Komolyan vehető kerékpározók – Berta Mihály publicisztikája

„Növessz szakállt, ha felnősz, talán így több tekintélyed lesz nálam” – ajánlja Karinthy Frigyes az Utazás a koponyám körül című regényében, és mi nem is óhajtunk vitába szállni az általunk igen tisztelt, mi több, valósággal rajongott szerző félig-meddig tréfának szánt (de csak félig) jó tanácsával, főleg, hogy a szövegkörnyezetből magunk metszettük ki ezt a mondatot. Ugyanakkor mégis azt javasolnánk a kedves olvasónak, ne kapja most fel a fürdőszobapolcon heverő borotváját, és ne vágja bele az első útjába kerülő szemeteskosárba – a tekintélyszerzésnek akad más, szőrtelen módja is.

Itt van például az a régi bölcsesség, amely szerint addig senki sem fog bennünket komolyan venni, amíg mi sem vesszük igazán komolyan magunkat. Hogy ne csak a levegőbe beszéljünk, nézzünk két gyakorlati példát. Május 3-án rendezték meg a labdarúgó Mol Magyar Kupa döntőjét – a Zalaegerszeg és a másodosztályú Budafok mérkőzése inkább volt izgalmas, mint színvonalas, viszont a meccset 24 152 néző látta a helyszínen, ami akárhonnan is nézzük, az esemény rangját emelte. És amely esemény a szervezettségével, a lebonyolítás átláthatóságával, a valamennyi résztvevő iránt mutatott tisztelettel s persze a magyar futball templomának tekinthető Puskás Arénában megrendezett döntőjével igyekszik önmagát is éppen olyan komolynak mutatni, mint amilyen komolyságot aztán másoktól is elvár. S ha megérnénk, hogy a serleget sok országhoz hasonlóan közjogi méltóság adná át, még inkább azt lehetne érezni, hogy ez az egész „magyarkupásdi” nem holmi kötelező unaloműző, mint a kiradírozott keresztrejtvény újbóli megfejtése vagy a vasárnapi aranygaluska tetejére szórt porcukor, hanem itt valami igazán fontos és a „futballmindennapok” szerves részét képező önálló entitásról van szó. Futballkultúrájára valamit is adó nemzet újságolvasó polgára nyilván nem horgad fel ezen, hanem olyan természetesnek veszi, mint a fél másodperccel később a szájába csúsztatott füstölt lazacos szendvicsre cseppentett citrom savanykás ízét. Nálunk viszont igenis illik hanyatt esni a sorozat „emberszámba vételétől”, elvégre a Magyar Kupát évtizedeken keresztül még maguk a főszereplők sem tisztelték meg ennyivel. Mindennél árulkodóbb adat, hogy bár az első kupadöntőt 1910-ben rendezték meg, 113 évvel később a Zalaegerszeg még csak a 83. kiírás győzteseként (és a klub történetében először) írta be magát a sportági nagykönyvbe. A kimaradt évek kimaradt lehetőségeit, de főképp a hagyományromboló érdektelenségét pedig nehéz az időnél gyorsabban újraépíteni.

Valami hasonló történt a ma rajtoló Tour de Hongrie-val is. A legnagyobb presztízsű magyarországi országúti kerékpáros körverseny, sőt „a” magyar kerékpáros körverseny már 1925-ben „egyes sebességi fokozatba kapcsolt”, 98 évvel később mégis csak a 44. sorszámnév szerepel a viadal neve előtt. Szerencsére az elmúlt években látványos fejlődésen ment keresztül, évről évre egyre színvonalasabb etapokat teljesítve, egyre nagyobb nevekkel a fedélzeten, ám a mostani lehet a szintlépés esztendeje, a Tour de Hongrie ugyanis innentől három éven át a UCI Pro Series sorozatába (ez olyan, mint az Európa-liga az európai klubfutballban) tartozik, amelyen megannyi, nemzetközi mércével mérve is sztár státuszú országúti kerékpáros vesz részt.

A Magyar körverseny azonban elsősorban az itt élőknek kell hogy fontos esemény legyen. Nemcsak sportszakmailag, kulturálisan is, hiszen különböző földrajzi területeket kapcsol össze, ezáltal közösséget alkot, rangot és önbecsülést adó eseményként ünneppé formálja a hétköznapokat, és a televíziós közvetítések elterjedésének köszönhetően már vizuálisan is be- és megmutat, ismeretet terjeszt és dokumentál – tájakat, városokat, embereket. Bennünket.

