Az első 100-szorosok, 5. rész, Fernando Couto: versenyfutás Luís Figóval

A portugál futball két legnagyobb legendája közül Eusébio 64-szer volt válogatott, a még mindig aktív Cristiano Ronaldo pedig 226-nál tart. Nyilván nem arról van szó, hogy utóbbi ennyivel jobb labdarúgó lenne a Benfica ikonjánál, inkább arra világít rá, hogy manapság mennyivel több válogatott mérkőzést rendeznek, mint például a hatvanas években. Fokozatosan nőtt az évtizedek során a nemzetek közötti találkozók száma, így nem csoda, hogy a legtöbb országban az ezredforduló táján lett meg az első 100-szoros válogatott játékos. Így volt Portugáliában is: Fernando Couto, a Portóból induló, aztán a Parmában és a Barcelonában is szereplő, akkor a Lazióban légióskodó belső védő ért el először a mérföldkőhöz 2003-ban.

Sorozatunk harmadik részében a franciák elsőjéről, Didier Deschamps-ról írtunk, aki 2000-ben, az Európa-bajnokság Portugália elleni elődöntőjében ért el a 100-hoz. Azon a meccsen pályán volt az ellenfél soraiban Fernando Couto is, akinek az még csak a 68. fellépése volt címeres mezben. Nagy volt a versenyfutás egyébként a portugáloknál: hárman is „pályáztak” arra, hogy elsőként érjenek el a 100-hoz. Egy ideig a portói kapus, Vítor Baía tűnt befutónak, ám ő a 80. mérkőzése után, 2002 szeptemberében némiképp váratlanul visszavonult a válogatottságtól, mindössze 32 évesen (a klubjában még öt évig védett). Couto ekkor már előtte járt, 87-nél tartott, Luís Figo pedig 86-nál. Kettőjük között alakult ki végül a rivalizálás. A 25.-hez négy hónappal ért el hamarabb Couto, mint Figo (akivel a Barcelonában csapattársak voltak 1996 és 1998 között), az 50.-hez öt hónappal, a 75.-hez szintén öttel. És 97-edszer volt válogatott Figo aznap, amikor Couto eljutott a 100.-hoz…

Ez egy barátságos mérkőzés volt 2003. október 10-én Albánia ellen. A körítés nem volt éppen az ünnephez méltó, mert bár a meccs Lisszabonban volt, nem a Benfica vagy a Sporting hatalmas stadionjában, hanem a Belenenses 19 ezres létesítményében, amelyben mindössze ötezren voltak kíváncsiak a hazai rendezésű Eb-re készülő portugál csapatra. Viszont legalább gólzáport hozott a meccs, nyolc találattal. Figo már a 8. percben szép szóló után bevágta a labdát a léc alá. De a szünetre az albánok mehettek előnnyel, mert két gyors kontrából szerzett góllal fordítottak, a másodikat Igli Tare szerezte, aki később Couto akkori csapatának, a Laziónak lett a sportigazgatója. De a szünet után a portugálok már nem kegyelmeztek a vendégeknek, az 51. és a 65. közötti tizennégy percben szereztek négy remekbe szabott gólt Simao Sabrosa, Rui Costa, Pauleta és Miguel révén, a végeredmény pedig 5–3 lett.

A portugál szövetség a régi időket idéző sapkát (boné) adott az ünnepeltnek, amilyen anno a sportág hőskorában járt a válogatott játékosoknak nálunk is, továbbá emlékérmet (medalha comemorativa) is kapott Fernando Couto, aki így nyilatkozott: „Rendkívül szívet melengető megtiszteltetésben volt részem, elismerése a karrieremnek, fantasztikus volt ez a nap.”  

