Útikönyvterv – Csinta Samu publicisztikája

Megszámlálhatatlan szemtanú számára jelentett mifelénk korábban sohasem tapasztalt élményt a Giro d'Italia idei rajtja. Természetesen elsősorban azért, mert az első három etapot Magyarországon tekerte le a mezőny. A második szakasz során jól fejlett pletyka módjára szinte kitapinthatóan gyűrűzött a hír a Hősök terétől a Várnegyedig terjedő útvonalon, épp merre tart egyik vagy másik menő, de még inkább a magyarok. Mint utólag kiderült, Valterék is valami hasonlóan katartikust éreztek, amikor az út két oldalán értük morajlott a tömeg, zúgott a biztatás. A tv-közvetítés során pedig ott „szaladt” a kép­ernyőn a magyar főváros megannyi pazar épülete, ikonikus helyszíne. Garantálva a közeljövőbeli idegenforgalmi hasznot is, akár a 2017-es vizes világbajnokság látszólag a Dunába tartó toronyugróversenyének panorámája, háttérben a Parlamenttel. Magyarország pedig néhány napra tízmillió kerékpáros-szakértő hazájává vált, és ha várható is némi „lemorzsolódás”, az alapélmény bevésődött valamennyi helyszínelő emlékezetébe.

Valami hasonló történhetne a néhány napja véget érő Székelyföldi körversennyel is, ha az illetékesek továbbra is jól gazdálkodnak a kezükben lévő, egyelőre alig csiszolt drágakővel. A romániai kerékpársport talán még a hátát sem látja a világnak, a fejlesztési módszerek viszont az idők során szabadalmat nyertek, már csak a gyakorlatba kell ültetni mindazt, ami Franciaországtól Olaszországig remekül működik. És mivel immár nemcsak a Vueltát vagy a Tour de France-t követhetjük a kép­ernyőn, hanem, mondjuk, a Horvát körversenyt is, igazából alig van akadálya annak, hogy a Tour of Szeklerland is bekerüljön az Eurosport kínálatába. Az „alig” persze pénzt jelent, de talán Székelyföldön is akadnak pénzszerző szakemberek.

A térség szülötteként az idei székely kör szakaszainak leírását böngészve szinte azonnal magam elé tudom vetíteni a „díszleteket”, amelyek között kanyarogtak a versenyzők. Az elsőről mindenek­előtt azért kell szólni, mert a verseny 16 éves történetében első alkalommal költözött a rajt a jelenlegi országhatárokon kívülre – vagy belülre, nézőpont kérdése –, Debrecen pedig kitűnő házigazdája volt a verseny indításának. A hajdúsági város látványosságainak bemutatására viszont mégsem én vagyok a legalkalmasabb, ám a folytatáshoz kéretik bekapcsolni a biztonsági öveket, és a televízió kép­ernyője elé képzelni magukat.

Marosvásárhely ugyan csak tavaly óta szerepel az útvonalban, az egykori székely fővárosnak mindenképpen ott a helye. Már csak azért sem unalmas hely, mert ott változatlanul meg kell küzdeni a magyar identitásért, ami tudvalevőleg erősíti a mentált, éberen tartja a szellemet. Az idei verseny költségvetésének egy részét a helyi önkormányzat állta, ám az összeg megszavazásakor váratlan izgalom adódott: két liberális képviselő abba akaszkodott bele, hogy mivel Székelyföld nem létezik, versenyt sem lehet róla elnevezni, így pénzt sem lehet fordítani rá. Szerencsére magukra maradtak a nézeteikkel – amúgy korántsem, most újra ez az aktuális magyarellenes gumicsont –, de természetesen számukra sem lesz haszontalan, ha velünk, illetve a kerékpárosokkal tartanak az útvonalon. Amely Marosvásárhelyről indulva egy ideig a Nyárád folyócska mentén kanyarog, hogy több mint egy óra alatt eljuttassa a kerekeseket Szováta fürdővárosig. Aki nem tudná: a Medve-tó a világ legnagyobb heliotermikus tava, másfél száz éves fürdőtelepülési múlt, annak megfelelő villaépületekkel, de a kornak megfelelő korszerűsítésekkel is. Fel sem ocsúdunk, versenykerékpáros tempóban alig tíz perc múlva már Sóvidéken járunk, Parajd, a sóbánya bejáratától alig harminc méterre kanyarodik balra a főút, ide még vissza kell jönni. Majd Korond, az út két oldalán a kézművesség kirakodóvásárával, békésebb időkben lehetetlen nem megállni, tányért, köcsögöt, a poén kedvéért székely rovásírásos baseballütőt vásárolni „szuvenyír” gyanánt.

