A „csodacsapathoz” jöttünk! – interjú a férfi tőrvívó-válogatottal

A 2025-ös esztendő júliusának 26. napja felejthetetlen pillanatokat hozott a tbiliszi világbajnokságon, egyszersmind a magyar vívósport történelemkönyvében új lapot: 1987 – az Érsek Zsolt, Szekeres Pál, Szelei István, Busa István, Gátai Róbert összetételű férfi tőrcsapat lausanne-i harmadik helyezése – után újabb bronzérmet ünnepelhetett a honi szakág. Amúgy ott, Grúziában a másodikat, hiszen Szemes Gergő egyéni bronzát követően a Dósa Dániel, Mihályi Andor, Szemes Gergő, Tóth Gergely összetételű négyes is harmadik lett.

De hogy! És milyen sok edzés, leszegett fejjel, alázattal, hittel elvégzett munka után!

Ocsúdni ott, Tbilisziben senkinek sem sikerült a már-már szürreálisnak tűnő siker után, hogy majd’ három hónappal a káprázatos nap után sikerült-e a versenyzőknek és a vezetőedzőknek, nem egyértelmű, annyi biztos, hogy amikor meglátogatjuk őket a válogatott keretedzésén, igencsak mosolygós, jókedvű vívókat találunk a Gerevich Aladár Nemzeti Sportcsarnokban.

Még Szemes Gergő is vigyorog, pedig éppen a masszőrtől érkezik vissza (kissé meghúzta a lábát az edzésen), néhány pillanattal később egyértelművé válik, mitől ér fülig a szája: „Nincs nagy baj szerencsére, de két hétig nem jöhetek edzésre!”     

A mondat második felénél már Szirmai Benedek vezetőedző is nevet.

Ez a kis „felvezető” pedig egyszersmind előre is vetíti, milyen beszélgetés vár ránk a négy fiúval és edzőjükkel.

Másként: a csodacsapattal.

Amikor ugyanis még csak várjuk az edzés végét, felénk sétál a szövetségi kapitány (a teremben a férfi és női párbajtőrözők is dolgoznak), csak annyit mondunk neki a köszönés után: „Jöttünk a csodacsapathoz!”     

Boczkó Gábor jelentőségteljesen bólint, Szirmai Benedek meg hevesen tiltakozni kezd a kijelentés miatt – rögvest utána viszont egybetereli „fiait”, és ő is leül melléjük.

NE LEGYEN SOKÁIG MAGÁNYOS A VB-ÉREM!

– A beszélgetésünk apropója nyilván a tbiliszi vébé csapatbronza, a felejthetetlen nap, a nagyszerű eredmény. Vajon már mindenkiben tudatosult, mi is történt Grúziában, hová jutott a férfi tőrcsapat?    
– Dósa Dániel: Bennem még nem igazán. Nem érzem a világbajnoki bronz súlyát, jelentőségét, ám elképzelhető, hogy ez azért van így, mert nem a vébébronz a célunk, ennél többre vágyunk, szeretnénk menni tovább az úton. Az biztos, hogy meghatározó állomás volt, olyan lépcsőfok, amelyre már fel kellett lépnünk, viszont engem sokkal jobban érdekel, mit tudunk még összehozni a következő két-három évben. Vajon ha a világbajnoki harmadik hely sikerült, mire lehetünk még képesek?
– Mihályi Andor: Még mindig emésztgetem ezt a bronzérmet, én sem dolgoztam fel, hogy idáig jutottunk. Néha kicsit nyomaszt, mellette azért kellően motivál is.

– A nyomást az adja, hogy újra és újra hozni kellene a hasonló eredményeket?     
– Mihályi Andor: Nem tudom… Igen, talán. Kíváncsi vagyok, mire leszünk képesek ebben a szezonban.
– Szemes Gergő: Mostanra azért már túltettem magam a világbajnokságon. Persze történt ott valami, de utána nem az volt, hogy több héten keresztül kérdezgettem magamtól, hogy úristen, mit értünk el – éltem tovább ugyanúgy, mint előtte, ugyanazt csináltam augusztusban, mint tavaly ilyenkor és így tovább, vagyis nem történt változás, és a felkészülés is ugyanúgy elindult, mint egy évvel ezelőtt. Úgy érzem, rám már nincs hatással, hogy két bronzérmet szereztem Tbilisziben.
– Tóth Gergely: A világbajnokságot követő egy hónapban próbáltam felfogni, mit is értünk el, még mostanság is előfordul, hogy amikor hazamegyek, ránézek az éremre, konstatálom magamban, hogy aha, ez megvan, de innen mennünk kell tovább! Motivál, mert azért a következő szezonban is haza kellene hozni egy másik érmet, ne legyen sokáig magányos, amelyik már otthon van.

