Wiggins: Magyarország csak profitálhat a Giro-rendezésből!

– Mindenki Chris Froome-ról és a balesetéről beszél, és hogy nélküle nem lesz ugyanolyan a Tour de France. Ön mit gondol, és mit vár az idei versenytől?

– Majdhogynem le vagyok lombozva. Egyrészt mert az idei Giro d'Italia annyira jó és izgalmas volt, hogy nehéz lesz felülmúlni, másrészt Froome és Tom Dumoulin kiesése miatt, harmadrészt meg hogy Vincenzo Nibali inkább a Girót helyezte a Tour elé. Plusz az idei Tour-szakaszok közül sok elég kiszámítható, de ettől még mindig nagyszerű versenyt szokott hozni. Szerintem Froome kiesésével együtt is az Ineos versenye lehet ez, azzal a keretmélységgel, ami megvan náluk, ezt csak ők tudják elveszíteni. Szerintem a címvédő Geraint Thomasért dolgoznak majd elsősorban, de Egan Bernal szorosan mögötte van, ha Thomasnak nem sül jól a versenye, könnyen előléphet első emberré. De biztos vagyok benne, hogy Romain Bardet is ott lesz a tűzközelben, valamint Adam Yates, akinek idén a Tour a fő versenye, és ugyanakkora klasszis, mint a Vuelta-győztes ikertestvére, Simon. Richie Porte is jó ideje szeretné megnyerni a sárga trikót, de az utóbbi években nem volt szerencséje a bukásokkal és a műszaki problémákkal, szerintem neki ez lehet az utolsó igazi esélye. És akkor még nem beszéltünk a Movistarról, Nairo Quintanával és Alejandro Valverdével! Utóbbit soha nem lehet leírni, hiába öregszik egyre inkább. Két éve például rögtön a prológon széttörte a térdét a bukásnál, mindenki azt mondogatta, soha többé nem fog újra versenyezni, erre visszatért, és tavaly újra világbajnok lett, közel negyvenévesen... És még mindig itt van Nibali, aki a legnagyobb klasszis az egész mezőnyben! Egyszerűen élmény nézni az embert, ahogy versenyez; a sportág állócsillaga, sokkal szegényebbek leszünk, amikor majd visszavonul.

– Froome már 34 éves, hogyan hathat a pályafutására egy ilyen komoly bukás? Lehet ugyanaz a sérülése után?
– Ha van valaki, aki képes innen is felállni, akkor az ő. Láttunk már versenyzőket felépülni borzalmas sérülésekből, és bebizonyították, képesek talpra állni. Nézzük csak meg Philippe Gilbert-t, aki tavaly ugyancsak egy szörnyű bukás után tért vissza, erre az idei az egyik legjobb szezonja a Párizs–Roubaix-győzelmével az élen. Szóval ez ma már nem lehetetlen, főleg azokkal az orvosi és regenerációs technológiákkal, amelyek manapság rendelkezésre állnak, és annak köszönhetően, hogy mekkora harcos ő – egyáltalán nem az a feladós típus! Sőt, ez csak egy új ok lesz, hogy visszatérjen, és jobban bizonyítson magának, mint bármikor! Szerintem konkrétan képes arra, hogy visszajöjjön és nyerjen még egy Tourt!

– Az a szenzációs, 2012-es Bradley Wiggins odaférhetne az idei Tour de France-dobogóra?
– Simán! Ha lenne mögötte egy jó csapat, miért ne?!

– Anno hogyan változtatta meg az életét a Tour-győzelem?
– 2012 teljesen megváltoztatta az életem, és nemcsak az enyémet, hanem az egész családomét – ezt a mai napig próbálom feldolgozni. Óriási hatással volt rám, de nem feltétlenül a jó értelemben: az a siker a padlóra lökött, egyre távolabb kerültem önmagamtól, míg végül eljutottam arra a pontra, ahova sosem szerettem volna. De ez van, nem élhetsz a múltban, csak előre szabad tekinteni, próbálok nem sokat gondolni azokra a napokra. Látom a pozitív dolgokat a mostani életemben, s azokat, amiket sosem tettem volna meg, ha nem nyerem meg a Tour de France-ot.

