjal, Joseph Pulitzer-emlékdíjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével elismert, számos meghatározó alkotás, így a 2009-es Puskás Hungary készítőjeként tisztelt 76 éves filmrendező ugyanakkor hozzátette: Onódy Lajosról a teljes igazság csak akkor lesz megismerhető, ha feloldják az ügyének irataival kapcsolatban ma is érvényes titkosítást. A filmről szólva személyes ösztönzéséről így vallott: „Ami igazán izgatott, az Onódy élettörténete mellett az 1960-as évek ritkán látott, filmen alig feldolgozott vizuális, kulturális miliője. Tehát az a világ, amelyben én gyerek és tinédzser voltam. Hozzátartozik az a politikai környezet is, amelybe beleraktam a történetet egy központi bizottsági ülés formájában. Ez kohézióteremtő erőnek bizonyult, amely segített kordában tartani az egyébként rendkívül összetett, néha rejtélyes, néha izgalmas, néha felemelő, néha elgondolkoztató életutat, ráadásul alkalmat adott arra, hogy megmutassuk általa a politikai hatalomnak könyvekből, elemzésekből ismert arcát. Én gyerekként átéltem ezt az időszakot. Nálunk apámnak, aki műszaki ember volt, mindig be volt pakolva a bőröndje néhány napra elegendő élelemmel, vízzel, fehérneművel, ruhával. Anyám háromnaponta frissítette a csomagot. Négy-öt éves lehettem, de erre már tisztán emlékszem az ötvenes évek elejéről. A csengőfrász valóság volt, ahányszor csöngettek, apám, anyám összerándult. Azt sem felejtem, amikor elvitték a szomszédból Skolnyik bácsit, és a szüleim otthon sugdostak, hogy még mindig nem jött haza Skolnyik bácsi, még mindig nem jött haza Skolnyik bácsi.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. március 1-i lapszámában jelent meg.)