– Miközben a fiúkat arra kérem, mindenkire találják meg a leginkább találó jelzőt, Szirmai Benedekhez fordulok: négy különböző személyiségű fiú alkotja a csapatot, nem is egy korosztályhoz tartoznak, mégis kiváló az összhang közöttük. Mennyire volt nehéz csapatot gyúrni belőlük?
– Szirmai Benedek: Kiegészítik egymást a srácok, nemigen számít, hogy az egyik idősebb, a másik fiatalabb – a páston meg végképp nem. Ami a habitusukat illeti, mindegyiknek van „ökörködős” oldala, ám amikor kell, tudnak komolyak lenni. Amúgy kissé én is fiatalodom mellettük, az meg külön jó, hogy mindannyian különböző egyéniségek a páston is, és szerintem éppen ez az egyik erősségünk, hiszen nem ugyanabban a stílusban vívnak.

–  Mi történik, amikor az ökörködést túlzásba viszik?     
– Szirmai Benedek: Keményebbé válik az edzés, és elmegy a kedvük a bolondozástól. Szerintem amúgy kell is ehhez a kemény munkához, hogy jókedvűek legyenek, és alapvetően én is ilyen vagyok, nem áll távol tőlem a viccelődés, de persze én vagyok az edző, ha látom, hogy átesnek a ló másik oldalára, szigorúbbá válok. De ilyesmi legfeljebb edzésen fordul elő, a versenyeken mindenki tudja, mi a dolga, s nem kell rájuk szólnom semmiért.

A FŐNÖK, A KISFŐNÖK, A MEGLEPŐ ÉS A „SAJÁTOS”

– Srácok, megvannak a jelzők? Kezdjük Danival! Kinek mi jut eszébe róla?     
– Szemes Gergő: Főnök.
– Mihályi Andor: A rangidős.
– Tóth Gergely: Vezető, vezér. (A másik két fiú felkiált: „Ez az!”)     

– Vajon Dani mit szól a társak jellemzéséhez?     
– Dósa Dániel: Szerintem hazudnak. (Nevet.) Egyáltalán nincs alá-fölérendeltségi viszony a csapaton belül. De az igaz, hogy a többieknél némileg idősebb vagyok. (Felharsan a másik három fiútól az „Apu, apu!”) Igyekszem megtalálni velük a közös hangot, nem mondom, hogy ez néha nem megerőltető… Az viszont biztos, és ez nagyon jó, hogy kiváló a kommunikáció, az összhang köztünk, bár tudom, hogy sokszor kívülről olyan, mintha szívnánk egymás vérét, vagy nem tisztelnénk a másikat, de ez nem igaz, az egymás iránti tisztelet teljes mértékben megvan, ugyanakkor igenis vannak szituációk, amikor kell lennie valakinek, aki megmondja, mi a helyes, merre tovább. Ha a srácoknak segítségre van szükségük, mert például pályafutásuk során olyan szintre léptek, amelyet én már átéltem, tehát van tapasztalatom, pláne, ha meg is kérdeznek erről, szívesen beszélgetek velük – mégiscsak idősebb vagyok náluk hét évvel. Nekik is jó, hogy van a csapaton belül valaki, aki azokat a mérföldköveket már elhagyta, amelyikhez ők éppen odaértek. Nekem ez nem adatott meg, a srácoknak viszont igen, én pedig szívesen segítek nekik bármiben. Mondjuk, ha Szemi lenne a legidősebb a csapatban, nem biztos, hogy ilyen szerencsések lennének…

– Ha már Szemes Gergőt „behívta” a sorba, lássuk, melyek az ő jelzői?     
– Tóth Gergely: Alázat, tisztelet, szorgalom.
– Szemes Gergő: Igen, ez mind jellemző rám, én vagyok az első, aki megérkezik a terembe, és az utolsó, aki távozik.