– Mi a különbség a Tour és a Giro között?
– A Tour sokkal sematikusabb. Pontosan tudod, hogy lesz öt-hat-hét napnyi sprintszakasz, általában egy csapatidőfutam az első héten, aztán egy egyéni időfutam, majd néhány nap az Alpokban vagy a Pireneusokban; tranzitszakaszok, aztán megint Alpok vagy Pireneusok, az útvonaltól függően. A Girón viszont bármi megtörténhet: simán beraknak egy hegyi szakaszt a második napon, ami teljesen szétszakítja a mezőnyt, aztán két sík etap után jön megint egy hegyi, ami még tovább aprózza... Ott tényleg három teljes héten keresztül verseny van. Ráadásul a májusi időjárás kiszámíthatatlan: az egyik nap alattomos idő van, a következőn meg már hőség – ez csak még megjósolhatatlanabbá teszi a Girót.

– Jövőre a Giro Budapestről rajtol, ami hatalmas szó nekünk, ahol a kerékpársport szinte gyerekcipőben jár. Mit hozhat Magyarországnak a „Grande Partenza?”
– Ez tényleg óriási fegyvertény, amiből csak profitálhat az országuk. Nézzük csak meg az idei Giro-győztest, Richard Carapazt, aki szintén egy ilyen országból érkezett, de a sikere nyomán elindult valami, és egy emberként állt be mögé egész Ecuador! Ez történt Nagy-Britanniában is az elmúlt hat-hét évben a sikereinknek köszönhetően. A siker sikert szül, és ez felkelti az emberek figyelmét. De vehetjük nyugodtan Primoz Roglic vagy Peter Sagan példáját is Szlovéniából, illetve Szlovákiából. Amint felkelti valaki vagy valami az érdeklődést, az emberek elkezdik figyelemmel követni, és ez egy idő után áttöri a lélektani határt. Sokáig a franciák, belgák, olaszok, spanyolok a nemzeti sztárjaikkal kisajátították maguknak a nagy eredményeket, emiatt rajtuk kívül kevés ország élvezheti igazán a sikereket – a többieknek nincs is sok jó versenyzője, jellemzően egy-kettő. Klasszikus példa erre még Norvégia is, Thor Husvolddal, később Edvard Boasson Hagennel. Szóval ezeknek az országoknak nincs 40-50 versenyzője a Touron, csupán egy-egy nagy sztár, márpedg egy ember mögé mindig sokkal könnyebb beállnia egy nemzetnek. És azt gondolom, hogy az olyan kis országoknak, mint amilyen az önöké is, éppen erre van szükségük – és pont ez is történt, ezt láthattuk az elmúlt néhány hónapban Ecuador és Carapaz esetében is.

– Ha már Carapaz: a szenzációs Giro-meglepetésgyőzelme után számos hír röppent fel arról, hogy máris vinné a Sky-utód Ineos. Jó döntés lenne ez, beleillene a csapatba?
– Szerintem abszolút! Sikeréhes, fiatal – és hát lássuk be, sokan beleillenének ebbe a csapatba. Az Ineos szabályosan felneveli a versenyzőket: annyira profi és magas szint ez már, hogy egy ilyen rendszerbe bárkit képesek beépíteni. Ez már nem egy brit istálló, hanem egy multikulturális, soknyelvű klub, amelyben bárki előtt adott a lehetőség, hogy tündökölhessen.

– Ha meg kellene neveznie három versenyzőt, akik az elkövetkezendő évtizedet uralni fogják, kik lennének azok?
– Egan Bernal, Tom Dumoulin és Richard Carapaz.

– Lance Armstrong szerint ahhoz, hogy az országúti kerékpár túléljen rövidebb és sokkal több városi szakaszra lenne szükség.
– Ebben egyetértek vele. Az nem szolgálja a sportág érdekét, ha hat-hét órákat kell az embereknek a tévé előtt ülni és bámulni a szuperhosszú szakaszokat. Több hegyi befutó, de rövidebb hegyi szakaszok – kivéve, ha egy emelkedőt vagy negyven kilométernyi trükkös lejtmenet követ a célig, mert ezt érdekes és látványos nézni. Szóval a sportág hagyományai helyett egyértelműen a nézőket, a szurkolókat helyezném a középpontba, mert ők a legfontosabbak, miattuk sikeres a kerékpársport, elsősorban róluk kell, hogy szóljon, illetve azokról, akik belefektetnek, hogy még sikeresebb legyen!