Világok harca: a Bartali–Coppi rivalizálás
A fentebb említett „mindenekfelett” nyilván magyarázatra szorul. A kerékpársport történetében kevés olyan rivalizálás létezett, amely túlmutat a sportág keretein. Fausto Coppi és Gino Bartali küzdelme ilyen volt. Ahogy az író Curzio Malaparte fogalmazott a két bajnokról írt művében: „Bartali egy már eltűnt világ bajnoka, egy háború által megölt civilizáció túlélője… Coppi a háború és a felszabadulás által született új világ bajnoka: a racionális szellemet, az új Európa szkepticizmusát képviseli.”
Az 1940-es és 1950-es évek Olaszországában a nevükhöz politikai, vallási és társadalmi jelentéstartalom is kapcsolódott, s a Tour de France lett az a színtér, amelyen ez a különleges történet nemzetközi méretet öltött.
Az idősebbik legenda, Gino Bartali 1914-ben született egy Firenze melletti toszkán faluban. Mélyen vallásos, katolikus parasztcsaládból érkezett, szerény körülmények között nőtt fel, és már fiatal kerékpárosként megmutatta rendkívüli tehetségét. Kemény, robusztus, szívós versenyző volt, aki sohasem adta fel a küzdelmet, különösen a hegyekben mutatkozott meg elképesztő fizikuma és akaratereje. Fausto Coppi öt évvel később, 1919-ben látta meg a napvilágot az északi Piemont tartományban, munkáscsalád gyermekeként. Csendes, visszahúzódó fiúként ismerték, de a kerékpáron olyan könnyedséggel mozgott, amilyet addig kevesen láttak. Amíg Bartali ereje a kitartásban rejlett, s kedvenc tésztaételei mellé szívesen megivott egy-két pohár chiantit, Coppi a modern sportoló előfutárának számított: tudományos edzésmódszerekkel, táplálkozással és modern szemlélettel készült a versenyeire.
Gino Bartali 1934-ben lett profi, az öt évvel fiatalabb Fausto Coppi öt évvel később követte, de az alatt az öt esztendő alatt Ginóból kerékpáros-legenda lett. Két évvel profi szerződése aláírása után megnyerte a Giro d’Italiát, aztán rá egy évvel megvédte a rózsaszín trikót, újabb év múltán, 1938-ban pedig hazavitte a sárgát is a Tour de France összetett győzteseként. 24 éves volt akkor.
Újabb év telt el, és Bartali klubja, a Legnano egy pipaszárlábú (innen a későbbi becenév: L’Airone, azaz a Gém), rendkívül céltudatos 19 éves ifjú titánt szerződtetett: Fausto Coppit. A nagy bajnok és a segítőjének kiszemelt fiatal reménység között a következő évben már kirobbant a feszültség: az 1940-es Girón Bartali egy bukásnál megsérült, de szó sem lehetett arról, hogy feladja, a társai pedig segítettek neki – egy kivétellel. Fausto a csapatutasítás ellenére továbbszáguldott, megnyerte a szakaszt, és végül az összetettet is.
A második világháború évei mindkettőjük pályafutását megtörték. Bartali az olasz ellenállás egyik csendes hősévé vált. Valódi istenhívőként eleve nem szimpatizált Benito Mussolini fasiszta rendszerével, győzelmeit sohasem ajánlotta a Ducénak, de túl nagy sztár volt ahhoz, hogy ezért retorzió érje. Épp ezért frontszolgálatra sem vitték el, edzései álcája alatt viszont hamis személyazonosító iratokat és dokumentumokat szállított üldözött zsidó családok megmentéséhez. Erről évtizedekig hallgatott, csak jóval halála után vált ismertté, hogy több száz ember életének megmentésében vállalt szerepet, 2013-ban ezért a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a Világ Igaza-címmel tüntette ki.
Coppit nem védte még akkor hírnév, besorozták, Észak-Afrikában brit hadifogságba került, és súlyosan legyengülve került haza, csak lassan térhetett vissza a versenyzéshez, de hogy mennyire sikeresen, azt az 1947-es Giro-győzelem igazolta. Ja, az előző évi bajnokot éppenséggel Gino Bartalinak hívták…
Az 1948-as Tour de France ezek után különleges jelentőségűvé vált, főleg, hogy Alfredo Binda szövetségi edzőnek sikerült a két héroszt a nemzeti csapatnak megnyerni. Bartali már veteránnak számított, Coppi pedig a feltörekvő szupersztár volt. A Francia körversenyen az olasz válogatott gyakran került nehéz helyzetbe, hiszen két vezér alá kellett dolgoznia. Bartali hívei szerint a tapasztalatnak kellett volna elsőbbséget élveznie, Coppi támogatói viszont úgy vélték, elérkezett a korszakváltás. Bartali végül pályafutása egyik legnagyobb diadalát aratta, megnyerte a Tourt, ráadásul olyan történelmi pillanatban, amikor Olaszország súlyos politikai válságba sodródott a Palmiro Togliatti kommunista vezető elleni merénylet után.