– Oké, most váltsunk komolyra, milyen is Szemes Gergő valójában?     
– Dósa Dániel: Szeminek van egy nagyon sajátos hozzáállása – tulajdonképpen mindenhez. Ő az, aki ellene megy a sportolókkal szemben megfogalmazott elvárásoknak, és megmutatja, úgy is lehet csinálni, ahogyan ő csinálja, s úgy is lehet jónak, sikeresnek lenni. Ezzel a felfogásával pedig kissé mindenkinek fel is nyitja a szemét.
– Tóth Gergely: És egyébként elvégzi ő azt 
a munkát, amit kell.
– Dósa Dániel: Igen, így van. Nagyon szorgalmas, de tényleg!
– Szirmai Benedek: És amúgy céltudatos is, csak aki nem ismeri közelebbről, ezt nem mondja meg róla. Arra gondolok például, hogy a bemelegítés Szeminél azt jelenti, hogy kétszer föl-alá sétál a páston. Ha egy szakember ezt látja, azt mondja, „szét fog szakadni” a versenyen, aztán van, hogy ezek után nyer és semmi baja sincs. Szemi egy másik bolygóról jött közénk.

– És akkor a következő napon például bemelegít rendesen?     
– Szirmai Benedek: Szemi amin lehet, spórol. Például az edzések végi nyújtáson is, de valamiért nála ez így is működik.
– Szemes Gergő: Ezek aljas rágalmak. Például néha már nyújtani is szoktam…

– Azzal amúgy tisztában van, hogy tehetségesnek, kiváló tőrözőnek tartják?     
– Szemes Gergő: Jaj, dehogyis!
– Tóth Gergely: De, tudja ő!
– Szemes Gergő: Nekem van egy sajátos világom, mindig a saját mozgásomban, tempómban csinálok mindent. A hétköznapokban is. Sok embernek ez talán furcsa, de akik ismernek, már hozzászoktak.
– Szirmai Benedek: Például amikor elmegyünk a világ másik felére, és felveti valaki, nézzük meg a várost vagy valamelyik nevezetességet, Szemi képes napokig a szállodai szobájában feküdni, mondván, minek nézzen ő meg bármit is.
– Dósa Dániel: Vagy éppen képes vég nélkül NBA-meccset nézni…
– Szirmai Benedek: Amikor Vancouverben voltunk, majdhogynem kényszerítenünk kellett, hogy legalább húsz percre jöjjön el velünk kerékpározni.
– Szemes Gergő: Milyen húsz percre? Vagy másfél óráig tekertünk…

– A következő „áldozat” legyen Andor!     
– Dósa Dániel: Lendület.
– Tóth Gergely: Meglepetés.

– Mivel a társak bólogatnak, ezt muszáj kifejteniük.     
– Szemes Gergő: Andor szereti meglepni magát is, másokat, az ellenfeleket is. Akár naponta.
– Dósa Dániel: Azzal, hogy ilyen, nagyon jó hangulatot tud teremteni maga körül, ezáltal például a feszültséget is képes oldani egy-egy versenyen. Előfordult többször, hogy, mondjuk, kikaptunk, és akkor jött Andor, aki ezzel a stílusával visszahozott minket a versenybe, abba a szellemiségbe, amellyel onnantól sikeresebbek lehettünk.
– Tóth Gergely: Hogy tetszik, hogy így ajnározunk?
– Szemes Gergő: Szerintem mind a négyünknek vannak furcsa tulajdonságai, szokásai, és mindenkinek más és más, de ez csak még inkább összekovácsol minket.

– El is kezdtem azon gondolkozni, hogy ez tényleg ennyire rózsaszínű történet? Mert az oké, hogy egy versenyen azt látjuk, működik a csapaton belüli összhang, de mi van a hétköznapokban, azt ugye nem állítják, hogy sohasem különböznek össze?     
– Tóth Gergely: Nem szoktunk vitázni.
– Szemes Gergő: Mindig megtaláljuk a közös hangot.

