Május 10-én rajtol el a 44. Tour de Hongrie, Magyarország legrangosabb országúti kerékpáros körversenye, a sportág hazai büszkesége. Büszkesége bizony, hiszen a Magyar körverseny ettől az esztendőtől fogva a Nemzetközi Kerékpáros-szövetség (UCI) Pro Series-sorozatába tartozik, annak minden előnyével és kötelezettségével. Ennek köszönhetően aztán nem is győzzük kapkodni a fejünket a viadalra hazánkba érkező világsztárok nevét olvasva. Tényleg csak a „legkülönlegesebb falatokból” csemegézve: a Tour de Hongrie-n falja majd a kilométereket a 2019-es Tour de France- és a 2021-es Giro d'Italia-győztes kolumbiai Egan Bernal, aki tavaly januárban kis híján végzetes edzésbalesetet szenvedett, és sokáig nemhogy pályafutása folytatása, hanem a talpra állása is kérdéses volt. Ott lesz a rajtnál a pályakerékpározásban (omnium) olimpiai bajnok olasz Elia Viviani, a riói olimpia mezőnyversenyének ezüstérmese, a dán Jakob Fuglsang, az ausztrál sprintermenő Caleb Ewan (11 szakaszgyőzelme van a három nagy háromhetesről), és a nagyágyúk felsorolását még jó hosszan folytathatnánk.
TALÁLKOZÓ A RAJTNÁL HAJNALI NÉGY ÓRAKOR
A Tour de Hongrie jelene tehát mesés, sőt a közeljövője is, hiszen a UCI Pro Series-licenc három évre szól, vagyis a 2025-ben esedékes centenáriumi verseny nívója is biztosítva van. Nyilván erre utalt a minap a főszervező Eisenkrammer Károly, amikor azt mondta, „a Tour de Hongrie ma már biztos pont a profi kerékpároséletben”. Na meg talán arra, hogy régen bizony nem volt ez így.
Bár ha úgy vesszük, mesésen, helyesebben mondva népmesei fordulatok szerint alakult a Tour de Hongrie múltja is: hol volt, hol nem volt. Volt, hogy csak évekig, máskor évtizedekig hiányzott a magyar sportpalettáról. De erről talán majd később.
Először 1925-ben szervezték meg a versenyt, akkor még nem Tour de Hongrie néven, viszont a mintát kétségtelenül az 1903 óta létező „nagy testvér”, vagyis a Tour de France szolgáltatta. A rendezés ötlete a Budai Kerékpár Egylet tagságát dicséri, különös tekintettel elnökére, dr. Ary Pálra, aki helyettes államtitkári tekintélyét is bevetve kijárta az engedélyeket, sőt még Horthy Miklós kormányzót is megnyerte a „nullkilométeres”, s ekkor még kizárólag amatőröknek kiírt viadal fővédnökének. A „Háromnapos Dunántúli Körverseny” 510 kilométernyi tekerést tartogatott a rajthoz álló 96 (más források szerint 93, esetleg 87) magyar résztvevőnek. A sporttörténelmi jelentőségű startra 1925. június 27-én, hajnali négy órakor került sor a budapesti Gellért Szálloda előtt, ahonnan a résztvevők három csoportra bontva, tízperces különbséggel indultak el Szombathely irányába. A magyar Tour „születésének” bizsergető izgalmát ma, 97 év távlatából is visszaadja a Nemzeti Sport akkori tudósítása. „Hajnali fél négy. A Ferenc József-híd pesti oldalán már lázas munka folyik. A város gyomra falánkan tárja ki csápjait: parasztszekerek jönnek naiv csilingelő megadással, kofák, árusok, hordárok, a vásárcsarnokok hajnali népei, némelyek álmosan, de többen a reggeli »szíverősítőtől« mámorosan. (...) Egyszerre a messziből váratlanul feltűnik egy kerékpáros. Versenytrikóban, hátizsákkal. Elsuhan mellettünk, hogy éles kanyarodót véve a Gellért téren állapodjon meg. Utána mindjárt még egy, aztán egy egész csapat. És így megy ez, majdnem egy negyedórán keresztül. (...) A fiatalok táborában Köncöl gépen ülve várja a startot. Dormán mellette áll és összesúgnak nagy titkosan. Lambert eszik. »Enélkül nem lehet versenyezni« – mondja. Kimár még mindig bekötött lábbal lézeng, de bizakodik. Frühwirtel tanakodik. Medgyes és Varga kerekeiket próbálják. Trnowecz nyalókázik, míg a nagy favorit, Jerzsabek szvetterét szíjazza derekára. Vígan, de képességeinek tudatában felel meg kérdésünkre: »Ha nem történik baj, az éllovasok között leszek.«”
Nos, nem történt baj, Jerzsabek Károly már ezen az első szakaszon tekintélyt parancsoló, közel 10 perces előnyt szerzett, amit aztán olyan gondosan őrzött a hátralévő két napon, hogy végül 6:05 percet meg is őrzött belőle a Széna téri célig. Összesített időeredménye 22:10:36 óra volt. Győztesként bajnoki vállszalagot, babérkoszorút, aranyérmet, ezüstserleget és egy versenykerékpárt vehetett át Auguszta hercegnőtől, József főherceg feleségétől.