Egy évvel később eljött Coppi ideje, az 1949-es Tour de France a sportág egyik legemlékezetesebb versenye lett. Fausto elképesztő fölénnyel uralta a hegyi szakaszokat, és megszerezte első sárga trikóját. Nem egyszerűen nyert – új dimenziót nyitott a kerékpározásban. Hosszú szökései, remek időfutamai és taktikai érzéke miatt kortársai „Il Campionissimo” (Bajnokok bajnoka) néven emlegették. („Úgy mászik a hegyre, ahogy a művész festi az akvarellt – minden látható erőlködés nélkül. Ez egy rejtély, mert hát Coppinak is csak két lába, két tüdeje meg egy szíve van, mint a többi Tour-versenyzőnek” – André Leducq, kétszeres TdF-győztes). Bartali ekkor már tudta, hogy a tanítványból rivális, a riválisból utód lett.
Egybehangzó vélemény volt, Coppinak és Bartalinak a győzelemnél csak egyvalami jelentett többet: ha a vert mezőnyben ott volt a másik… Ha a Tourt vesszük, ott két-két diadal áll a nevük mellett, de csak három olyan francia kör volt, amelyen mind a ketten elindultak. A „Gém” 1949-es, majd 1952-es mennybemenetelénél a „Jámbor” (Bartali beceneve) a második, illetve a negyedik helyen futott be. (A harmadik közös Tour, az 1951-es rajtja előtt nem sokkal Fausto szintén bringás öccse halálos balesetet szenvedett, az összetört sztár a 10., Bartali a 4. lett.)
De hogy a két legenda valódi kapcsolata milyen volt, azt talán egy fénykép szimbolizálja leginkább. Az 1952-es Tour egyik alpesi emelkedőjén egyikük átnyújtott egy kulacsot a másiknak. A mai napig nem tudni teljes bizonyossággal, hogy Bartali adta Coppinak vagy fordítva. Talán nem is ez a fontos. A kép azt üzeni, hogy a legádázabb riválisok között is létezhet kölcsönös tisztelet. Ez a fotó a kerékpársport egyik legismertebb szimbóluma lett.
És ez a kölcsönös tisztelet azzal együtt is megvolt, hogy a két ikon nemcsak a sportban osztotta két táborra Olaszországot. A háború utáni Itália régi gazdasági, társadalmi törésvonala (észak–dél) mellé jött a politikai: a jobb- és baloldal, a kereszténydemokraták, illetve a kommunista/szocialista párt küzdelme végigkísérte az 1945 utáni évtizedeket. Az egész életében vallásához, gyökereihez, feleségéhez, családjához hű Bartali lett a Kereszténydemokrata Párt legismertebb arca, természetes, hogy a másik pólusnak kellett egy „antitézis”. Fausto Coppi lett az. „Gino a hit fia, Fausto a szabad gondolkodásé. Bartali azokat képviseli, akik hisznek a hagyományokban és azok változhatatlanságában (…), Coppinak az élet az első… A megváltással, feltámadással szemben ő a racionális, iróniával és kétségekkel teli ember, aki csak önmagában, az izmaiban, a tüdejében és a szerencsében bízik” – írja Curzio Malaparte.
Bartali és Coppi magánélete is éppen ilyen ellentétes volt. Előbbi visszahúzódó emberként kerülte a reflektorfényt, a botrányokat, Coppi ezzel szemben a modern hírességek, celebek előfutárának is tekinthető. Szerelmi kapcsolata Giulia Occhinivel óriási botrányt kavart az ötvenes évek konzervatív Olaszországában. Mindketten házasok voltak, amikor kapcsolatuk nyilvánosságra került, ami akkoriban bírósági eljárásokkal (Itáliában bűncselekménynek számított a házasságtörés, és tiltva volt a válás) és erkölcsi megbélyegzéssel, kirekesztéssel járt. Mexikóban kötöttek házasságot, fiukat, Faustinót Argentínában szülte meg Giulia, de az olasz jog sem a frigyet, sem a gyermeket nem ismerte el törvényesnek…
1954-ben a negyvenéves Bartali visszavonult, és 1956-ben a San Pellegrino Sport kerékpárosklub csapatmenedzsere lett.
Az istálló 1959-ben meghívást kapott a közép-afrikai Burkina Fasóból egy bemutatóversenyre. Bartali új embert szerződtetett nem sokkal az egzotikus viadal előtt, mindjárt csapatkapitánynak – a negyvenéves Fausto Coppit! A december 13-i futam után Coppi rosszul lett, hazatérve Olaszországba kórházba került, ahol tüdő- és hörgőgyulladással kezelték. Valójában maláriás volt, de mire a helyes diagnózis megszületett, a legenda már menthetetlen volt.
1960. január 2-án Fausto Coppi elhunyt.
Gino Bartali a ravatalánál ezt mondta: „Te és én jó barátok voltunk. Mások viszont úgy láttak minket, mint a kutyát és a macskát. Elindultál hát az utolsó utadra… Csak most értem meg, valójában mennyire szerettelek. Magaddal vittél egy részt belőlem: húszévnyi küzdelmet és még annál is többet. Most sokkal öregebbnek érzem magam. Nyugodj békében, Fausto, akit soha senki sem nevezett öregnek.”
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. július 18-i lapszámában jelent meg.)