– Állj! Ugye ezt nem kell elhinnünk? Mi van, ha nem értenek egyet?     
– Tóth Gergely: Egyből a felszínre tör, van, mondjuk, két keresetlen szavunk egymáshoz, aztán már megyünk is tovább. Nincsenek sértődések, összeveszések.

– Akkor sem, ha a két egyet nem értő fél felemeli a hangját?     
– Tóth Gergely: De nálunk ilyen nincs!
– Dósa Dániel: Közöttünk a legnagyobb konfliktust az okozhatja, ha valaki elront vagy rosszul csinál valamit – akár csapatversenyen, akár edzésen. De ha valaki nem figyel oda eléggé, azt ő maga is tudja és el is ismeri, vagyis nincs szükség rá, hogy szembesítsük a hibájával. Itt nem elvárásokkal teli közegben élünk, hanem támogatóban.
– Mihályi Andor: Igyekszünk nem elkövetni kétszer ugyanazt a hibát. Sok mindenben hibáztunk a múltban, ezeket megbeszéltük, elemeztük, és általában kitaláltunk rá valamilyen megoldást – ez adja a fejlődést is. Ha mégis jön egy újabb hiba, mindenki érzi, nem kellenek szavak. A bizalom él közöttünk.
– Szemes Gergő: Nincsenek tévhiteink sem – magunkkal és egymással szemben sem. Senki sem hiszi, csak az a jó, amit ő csinál, de a többiek sem „bántják”, hogy ne csinálja azt, mert az nem jó.
– Dósa Dániel: Régebben sokkal inkább elvárás volt, hogy mindenki ugyanazt csinálja a vívó- vagy éppen a konditeremben. Akkor még nem épült ki ez a bizalom, vagyis nem voltunk azon a szinten, hogy bárki azt mondhassa, tudom, mit csinálok, megoldom én egyedül ezt a feladatot. Mára viszont ez megváltozott, ha valaki éppen nincs ott az edzésen, mindenki tudja, dolga van, s nem azért hiányzik, mert lógni akar.
– Szemes Gergő: Amúgy is nyomon van itt követve minden… (Nevet.)     

– A vezetőedző viszi a csendőr szerepét is?     
– Szirmai Benedek: Nem kell itt már csendőrösködni. Azt nyilván jelzi mindenki, ha valamiért nem tud edzésre jönni, én meg ilyenkor tudom, hogy nem lustálkodik – itt mindenki alárendel mindent a vívásnak. Például Andor is feladta egy időre az orvosi tanulmányait.
– Mihályi Andor: Nem feladtam, csak „megálltam” a harmadik év végén. Eddig sem volt könnyű megoldani, innentől még nehezebb lenne, hiszen úgynevezett blokkok jönnének két évig, mindig más tantárgy, másik kórház és a végén egy vizsga – csak tíz százalék hiányzás engedélyezett, ezt nem tudnám vállalni a vívás mellett, úgyhogy most kicsit ismétlek, tanulok, aztán majd folytatom az egyetemet.  (Mindenki vigyorog és doktor úrnak szólítja Andort.)     

– Már csak egyetlen fiú maradt. Tényleg, hogyan szólítják a társai, Gerinek?     
– Tóth Gergely: Inkább Ginek, sok Gergely és Gergő van körülöttünk.
– Szemes Gergő: Hogy mit mondanék Gi kapcsán? Ő a bölcs köztünk.
– Mihályi Andor: Tudatos.
– Dósa Dániel: Talán Gi találja meg legjobban a hangot mindenkivel.
– Szirmai Benedek: Valóban, ő az átmenet, az összekötő kapocs. Itt tényleg mindenki jóban van mindenkivel, de valahogy Gi mindenkihez még inkább megtalálja az utat. Danira mondhatjuk, hogy a korából adódóan ő kissé atyáskodó a másik három fiúval, de Gi például a mondandómat is lefordítja mindenki nyelvére. Van, hogy azért mondok el csak neki valamit, mert tudom, hogy képes jól átadni a többieknek.
– Mihályi Andor: Gi a kisfőnök.