Székelyudvarhely már csak egy ugrás, előtte nem sokkal, Farkaslakán Tamási Áron nyugvóhelye. A székely anyaváros határában fekvő Szejkefürdőt ma már csak a helyiek látogatják nem túl jóízű, de annál gyógyítóbb borvizéért, a fél világ a Mini Erdély Parkért özönlik oda, ahol méretarányos makettek között lehet csavarogni a hajdani Tündérkert legfontosabb látványosságai között. A Hargita megmászása a profi kerékpárosokat is megizzasztja, nekünk, tévénézőknek viszont elég balra pillantgatni Székelyföld legmagasabb pontja, a Madarasi-Hargita 1801 méteren magasodó csicsói csúcsa felé. Aztán máris ereszkedhetünk le Csíkszeredára, a körverseny „szülővárosába”. És ez még csak a második szakasz, a Háromszéket is megjáró többi bemutatását más alkalomra hagyom.
Az ember, aki miatt ma Székelyföld-bemutatókat kezdünk fogalmazni, ma is köztünk jár. Bár mostanában inkább Bukarestben, lévén Románia sportminisztere. Története közismert, reményteljes gyorskorcsolyázóként egy autóbalesetben elveszítette a lábfejét, ő azonban roppant lelkierővel és kitartással újra „feltalálta” önmagát. Kerékpározni kezdett, aztán ő lett Románia első paralim­piai bajnoka, aki révén az országban lassan lebomlott a paralimpiai mozgalom névtelenségének fala. Úgy járt, mint a többség, kezdetben a közvetlen környezete is viccesen viszonyult a kísérlethez, az emberek röhögtek rajta, ha bringásnak öltözött. És természetesen utcai „verekedések” is előfordultak közte és az autósok között az útbirtoklás jogáért, de már jó ideje ritkán dudálnak rá, megszokták az általa alapított Novák Team látványát, tisztelik érte. És Csíkszereda akkori polgármesterével, Ráduly Róbert Kálmánnal karöltve 2006-ban regionális versenyként életre hívta a Székelyföldi körversenyt.

Erről, azazhogy egészen másról van már szó. Olyan lehetőségről, amely révén minden eddiginél egységesebb, összehangoltabb Székelyföld-marketinget lehetne megvalósítani. Mert mint többször is bebizonyosodott, a sport nemcsak élet, erő, egészség, hanem egy régió megismertetésének, arculata alakításának mindennél hatékonyabb eszközévé is válhat. Még egy „nem létező” régió esetében is, hogy újra az unalomig ismert, ugyanakkor kimeríthetetlenül megalázó hivatalos román tézist említsük.
Jövőre a 17. Tour of Szeklerland következik, és hogy megmarad-e a jelenlegi Facebook-közvetítések kommunikációs szintjén, vagy az Eurosport révén kilép a nagyvilágba, az elsősorban – hacsak nem kizárólag – pénzkérdés. A stáb kitelepítése, a helikopter és repülőgép bérlése cirka 600 ezer eurós pluszköltséget generál, s ha valaki megkérdezné, minek ide repülő, hát épp azért, hogy biztosítva legyen a közvetítésekhez szükséges adattovábbítási kapacitás. Mert aki az idén is a számítógép kép­ernyőjén csüngött, esetenként dühösön csapta le a laptop fedelét, amikor egy izgalmas szökési kísérlet pillanatában egyszer csak reklámszpotok kezdtek futni. Holott nem történt egyéb, mint hogy az útvonal egyes részein elillant a mobiljel. Nos, többek között ezeket a hiányosságokat kell kiküszöbölni, hogy a „székelytúr” versenyképessé válhasson.

Azt szokták mondani, ezen a szinten 600 ezer euró aprópénz. Biztosan, ha van honnan elővenni. A szervezőcsapat nagy feladata meggyőzni a befektetés hasznosságáról a székelyföldi önkormányzatokat és további szponzorokat. Mert bizony Székelyföld neve egyelőre meglehetősen ismeretlenül hangzik Európában – a magyar kulturális és nyelvterületen túl. Abban meg ugye nagyjából egyetérthetünk, hogy Magyarországot a legtöbb esetben ma is Puskással azonosítják, illetve miatta keresnek rá a térképén. A mai rohamtempós, türelmetlen világban pedig elképzelni sem lehetne hatékonyabb reklámot, mint amilyet a kerékpárosokat követő kamerák képesek befogni. Pláne, ha közben negyven nyelven hangzik el, mi is az az izgatóan pöfékelő hegycsúcs ott jobbra fenn.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!