FOLYAMATOS FEJLŐDÉST TÖRT MEG A II. VILÁGHÁBORÚ
A folytatás egy nagy volumenű európai körverseny kialakulásának reményével kecsegtetett, évről évre folyamatosan fejlődve. 1926-ban olykor már Tour de Hongrie-ként emlegették a lapok az ekkor már a hazai kerékpáros-szövetség szervezésében megvalósuló versenyt (noha az elnevezés majd csak 1929-ben „kanonizálódik”), amely ezúttal az ország keleti felét ejtette útba. Vida László lett a nyertese, 28 kilométeres átlagsebességet elérve, ami, ahogy az akkori Nemzeti Sport felhívta rá a figyelmet, kifejezetten erősnek számított, „hiszen tudjuk, hogy a Tour de France nem egy etappja 24-en aluli kilométerszámmal abszolváltatott.” Vida egy évvel később, a már négynapos viadalon ismételt, ezzel a Tour de Hongrie első címvédője lett. 1928-ben a budapesti világbajnokság miatt nem rendeztek versenyt (ahogy majd 1936-ban a berlini olimpiai „kötelezettség” is erősebb köteléknek bizonyult a hazai brandépítésnél), cserébe 1929-ben osztrák és német résztvevőkkel nemzetközivé vált a mezőny. Az összetett győzelem is „külföldre” került, először, de nem utoljára: az élen végző német Oskar Thierbach egyébként 1932-ben a Tour de France-on is jól szerepelt, az összetett hetedik helyén zárt. 1931-ben Liszkay István nyerte meg az ekkor már második éve ötszakaszos hazai körversenyt, mindmáig a legnagyobb fölénnyel: a Nyugat-Magyarországot bejáró 1068 kilométeres össztávot 32:35 perccel gyorsabban tette meg, mint a második helyezett Nemess István. A '31-es Tour de Hongrie másik nevezetessége, hogy itt indultak el először olasz kerékpározók, Liszkayról pedig annyit még mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy ő a körverseny történetének egyetlen nem címvédő duplázója – merthogy majd 1943-ban is övé lesz a végső győzelem, igaz, akkor csupán 2 másodperccel lesz jobb az utána következőknél. Mindeközben az ország népe is egyre lelkesebben követte a hétköznapjaikat ünneplőbe öltöztető verseny történéseit, arra viszont külön is oda kellett figyelni, hogy a Tour de Hongrie csak bizonyos kereteken belül váljék az élet természetes, mondhatni szerves részévé – elkerülvén az ilyen és ehhez hasonló figyelmeztetéseket: „A falvakban pedig kérjük, hogy a versenyek áthaladási ideje alatt a házőrző ebek pórázon tartassanak, mert a versenyzőkre rohanó ebek komoly baleseteket okozhatnának...”