LOS ANGELESBEN FEL LEHET TENNI AZ I-RE PONTOT

– A kisfőnök és Andor úgy vívott a tbiliszi világbajnokság csapatversenyén, mintha már évek óta ezt csinálná, kívülről egyáltalán nem tűnt idegesnek. Hogyan sikerült ez?     
– Mihályi Andor: Hát, az ellenfelet ugyanúgy meg kell szúrni, mint edzésen vagy kisebb versenyen.
– Tóth Gergely: Fontos volt, hogy a vébén Andorral képesek voltunk kitenni egy embert. Szemi és Dani hozta, ami tőlük kötelező volt, mi pedig ketten együtt igyekeztünk felvenni velük a tempót.

– Beszéltünk már korábban a bizalomról, ezt Tbilisziben is éreztünk.
– Dósa Dániel: Mindenki futott már bele mínuszokba a csapatversenyeken, úgyhogy ezt az évek során megtanultuk kezelni. Mindenkiben ott van a pástra lépés előtt, jaj, csak el ne rontsam, de az is, hogy a csapatért jól akar vívni. Ez fura lelki szituáció, ugyanakkor nálunk nincs „haragszomrád”, ha nem megy valakinek, és szerintem ez ad némi felszabadultságot mindenkinek. Egy csapat vagyunk, ha valaki netán ront, csapatként behozzuk a hátrányt, megoldjuk azt a szituációt is.
– Szemes Gergő: Mostanra mindannyian tudjuk, hogy a csapatversenyen nem kell megnyernünk mind a kilenc asszót, mindig van olyan a meccs során, hogy egy-egy csörte elmegy, olyan viszont ritkán fordul elő, hogy legalább kettőnknek ne menjen a vívás. Vagyis nincs baj, ha valakinek nem sikerül egy asszó, mert sokszor azzal is teljesíti a feladatát, ha kikap egy, kettő, netán három tussal. Az évek során mindenkiben tudatosult, hogy akkor is meg tud tenni mindent a csapatért, ha az adott asszót éppen nem nyeri meg.

– Az is sokat segíthet, ha egy-egy nehezebb szituációban a pást mögött álló edző nem szedi le az ember fejét.     
– Szirmai Benedek: Néha én is szoktam ordítani, előfordul, hogy olyat mondok, ami nekik nem biztos, hogy segít, de igyekszem én is fejlődni – ezen a téren.    

– Ha már így fordult a beszélgetés, akkor tessék, halljuk, mit mondanak a versenyzők a vezetőedzőről?     
– Dósa Dániel: Már több mint tíz éve dolgozom Benedekkel, sőt, lehet már tizenöt. Szerintem ő azért jó edző nekünk, mert velünk együtt fejlődik. Ennek persze vannak előnyei és lehetnek hátrányai is, de mi egyelőre csak az előnyeit élvezzük.
– Mihályi Andor: Nekem nagyon tetszik, hogy Benedek sok olyat behozott a felkészülésbe, ami korábban nem volt. Például sokszor van videóelemzés, ebből adódóan majdhogynem házi feladatokat is kapunk néha. Benedek képben van a pontokkal, az ágakkal, a vívókkal, a csapatokkal, ám sohasem erővel nyilvánít ki valamit, vagyis nem erőszakosan ad tanácsot, inkább csak ötleteket kínál, mit próbálhatnánk ki, s ha beválik, beépítjük a munkába – ha meg nem, elfelejtjük, és megyünk tovább.

– Mondjuk, Los Angelesig? Ha ezt a városnevet hallják, mi jut eszükbe?     
– Szirmai Benedek: Cél.
– Tóth Gergely: Azért dolgozunk, hogy ott legyünk az olimpián: mindennap azzal kelünk és fekszünk, hogy ki kell jutnunk.
– Szemes Gergő: Lakers.
– Tóth Gergely: Nem is tudja, hogy ott lesz az olimpia…
– Mihályi Andor: Akkor még nem leszek doktor – a viccet félretéve: egy álmom válna valóra, ha ott lennénk Los Angelesben.
– Dósa Dániel: Remélem, hogy a pályafutásom csúcspontja lesz Los Angeles: a legjobb formában szeretnék ott lenni az olimpián, a lehető legtöbbet kiadni magamból, hogy feltehessem, feltehessük az i-re a pontot.   

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. október 18-i lapszámában jelent meg.)