Ezért is érthetetlen, miért hagyták egy időben veszendőbe menni. Hiszen amíg az 1928-as budapesti kerékpáros-világbajnokság, aztán az 1936-os olimpiai felkészülés, majd a világégés és a romeltakarítás évei miatt elmaradt versenyekre még adható racionális magyarázat, arra viszont már aligha, hogy 1950 és 1993 között csupán hét Tour de Hongrie-ra került sor. De főképp az megmagyarázhatatlan, hogy 1965 után mi indokolta a viadal csaknem három évtizedes „pihentetését”.

És még csak azt sem mondhatjuk, hogy a mi kerékpáros országjárásunk azért volt eleve sikertelenségre és „eseti jellegre” ítélve, mert a nagy nemzetek nagy körversenyei, mint a Tour de France vagy a Giro d'Italia egyaránt gazdasági megfontolásból jöttek létre. Az első Tour de France-t 1903-ban rendezték meg azzal a céllal, hogy „berúgja” a L'Auto nevű újság (a BEK-sorozatot is „kitaláló” L'Équipe elődje) motorját. Az ötlet a szenvedélyes kerékpáros Henri Desgrange lapszerkesztő fejéből pattant ki, bár az újság már e nélkül is feltűnést keltett a standokon, hiszen sárga papírra nyomták – elsősorban azért, hogy kinézetében is elkülönüljön a zöld színben megjelenő Le Vélo című versenytárstól. Mint ahogy néhány évvel később a milánói székhelyű La Gazzetta dello Sport vezetősége is azért szervezett egy egész országot körbejáró kerékpárosversenyt, mert megneszelte, hogy konkurense, a Rómában készülő Corriere dello Sport is valami hasonlóra készül. A felhívást 1908. augusztus 7-én közölte rózsaszín címlapján (a meglepő választás a Corriere konzervatív fehér újságoldalait kívánta ellensúlyozni), majd kevesebb mint egy évvel később, 1909. május 13-án útjára indult a sporttörténelem első Olasz körversenye.

Kétségtelen, a magyar Tour születésénél nem bábáskodott egyetlen hazai lapkiadó sem, az első, háromnapos verseny egyesületi kezdeményezésből (örök hála a Budai Kerékpár Egylet egykori lelkes tagjainak) szökött szárba, majd került a szakági szövetség kezébe s állt kis lépésekben haladó, de fejlődő pályára. Ám 1932-ben nálunk is megjelent a szervezők között a nyomtatott sajtó, konkrétan Miklós Andor legendás újságja, Az Est, és ez a jelenlét nem tett rosszat az útkeresési fázisban lévő viadalnak, sőt a mából nézve jelentős szintlépést eredményezett.

„A nagy ötnapos körverseny most kapta meg igazi jelentőségét, amikor a Kerékpáros Szövetség felkérésére Az Est nagy nyilvánosságát ennek a nagy versenynek a szolgálatába állította. Meglátta a külföld is, mit jelent a Tour de Hongrie, és olyan nagy számban jelentkeztek a külföldi kerékpáros nemzetek, ami nemcsak a Tour de Hongrie történetében jelent rekordot, de felülmúlja a Tour de France és a Giro di Italia nemzetközi sikerét is” – váltotta fel az addigi csöndes és szerény híradások hangnemét Az Est, hogy is mondjuk, az önbizalomtól majd' kicsattanó magabiztossága az 1932. június 29-i rajt napján. S a lap valóban nem sajnálta az erőforrásait: mindennap bőséges híranyaggal látta el olvasóit, a szöveges tudósítások mellett ma is élvezhető minőségű képanyaggal szolgálva, de közöltek útvonaltérképet, próbálkoztak szakaszbemutató szintrajzokkal is, sőt, a viadal jelentőségét azzal is hangsúlyozni óhajtották, hogy a korábban Az Estbe is publikáló kiváló sportújságíró és -polihisztor (aki válogatott futballistaként és magyar bajnoki címet nyerő atlétaként is nevet szerzett magának), az alig 41 esztendősen elhunyt Gillemot Ferenc nevét viselő vándordíjat alapítottak a legsikeresebb nemzeti csapatnak.

Hogy mi lett volna a Magyar körverseny sorsa, ha Miklós Andor tulajdonos-sajtócézár nem hal meg 1933-ban, birodalmát nem szedi darabokra és olvasztja be (Az Est aztán meg is szűnt) az állami gépezet, nem tör ki a világháború, és Magyarország nem kerül a szovjet érdekszféra szorító vasmarkába – na, ezt sosem tudjuk meg. Azt viszont tudjuk, mivé nem vált a Tour de Hongrie, s hogy ahhoz képest a sokadik újjáéledése után hol tart most, önálló élete 44. fejezete előtt állva.

És ez még szakállasan vagy frissen borotválkozva is tiszteletre méltó teljesítmény.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!