1932-ben látványosan szintet lépett a Magyar körverseny, mivel a szervezésbe – a külföldi tapasztalatokat hasznosítva, hiszen a Tour de France megszületésében a L'Auto, a Giro d'Italia létrejöttében pedig a La Gazzetta dello Sport nevű lap volt az indikátor – beszállt a korszak legnépszerűbb „véleményvezére”, Az Est is. Miklós Andor újságjának korabeli számait lapozva feltűnő, mennyire tudatosan építették fel a verseny kampányát, milyen nagy gondot fordítottak a jó minőségű fotók megjelenésére, ma is értékelhető grafikákkal mutatták be a verseny útvonalát, s önmaguk adtak nagyobb rangot a Tour de Hongrie-nak azzal, hogy a legjobb nemzet csapatát a Gillemot Ferencről elnevezett vándordíjjal tüntették ki – és amelyet aztán a következő három évben mindig a magyar válogatott nyert meg. A harmincas évek második felétől viszont Az Est támogatása és a Tour de Hongrie fejlődő pályaíve is megbicsaklott (a két fő ok: Miklós Andor 1933-as halála és a háború felé feltartóztathatatlanul sodródó világ), 1938-tól már egyáltalán nincsenek is versenyek, s ugyan 1942-ben és 1943-ban a visszacsatolt partiumi és erdélyi utakon teker a mezőny, mindez csak szalmaláng. (1942-ben amúgy Barvik Ferenc egészen valószerűtlen győzelmet aratott. Ahogy a Nemzeti Sport beszámolójából olvasható: „Az egész mezőnynek sebességváltója van. Egyedül neki nincs. Úgy vágott neki ennek a roppant útnak, mintha a ligetbe menne sétálni. S míg a többiek a Királyhágó emelkedéseit áttételváltásokkal könnyítették, ő egyetlen áttétellel kínlódta végig ezt a talán legnehezebb hazai hegyiterepet. És meg sem kottyant neki. Verseny után az ebédnél minden felvágás nélkül mondta: »Olyan pihentnek érzem magam, hogy akár újra is kezdhetnénk az egészet!«)
CSIPKERÓZSIKA-ÁLOM UTÁN ÉDES FELÉBREDÉS
A Magyar körverseny története innentől vált át tragikomikussá. 1943 után 1949 a következő versenyév, ám a talán túlontúl „nyugatiasra” sikeredett viadalt követően – a francia André Labeylie győzött, s vitte haza a győztest megillető Csepel motorkerékpárt – az ötvenes években csak 1953, 1955 és 1956 hoz újabb rendezést. Utóbbi kettőt a nagyszerű Török Győző nyerte meg, s a verseny történetének második címvédőjeként ő ölthette először magára a citromsárga trikót, amelyet azon az '56-os versenyen (szintén francia mintára) használtak először. A mezőny egyébként a Sztálin szobor elől rajtolt el július 29-én – közülük ki gondolta vajon akkor, hogy alig három hónappal később, a forradalom éjszakáján a „Generalisszimusz” monumentális emlékművéből csak a csizma marad...
A verseny előtörténete alapján az már inkább várható volt, hogy 1957 és 1961 között újabb pihenő következik, de arra talán még a legpesszimistábbak sem gondoltak, hogy Mahó László 1965-ös diadalát követően 28 évet kelljen várni a következő Tour de Hongrie-győztesre. Szerencsére a rendszerváltást követően újra életet leheltek a versenybe, s bár ekkor is volt két hosszabb-rövidebb szünet (1999-ben és 2000-ben, majd 2009 és 2014 között), a hosszú Csipkerózsika-álmot ha lassan is, de fejlődés követte. A kilencvenes években Bebtó Zoltán (1997), a kétezres évtizedben Vanik Zoltán (2002), a felvidékiként duplázó Remák Zoltán (2003, 2004), valamint Lengyel Tamás (2005) révén tapsolhattunk magyar nemzetiségű győztesnek, a 2015-ös „újraindulás” óta pedig egyedül Valter Attila emlékezetes hegyi szakaszgyőzelmével megkoronázott 2020-as sikere végén került a rendező ország versenyzőjére a sárga trikó. Egyszersmind viszont az is megállapítható, hogy a Magyar körverseny egyre nemzetközibb. A Tour de Hongrie több mint kilenc évtizedes történetének eddigi 43 versenyéből tizenkilencszer nyerte magyar az összetettet. Négyszer osztrák, háromszor szlovák, kétszer német, olasz, illetve ukrán kerekes vitte haza a fődíjat, egy-egy alkalommal győzött Oroszország, Svájc, Franciaország, Hollandia, Jugoszlávia, Luxemburg, Észtország, Kolumbia, Lettország, Ausztrália és Írország versenyzője. Vajon 2023-ban melyik nemzet fia csatlakozik a sorhoz?
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. május 6-i lapszámában jelent meg.)