A portugál lapok közül az A Bola „Senhor 100”-nak (Száz úr) nevezte cikkében a jubiláns játékost, a Maisfutebol pedig összeállítást készített az 50 legjobb csatárról, akik ellen meccselt a válogatottban Fernando Couto, kiemelve, hogy közülük például Ronaldo (a brazil), Emilio Butragueno, Raúl, Marco van Basten, Dennis Bergkamp, Ruud van Nistelrooy, Roy Makaay, David Treze­guet, Davor Suker, Gianluca Vialli, Michael Owen, Jürgen Klinsmann, Oliver Bierhoff, Robbie Keane vagy Szerhij Rebrov sem tudott gólt szerezni a Couto vezérelte védelem ellen.

Az FC Porto elnöke, Pinto da Costa nem tudott ott lenni az Albánia elleni mérkőzésen, de José Mario, a klub és a válogatott korábbi fizioterapeutája révén ajándékot küldött Coutónak, akiről így nyilatkozott: „Nagyon boldog vagyok, mivel Fernando egy közülünk, ő a Porto-család tagja, akivel azután is szoros kapcsolatban maradtunk, hogy elhagyta a klubot. Amellett, hogy kiváló játékos, ahogy mondani szokás, igazi gyöngyszem. Néha ugyan nagyon temperamentumos és túl messzire megy, de ezt túlzott lelkesedésének és a mez iránti elkötelezett szenvedélyének tudom be.”  

Megszólalt a Portóban és a válogatottban is a közvetlenül mellette, a védelem belsejében játszó Jorge Costa is (aki tavaly augusztusban, 53 évesen elhunyt): „Amikor nehéz helyzetbe került a csapat, mindig bizonyította, hogy legalább olyan jó, mint a többiek vagy akár jobb is náluk. Lényegében együtt nőttünk fel. Amellett, hogy kiváló játékos, fantasztikus ember is. Szobatársak voltunk, közeli barátok vagyunk, a családtagjaink jól ismerik egymást, ezért nagy öröm nekem is, hogy elérte a száz válogatottságot. Ezt elsősorban a munkamoráljának köszönheti. Mindig jól éreztem magam mellette játszva, és tudom, hogy ő is jól érezte magát mellettem.”  

„Őszintén szólva nem lep meg, hogy Fernando elérte a századik válogatottságát – ezt már a szintén Porto-legenda Joao Domingos Pinto mondta, aki maga is 70 válogatottságig jutott. – Őszintén szólva nem emlékszem Fernando Couto első meccsére a portugál válogatottban, de jól emlékszem arra, amikor először hívták fel a Porto nagycsapatához. Miattam történt. Franciaországban voltunk, megsérültem, és Artur Jorge úgy döntött, hogy behívja. Aggódott, de azt mondtam neki, nyugodjon meg, meg fogja oldani a fiú. És meg is oldotta.”  

A portugálok akkori szövetségi kapitánya, a brazil Luiz Felipe Scolari (aki 2002-ben világbajnoki címre vezette Brazíliát) így fogalmazott: „Fernando igazi harcos, aki mindig a maximumot hozza, és nagyon megérdemli ezt a mérföldkövet. Nagy szerepet játszott az Európa-bajnokságra való felkészülésünkben is, a tornán is számítok rá.” Jó fél évvel később Portugália ugyebár házigazdája volt az Eb-nek, és eleinte úgy tűnt, Scolari nem a levegőbe beszélt, Fernando Coutót nevezte ki csapatkapitánynak, miközben az aranylabdás Luís Figo is ott volt a keretben. Ám a nyitó meccsen a görögöktől elszenvedett sokkoló, 2–1-es vereség után kitette a csapatból, majd utána csak a spanyolok elleni csoportmeccsen (1–0) adott neki csereként hat percet, s a hollandok ellen 2–1-re megnyert elődöntő végén hármat. A görögök elleni 1–0-ra elveszített döntőben egy percet sem játszott, így a hollandokkal szembeni elődöntő volt az utolsó meccse a válogatottban, amelytől így vélhetően keserű szájízzel búcsúzott.

  (A következő részben: Hollandia – Frank de Boer)  

 (A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. február 14-i lapszámában jelent meg.)